Igehirdetés 2012. február 12.
Farsangi maszkok

Lekció: Márk 9,14-29
Textus: Zsolt 30,2-4
„Magasztallak Uram, mert megmentettél. Nem engedted, hogy ellenségeim örüljenek bajomon. Uram, Istenem, hozzád kiáltottam, és meggyógyítottál engem. Istenem, kihoztál a holtak hazájából és megóvtál attól, hogy a sírba jussak.”

Imádkozzunk!

Urunk Istenünk, feléled a szívünk, amikor azt halljuk, hogy Krisztusban gyógyító erőidet hoztad e világnak. Tapasztaljuk, hogy nagyon is erősek az életet rongáló hatalmak, amik mindenhol hitetlenséget, bűnt, romlást és betegséget okoznak. De megérintetted már a szívünket és mi mind azért jöttünk ma ide, a te szent házadba, hogy újra és teljesebben a kezedbe adjuk életünket, aki a bűnösök barátja és a betegek gyógyítója vagy. Fogadj minket magadhoz, győzd le hitetlenségünket, emeld fel a szívünket, pótold ki erőtlenségünket és tölts el minket is Szentlelked gyógyító erőivel. Ámen.

Igehirdetés

Farsang idejét éljük, ami nem egyházi ünnep. Hagyományosan a bálok és vidám mulatságok időszaka, s a húsvétot megelőző hathetes böjti időszak kezdetéig tart. A farsang végének szokásai közé tartozik a karnevál, amikor sokfelé álarcos mulatságokat rendeznek, s mivel az álarc ősi és mély értelmű szimbólum, érdemes elgondolkodni a jelenségen.

Miért öltenek maszkot az emberek, miért lelkesíti ez az állapot már a gyerekeket is, és egyáltalán, milyen irányba mozdítja ez a dolog a hívő ember képzeletét? Nyugodtan kimondhatjuk, hogy mint játék, ha éppen színházról vagy bálról van szó, az álarc kifejezetten életgazdagító bohóság. Valaki felölt magára egy maskarádét és élvezi, hogy mások megpróbálják kitalálni, ki bújik az álarc mögött. Vagy felölti magára a színdarab valamelyik szerepének alakját, és egész tehetségét beleadva megtölti azt élettel. Amikor azonban az álarc nem játék, hanem nagyon is komoly okokból takarja el valaki arcát, például azért, mert ki akar rabolni egy bankot, vagy békés embereket akar az utcán véresre verni felismerhető arc és azonosító szám nélkül, akkor az bűncselekmény, ami bíróság elé tartozik. A játékból feltett álarc ezzel szemben az „én-változtatás” kedves eszköze, ami adott esetben nagyon is a javunkra lehet, kivált akkor, ha túlságosan is ránkégett már egyik vagy másik szerepünk, amivel lassan kezdjük összetéveszteni magunkat…

Ebben az értelemben lehetnek „jó maszkok”, amikor például eltúlozva egyik vagy másik valóban meglévő tulajdonságunkat képesek vagyunk azokon magunk is mosolyogni – mondjuk, ha egy sokbeszédű ember éppen papagájnak öltözik a bálban. De vannak kellemetlenebb, éspedig sajnálatos „élet-maszkok” is, amikor valaki a szülői gondoskodás álarcát teszi fel, hogy amögül zavartalanul gyakorolhasson kontrollt felnőtt gyermekei felett. Vagy kifelé irányított, fontoskodó tevékenységgel, “hivatalossággal” takarja le hatalomvágyát és belső ürességét… Nagy veszély, hogy egy “szerep” annyira ránk kövesedik, hogy nem tudunk mosolyogni magunkon már néhanap sem.

Ilyen a dühödt anyatigris (vagy apatigris) szerepe, amikor a pedagógusban látjuk a bajok okát, soha nem saját gyermekünkben; vagy ilyen a családi fenegyerek szerepe, aki mindig botrányt húz magára. S ilyen a vallásos emberek körében gyakran előforduló „én kérem áldozat vagyok, senki nem szenved úgy, mint én” is – mert amögött is ember húzódik meg, aki esetleg pompásan érzi magát a folyton panaszkodó szerepében. A maszk tehát, mint emberi szerep lehet hasznos, amennyiben formát és jelleget ad a tetteinknek, de ha túlságosan rögzül, mondjuk így, “ráég” a lényünkre, akkor már kárunkra van, megállít emberi érlelődésünkben, a növekedésben. Ilyenkor mások kezdenek el szenvedni, vagy éppen mosolyogni – sajnos azonban rendszerint a hátunk mögött…

Mai igénk egy jézusi gyógyítás pillanataiba visz el, ahol az „álarc” tulajdonképpen nem kevesebb, mint a tetszhalott állapot. Ezt egy gyermekről halljuk, akinek betegség-leírása az epilepsziához van legközelebb, s azt olvassuk, hogy Jézus meggyógyítja. A dolog azonban két lépcsőben történik: először megszűnnek az ijesztő tünetek, de még csak egy dermedt mozdulatlanság következik be – az jellemző, hogy nem történik semmi. Utána Jézus közelében még ebből a tetszhalott állapotból is kijön a gyermek, s már valóban életre is kél. Megvan e fokozatosság lelki párhuzama is, amikor valaki először ijesztő mélységekbe jut, talán maga sem érzékelve azt – amint az eszméletét vesztő gyermekről is sejthetjük. Lelki értelemben a bűn és romlás tombolásának szakasza, ami erkölcsileg rendszerint teljesen „eszméletlenül” zajlik – emberek még csak nem is tudják, hol vannak, tulajdonképpen mit is csinálnak…

Milyen sokat ér ilyenkor, ha akad egy segítő, akinek szeretetére lehet számítani, s aki Jézustól kér gyógyulást az „eszméletét vesztett”, padlón lévő ember számára – amint az apa teszi itt a fiáért. Különösen jó hallani, hogy Jézusnak valóban van hatalma az erőkön, amik embereket földhöz tudnak vágni, és gyakorta tudják őket tűzbe és vízbe is vetni – csak „hogy elveszítsék” őket. Ez az evangélium lényege, s ha mást nem viszünk ma el innen, ezt a hitünket mindenképpen erősítse az ige: Jézus úr az életet rongáló erők felett!

Azt is bátran hihetjük, hogy ő nem csak félig akar valakit meggyógyítani, hogy dermedt mozdulatlanságban maradjunk, mint egy tetszhalott, aki nem tesz sem jót, sem rosszat. Elég sokan vannak így, teljes passzivitásban. Jézus azonban nem ezt akarja, hanem azt, hogy mi éljünk! (Ján 10,10) Sokan ismerik a latin mondást, hogy „Verba volant, scripta manent” – amit rendszerint abban az értelemben szoktunk idézni, hogy a szó elszáll, az írás pedig megmarad. Van azonban ennek a mondásnak egy másik olvasata is, ami így szól: „Az élő beszéd repül, azaz szárnyalni tud, amit pedig leírunk, az halott – hiszen mindig úgy marad, ahogy egyszer leírták…” Meghökkentő ez a másik, sokaknak nyilván új olvasat – arra mindenesetre alkalmas, hogy kedvet kapjunk mindahhoz, ami csak fölemeli és szárnyakra teszi életünket, vagyis újra hitet és újra értelmet ad! Mert ez a két dolog egyáltalán nem zárja ki egymást, hogy hit és értelem. A hit ellentéte a hitetlenség, az értelem ellentéte pedig az értelmetlenség, egymást pedig hit és értelem szépen kiegészítik! Az értelmet nem kell feláldozni a hit oltárán, sem megtagadni, hanem föl kell emelni szegényt, mert mostanában egészen lezüllött, amióta istennek állították a francia forradalom idején – azóta maga is ezt képzeli magáról… Az értelmet át kell nemesíteni Isten igéjével, örök szeretet-gondolatával, Krisztussal, nem pedig megtagadni. És meg kell becsülni mindent, ami csak szárnyakat ad, fölemel, és a hitet és a valódi értelmet ápolja bennünk.

Feltétlenül ide tartozik, a bennünket fölemelő dolgok közé a nemes muzsika, a jó irodalom, a nem önsajnálkozó költészet, a teljes értékű teret létrehozni tudó építészet és minden becsületes, hazugságoktól és álságoktól mentes politika is. De nem tartozik ide az alantasabb vágyainkat kiszolgáló érzelgősség, a kancsalul, festett egekbe nézés semmilyen formája, a magát mindig igazolni tudó csoportérdek és a szektatudat sem, de legkevésbé tartozik ide az újabb és újabb technikai előmenetel, aminek a kényelem elérésének jegyében mindig még nagyobb és nagyobb nyersanyagigénye, és a még rejtettebb energiaigénye, amiknek következményeit egyelőre inkább csak sejtjük, de pontosan felmérni nem tudjuk!

A hasznosság fontos, de ha mindenhatóvá lesz, megöli az örömöt és lehetetlenné teszi az élet szárnyalását. Rabindranath Tagore-nak, az indiai költőnek van pár idetartozó, szép mondata: „A hasznosságnak soha nem szabad elfelednie, hogy alárendelt szerepet játszik az ember dolgaiban. Megengedhetetlen, hogy nagyobb hatalmat követeljen magának a társadalomban, mint amennyi megilleti. Nem szabad neki megengedni, hogy megszentségtelenítse az élet költészetét vagy megölje az eszmények iránti fogékonyságunkat, hogy durvaságunkat az erő jeleként magasztalja, hogy kigúnyolja szellemiségünket. A hasznosságnak legyen határa: tisztelje az embert a maga teljes értékében, mint olyan lényt, akinek elegendő időre és térre van szüksége az örömhöz és az elmélyüléshez. Ha ezt a dolgot egészben vagy részben megtagadják tőlünk, ha már nem ellenőrizhető a haszonra való törekvés és a termelés, az lerombolja bennünk a szépség, igazság és igazságosság iránti érzéket, valamint az embertársaink iránti szeretetet.”

Ami pedig a lelkünket igazán emelni tudja, és valóban szárnyalásra képesít bennünket, az mindenekfölött az élő hit. Hallottuk az előbb felolvasott zsoltárrészletet: „Magasztallak Uram, mert megmentettél. Nem engedted, hogy ellenségeim örüljenek bajomon. Uram, Istenem, hozzád kiáltottam, és meggyógyítottál engem. Istenem, kihoztál a holtak hazájából és megóvtál attól, hogy a sírba jussak.” Oly szép ez a hálaadó zsoltár, hogy szinte nincs mit hozzátennünk, egy valami azonban talán mégis van. Egy kérdés marad, éspedig az, hogy vajon az igazán élő hit, a megküzdött hit, ami azok után lehet ott valakiben, hogy felkiáltott már Jézushoz: “Hiszek Uram, légy segítségül az én hitetlenségemnek!” – nos, ez a hit vajon nem mondhatná-e a múlt idő helyett jelen időben ezt a zsoltárt, valahogy így: „Magasztallak Uram, mert te megmentesz. Nem engeded, hogy ellenségeim örüljenek bajomon. Uram, Istenem, hozzád kiáltok, és te meggyógyítasz. Istenem, kihozol a holtak hazájából és megóvsz engem attól, hogy a sírba jussak.”

Aki ezt az imádságot már így, jelen időben tudja mondani, az már megharcolta a „hitnek szép harcát” – ahogyan Pál nevezi, s elnyerte az örök életet. (1Tim. 6,12) Mert az isteni ígéret, ami nekünk adatott nem arra vonatkozik, hogy az ő gyermekeinek soha, semmilyen baja nem lesz, mindnyájan betelve az élettel, bajok nélkül, jó vénségben fogunk a sírba szállni százéves korunkban, hanem arra, hogy ő nem fog minket cserben hagyni életünk végső nagy beteljesedésére, az üdvösségünkre nézve. „E világon nyomorúságotok lesz, de bízzatok, én meggyőztem a világot.” (Ján 16,33) Vagy a másik fontos és nagy ige: „Nem engeded, hogy a te szented rothadást lásson” – ami Jézusban már be is teljesedett, és rajtunk is pontosan úgy beteljesedhet. (Zsolt 16,10) Lehet, hogy nem fogom leélni életemet bajok nélkül, de az már nem lehet, hogy az üdvöt, Isten legnagyobb és egyetlen igazán fontos ajándékát bárki elvegye tőlem! Még a végső nagy életellenes erőnek, a Gonosznak is az a sorsa, éspedig a halállal együtt, hogy legyőzésre kerülnek. „A halál és a pokol belevettetett a tűz tavába” – mondja a Jelenések (Jel 20,14), ami azt jelenti, hogy nem a romlásé és a halálé az utolsó szó: valaki nagyobb ezeknél, legyőzte őket – s ezt a győztest Krisztusnak hívják!

Hogyan lesz mindez a mienkké? Az a válasz rá az igében, hogy hit által. Megharcolt, megküzdött, kikönyörgött és kiböjtölt hit által. Nem véletlenül mondja Jézus a tanítványi kérdésre, miért nem tudtuk mi kiűzni ezt a tisztátalan lelket, ezt a választ: Ez a fajta semmivel nem űzhető ki, csak könyörgés és böjtölés által. Mert az élet romlásának és pusztulásának egyetlen igazi ellenszere van, ez pedig az élet tisztulása és emelkedése. „Ha felemeltetem a földről, mindeneket magamhoz vonzok” – mondja Jézus. (Ján 12,32) Vagyis ami emelkedik, ami tisztul és nemesedik ebben a világban, az szükségképpen emeli, tisztítja és nemesíti, viszi magával feljebb az egész valóságot. S ahogy minden létrontásnak megvan a büntetése már abban, hogy romlik általa a lét, rosszabb a világ, amiben élünk – úgy az élet nemesedésének is egy jutalma van, ez pedig a nemesebb, értékesebb, és szebb élet.

Az álarcoktól indultunk, amik lehetnek kedves életgazdagító játékok, de ha magunkon felejtjük őket, akkor úgy maradunk. Akár a tetszhalottság, a mozdulatlan, teljesen passzív élet is “rajtunk felejtődhet” – amitől Isten óvjon mindnyájunkat. Jézus nem tehetetlen, hanem élő és szárnyaló, valóban az öröklétig emelkedő életet akar nekünk adni, hogy jelen időben mondhassuk mindnyájan a 30. Zsoltárt: „Te megmentesz, te nem engeded, hogy ellenségeim örüljenek bajomon, te meggyógyítasz, te kihozol a holtak hazájából, te megóvsz attól, hogy a sírba jussak.” Így legyen. Ámen.

Imádkozzunk!

Úr Jézus Krisztus, áldunk téged, hogy te megharcoltad a hitnek gyötrelmes és szép harcát az utolsó éjszakán és elkészítetted nekünk az utat, amelyen járjunk. Köszönjük, hogy te magad vagy az út, az igazság és az élet, és mi ismerhetünk téged, mint aki fel tudod emelni és át tudod nemesíteni a legnagyobb földi szenvedést, sőt magát a halált is. Úgy köszöntünk téged, mint aki legyőzted a halált és elhoztad az életet mindnyájunknak. Segíts minket, hogy letegyük azokat az álarcainkat, amik akadályozzák lelki növekedésünket és igazi önmagunkká lehessünk, azokká a lényekké, akiknek te gondoltál el bennünket. Imádkozunk azokért, akik betegek, hogy gyógyulhassanak testi-lelki bajaikból, és imádkozunk a gyászolókért, akik ezen a héten búcsúztak el hozzátartozójuktól, hogy lelki megnyugvást találhassanak. Kérünk Urunk, hadd fogjuk a kezedet a most következő hét napjain és hadd figyeljünk rád és hadd kövessünk téged gyermeki bizodalommal! Ámen.

Nyomtatás