Igehirdetés 2012. január 1.
Az életünk megjobbítása
Lekció: Zsolt 107,1-16
Textus: Róm 2,4
„Megveted jóságának, elnézésének és türelmének gazdagságát, s nem veszed észre, hogy téged Isten jósága megtérésre indít?”
Imádkozzunk!
Urunk Istenünk, köszönjük, hogy ennek az évnek első útja a te házadba vezethetett. Mögöttünk egy naptári év, amiben volt sok ajándék és voltak veszteségek, sőt gyász is. Néha sikerült helytállnunk és méltó módon hordozni a próbákat, ami mindig a te jóságod ajándéka volt, de voltak bukásaink is, különösen akkor, amikor nem figyeltünk rád. Mindig készítgettél az előttünk álló jövendő ismeretlen ajándékaira, legtöbbször mégis készületlenül találkoztunk a holnappal. Szeretnénk tanulni azokból, amik mögöttünk vannak, hogy ne legyen helyben járás az életünk – segíts önvizsgáló szívvel tekinteni az elmúlt időkre, hogy képesek legyünk okulni. Szeretnénk felnőni az előttünk álló időkhöz, hogy képesek legyünk nemesebb, tisztább életre, mint eddig sikerült. Hozzád jövünk: egyedül te tudsz képessé tenni növekedésre! Az ige testté lett – és te megcselekedheted, hogy bennünk is élő valósággá legyen. Jézusért kérünk, munkáld e csodát mindnyájunkban! Ámen.
Igehirdetés
Esztendő fordulóján elgondolkodunk, mit is szeretnénk, ha megtörténhetne a most kezdődő újévben. Vannak eget verő kívánságok, amik biztosan nem teljesülhetnek, és valószínű, hogy ebben a tekintetben Arany Jánosnak van igaza, aki szerint „Földi ember kevéssel beéri / Vágyait ha kevesebbre méri.” Sok népmese szól arról, milyen csapásokat hozhat az emberre, ha minden kívánsága meglesz – emlékezzünk csak az egyszeri házaspárra, ahol a három kívánság közül a férj először mindjárt egy rőf kolbászt kívánt. A feleség pedig, hogy nem valami értékesebbet, fazék aranyat vagy mást kívánt, hát dühében azt mondta, ragadjon az ura orrához a rőf kolbász – s az úgy is lett. Nem volt mit tenni, a harmadik kívánság már nem lehetett más, mint hogy az odaragadt kolbász váljon le valahogy a férje orrától. Így tanít bennünket a népmese, hogy helyes megszűrni a kívánságainkat, újév táján is – nem mindegyik hoz áldást azzal, ha maradéktalanul valóra válik!
Van azonban egy, ami valószínűleg a legmélyebben lakik bennünk, s ez nem más, mint hogy szeretnénk az életünket megjobbítani. Ez néha eltorzulva összesen abban jelenik meg, hogy az anyagi világban legyen előmenetel ennek vagy annak megszerzésével – ám az ember, ha eléri is ezeket, a tapasztalat szerint nem szokta velük beérni. Eszembe jut egy film a hatvanas évekből, ahol a főszereplő egy rock-koncertre tévedve látja, amint a szólógitáros eksztázisában összetöri a gitárját, a közönség meg öli egymást, hogy annak egy darabjához hozzájusson. Beleveti magát a küzdelembe a főszereplő is, meg is szerzi a gitár egy csonkját, amivel aztán kiszabadul az utcára. Ott a külső csendben, amikor egyedül van, nézi-nézi, mi is van a kezében – végül pedig eldobja… Emlékezetes a filmből a nyers, durva zörej, amit a járdára eső csonk kelt… Aki egyszer is hallotta már életében ezt a fajta hangot tudja, hogy a birtoklás vágya sokszor valóban nagyobb, mint öröme.
De nem csak ilyen eltorzult formában, a szerzés és a megszerzés világában tévelyegve törekedik az ember élete „megjobbítására”, hanem sok más úton is. Néha önkorlátozással, aszkézissel, máskor értékes alkotások létrehozásával vagy hősi helytállással, el egészen önmaga odaáldozásáig, ha arra érdemes ügyet talál. Mert ez, hogy életünket valahogy feljebb emeljük, mint ahol van, nagyon is a lelkünkben lévő vágy, és vannak, akik a dolgot egyenesen a belénk oltott “istenülési” szomjúságnak nevezik. A Biblia is tud erről, mikor Péter levelében azt írja, hogy az ember előtt nyitva áll, hogy „isteni természet részese legyen.” (2Pét 1,4) Ha kicsit jobban körülnézünk látjuk, ezer módon ugyan, de mindenki pontosan ebben mesterkedik – istenülni szeretne…
Nem valami gőgös lázadás, nem is pogány istentelenség ez, hanem a Teremtő által belénk oltott mély és szent vágy. A Kísértő sokszor sikeresen kisiklatja, valami tetszetős álútat kínálva elhiteti, hogy neki engedve „olyanok lesztek, mint Isten” (1Móz 3,4) – hogy aztán még olyanok se tudjunk lenni, mint az ember… Nem azzal van baj, hogy „isteni természet részesei” szeretnénk lenni – Isten valóban a maga számára teremtett bennünket, ezért az élet beteljesedése csakis az lehet, hogy hozzá eljutunk. Hanem azzal, hogy ennek a „hogyan”-ját nélküle, vágyaink pszichés vezérletével akarjuk meghatározni.
Legyen hát az újév szívbéli jókívánságává, magától értetődő, belső vágyává, hogy mi isteni természet részesei legyünk – ám azzal a fontos kikötéssel, hogy ennek módját egyedül maga az Úr határozhatja meg – nekünk pedig gyermeki szívvel kell figyelni a “hogyan” dolgában – különben messzebb kerülünk tőle, mint eddig voltunk!
Bontsuk hát ki életünk megjobbításának – ezek után félelem nélkül mondhatjuk “istenülésének” – útjait. A Biblia egésze jegyében megállapíthatjuk, hogy rossz dolgok is, jók is, sőt, maga a “semmi” is alkalmas arra, hogy elindítsa az embert ezen az úton – s ha megfeneklett volna, újra elindítsa. „Akik Istent szeretik, minden javukra van, mint akik az ő végzése szerint elhívottak” – mondja az apostol (Róm 8,28), és ha ez tényleg így van, miért ne lehetnének javunkra a most következő év megpróbáltatásai, egyáltalán minden, ami csak rossz lehet az életünkben? Ám a jó dolgok is: elnézése és türelme hozzá és felé terelgethetnek – végül pedig az is ebbe az irányba mozdíthat, ha magával a “semmivel “szembesülnénk! Vegyük csak rendre-sorra ezeket.
A “rossz dolgok” ügye paradox módon könnyebb: azok még fel tudnak ébreszteni. A felolvasott zsoltárrészlet is csak sorolja-sorolja a próbatételes helyzeteket: pusztában bolyongás úttalan utakon, ahol nincs egyetlen lakott város sem, aztán sötétségben és a halál árnyékában ülés, amikor a létezésünk kerül fenyegetésbe, meg hajózás a tenger mélységei fölött, amikor a hullámok az égig emelkednek, hogy aztán a mélységbe zuhanjon a hajó… „De az Úrhoz kiáltottak nyomorúságukban, és megszabadította őket” – ez a refrénje a 107. Zsoltárnak. S valóban, a bajban lévő ember megtanul az Úrhoz kiáltani, megtanul újra imádkozni, „számban nevednek jó íze van” – aki bajba jutott, valóban sokszor megjobbítja életét. Szögezzük le, mert ez is bibliai igazság, hogy egyáltalán nem minden próbatétel büntetés. Jób könyve kimondja, van olyan szenvedés, ami az istenfélő, igaz és bűngyűlölő embert éri, s még csak azt sem tudja az illető, mi okból. Nem minden baj és szenvedés .büntetés, de minden baj és szenvedés alkalmas arra, hogy felébresszen! Ha ilyesmi ér a következő évben, ne feledkezzünk el erről: a szenvedés arra való, hogy az embert fölébressze.
Nehezebb az ügy akkor, ha minden nyugodt és békés, szalad a kocsi és bejön a vállalkozás. Mindenki egészséges a családban, nincsenek visszafizethetetlen adósságok, s az egyetlen kérdés: mire költsük pénzünket a sok lehetőség közül. Ilyenkor nagyon is hajlamosak vagyunk elaludni, ahogyan a népi mondás tartja, “a kutya is jó dolgában ugrik a kaszának.” Nagy csapda a jólét és a zavartalan egészség, meg a sikerek és a háborítatlan békesség: észre sem szoktuk venni, hogyan csúszunk mélyebbre és mélyebbre. Ezért kérdezi az apostol, hogy nem látod, ember, a jó idők különösen is ráébreszthetnének, eljött életed megjobbításának pillanata, el ne játsszad ezeket az időket! Nincs teher, szenvedés – jól és szépen halad minden, nem érezzük magunkon az ítéletnek és számonkérésnek még a lehetőségét sem. Ezekben az időkben nehezebb felébredni, és arra gondolni: növekedni és tisztulni kellene – Isten a maga számára teremtett engem is! Ilyenkor elkényelmesedünk, átadjuk magunkat az önelégültségnek, s az sem ritka, észrevétlen olyan bilincsek kerülnek ránk, amiktől valóban Isten mentse a lelkünket. Aktuális a Római levél intő kérdése: „Megveted az ő jóságának, elnézésének és türelmének gazdagságát és nem veszed észre, hogy Isten jósága megtérésre indít?”
Igen, esetleg nincs rajtam az ítélet, mert Isten jóságából, elnézéséből és türelméből éppen minden zavartalan és sima az életemben – ám nagyon is itt lenne az ideje életem megjobbításának! Nehogy azok közé tartozzam, akik megvetik az ő jóságát, elnézését és türelmét: jöhetnek idők, amikor ezek elfogynak, s ott vagyok a betegségben, kísértésben védtelen – s leginkább a mulandóságban, amire mind készületlenek vagyunk.
Végül pedig a “semmi” – igen, azzal is lehet találkozni! Igaza van a görög filozófusnak, aki ilyen fölösleges dolgokat mondogatott, hogy “a nem létező nem létezik, csak a Létező létezik.” (Parmenidész) Ami azonban tökéletesen megfelel a valóságnak: mi emberek szembesülni tudunk a nem létezővel is… Számos példája van, mikor valaki átéli ezt, gondoljunk Tolsztoj “Iván Iljics halálá”-ra. Jön az elkerülhetetlen elmúlás, s az ember azt sem tudja, mivel találkozik – csak annyit ért, hogy ezt a földet itt kell hagynia… S mivel nincs élő hite, a “semmi” áll előtte, oda készül távozni – ami természetesen elfogadhatatlan.
Ám nem csak a testi mulandóságban lehet a “semmivel” találkozni. A földi élet elérhet olyan belső állomásra, ahol már minden illúzióról kiderül, hogy micsoda, minden látszat lelepleződik és megtetszik a dolgok önmagukban való tökéletes üressége. Sokan vetik el ilyenkor maguktól az életet – azt hitték, az élet azonos a szép illúziókkal… s amikor lelepleződnek, nem marad más, csak a semmi. Mi marad nekünk, hívő embereknek, amikor illúzióink nem áltatnak többé, és minden látszatról kiderül, hogy tényleg látszat volt és mint ilyen, velejéig üres? A válasz egyértelmű, éspedig szent könyvünknek mind az ó, mind az újabb lapjairól. „Én az vagyok, aki tényleg Van. Ezt mondd a te népednek: a Vagyok küldött engem hozzátok” (2Móz 3,14-15) – olvassuk Mózesnél.
Az Újszövetség lapjain ugyanez a hang szólongat az „Én vagyok…” igékben. Én vagyok az út, az igazság és az élet, én vagyok a jó pásztor, én vagyok az igazi szőlőtő, én vagyok az ajtó… – nem is kell tovább sorolni. E kijelentések mind arról szólnak, hogy ahol emberek megtapasztalják a “semmit” – ott nem kétségbeesni kell – mert Krisztusban a “Vagyok” szól hozzánk! Az, akiben nincs keletkezés és elmúlás, mert ő maga “…a kezdet és a vég, az Alfa és az Ómega – aki van, volt, és aki eljön, a mindent Átható.” (Jel 1,8-11) Nagy vigasztalás rejlik ebben nekünk, akik nem voltunk mindig itt, s nem is leszünk mindig itt – ezért él bennünk a mulandóságtól félelem.
Ám nem csak vigasz és megnyugtatás rejlik a “Vagyok”-ban – hanem útmutatás is. Ha tényleg ő az Út, akkor mi nem járhatunk akármilyen úton. Ha ő az Igazság, akkor mi az igazságot sehol máshol nem is kereshetjük, csakis őbenne! S ha ő az Élet, akkor mi egyedül őbenne „élünk” – nem pedig vágyainkban és nélküle való örömeinkben! Ha ő az “ajtó”, akkor nem léphetünk be akárhová – csakis oda, ahová rajta át léphetünk…!
Újév reggelén adjon hát ébredést minden megpróbáltatás, ami csak ért bennünket valaha. De ugyanezt tegye, ébresszen megtérésre Isten jósága, elnézése és türelme is – mert ezek is pontosan mind erre valók! És ha netán a “semmi” is szembejött már, az kivált ébresszen rá arra, aki a Vagyok – akiben megbízhatunk, akire mindenkor és mindent építhetünk – mégpedig mindenhol, és örökkön örökké. Így is legyen! Ámen.
Fohász
Újév reggelén add értenünk felséges dolgaidat, mi kegyes Urunk, ó, irgalmas Isten! Rád bízzuk törékeny hitünket, s mindazt, ami fontos számunkra a világban. Segíts, hogy méltó módon élhessünk ajándékaiddal, önzés és hitetlenség nélkül. Adj reményt, hogy a küzdelmet, amit ránk bíztál fel ne adjuk, hanem győzelmesen megharcolhassuk. Áldd meg anyaszentegyházunkat, nemzetünket és elöljáróinkat, az egész vívódó, küszködő világot. Segíts, hogy a következő évben előre haladjunk, ne pedig visszafelé – lépésről lépésre hozzád közeledve, aki a magad számára teremtettél. Jézus nevében kérjük, hallgass meg, s áldd meg a most kezdődő 2012. esztendőt! Ámen.
