Igehirdetés 2012. október 28.
Igyatok ebből mindnyájan
Lekció: Ézs 25,4-9
Textus: Márk 14,23-25
„Azután vette a poharat, hálát adott és odaadta nekik, ittak belőle mindnyájan, és ezt mondta nekik: Ez az én vérem, a szövetség vére, amely sokakért kiontatik. Bizony, mondom nektek, hogy nem iszom többé a szőlőtő terméséből addig a napig, amikor újat iszom az Isten országában.”
Imádkozzunk!
Hatalmas Isten, mennyei Édesatyánk! Leborulunk előtted, aki mindeneket alkottál, aki számunkra megismerhetetlen és kimondhatatlan vagy. Tudjuk, hogy magunk is tőled jövünk és neked adjuk majd vissza életünket, mégis azt hisszük, hogy a miénk az életünk, ezért rabjai vagyunk a pillanatnak, ami pedig tovatűnik, mintha repülnénk, és úgy elszáll, mint a futó árny a mezőn. Kegyelemért és bocsánatért jövünk hozzád ma is, aki irgalmas vagy és nagy kegyelmű, sőt még a gonosz miatt is bánkódsz. Halljuk ígéretedet, hogy a hozzád térőknek, akik megjobbítják életüket, lakomát készítesz jó falatokból, és leveszed a leplet, amely ráborul minden nemzetre, sőt véget vetsz a halálnak örökre. Vigasztald ezzel a te nagy jóságoddal a köztünk lévő gyászolókat, oldozd fel a bűnösök bilincseit, vedd el félelmeinket, és újíts meg mindnyájunkat a Krisztus követésében! Ámen.
Igehirdetés
Október utolsó vasárnapján mindig hálát adunk a szüretért és az új borért, és megterítjük az úrasztalát. A búza mellett a szőlő az egyik legrégebben termesztett kultúrnövény az emberek világában, s nyilván nem véletlen, hogy Urunk Jézus éppen a mindennapokhoz tartozó kenyeret, meg az ünnepnapokhoz tartozó bort emelte a szent sákramentum, az úrvacsora jelképeivé. Melkisédek, a Magasságos Isten papja is kenyeret és bort hozott Ábrahámnak – aki viszont tizedet adott őneki. A kenyérért hálát adtunk aratási ünnepünkön augusztusban, most pedig az újbort köszönjük meg Istennek. Ha egy népet meg akarsz ismerni, nézd meg az ünnepeiket, tartja egy régi mondás. Mit és miért ünneplünk mi újbor ünnepén? Adjunk most erről számot magunknak, s azoknak is, akik kérdeznék ezt tőlünk.
Először is ünnepeljük azt, hogy Megváltó Jézusunk adni akar nekünk valamit. Nem is akármit, hanem önmagát, egész áldott, szeretett lényét, amit a vére kiontásával pecsételt meg számunkra. Ezt a dolgot nem lehet félreérteni, ez az üzenet és ennek jelképe annyira világos és egyértelmű. Amikor mi bort iszunk, vagyis ünnepelünk, mindig eszünkbe kell jusson az ő értünk hozott áldozata, mert az a legnagyobb ünnepünk, és ő ezért alapította számunkra az úrvacsorát. Ma is az ő áldozatára emlékezve isszuk az újbort, ami itt van a szent asztalon.
A zsidó családokban akkoriban a páska-vacsora volt a legjelentősebb ünnepi étkezés, a legfontosabb lakoma, amit minden évben egyszer az egyiptomi szabadulás emlékére tartottak. A vacsora előétkezés része alatt elmesélték magát a szabadulást, ami felől a legfiatalabb gyermeknek kellett érdeklődnie, hogy mit is ünneplünk ma, és a családfő mondta el válaszul a történetet. Már ehhez is járt egy pohár bor, de utána következett a főétkezés. Ez rendszerint báránysült volt, ritkábban kecskegödölyéből készült húsétel, amit keserű salátával és gyümölcslekvárral fogyasztottak, de volt hozzá kenyér is, éspedig kovásztalan kenyér, ami felett a családfő egy áldást mondott. Végül, a csemegék után, a vacsora lezárásakor a családfő egy pohár bor felett mondott hálaimát, amely poharat aztán körbeadtak és mindenki ivott belőle. Ezt a rituáléval átszőtt vacsorát értelmezte át Jézus saját magára az utolsó estén, amikor azt mondta tanítványainak, hogy a megtört kenyér mindig emlékeztesse őket az ő értük megtört testére, a bor pedig az ő értük kiontott vérére.
Amikor tehát terítve van az úrasztala, a legfontosabb üzenet mindig ez, hogy ő adni akar nekünk valamit, éspedig saját magát. Készen vagyunk-e elfogadni őt, nyitva van-e a szívünk az ő befogadására? Ez nagyon fontos kérdés, mert maga Jézus mondja: „Az én testem bizony étel, és az én vérem bizony ital. Aki eszi az én testemet és issza az én véremet, az én bennem lakozik és én is őbenne.” (Ján 6,55) Vagyis a legfontosabb kérdés az, hogy mi őbenne lakozunk-e, ő pedig mibennünk lakozhat-e, éspedig olyan szoros és átható életközösségben, mint ahogyan a kenyér testünkké és a bor vérünkké válik.
Mi lehet ennek az egészen lényegi eggyé válásnak akadálya? Minden, ami bezárja a szívünket ő előtte, például az önzésünk, a félelmeinkhez való ragaszkodásunk, a hátsó gondolatok, az egymás iránti szeretet felmondása. Valahol rendszerint magunk is érezzük, ami méltatlan őhozzá, de nem mindig van erőnk eltakarítani ezeket a dolgokat. Amikor Jézus azt mondja a pohár bor felett, hogy igyatok ebből mindnyájan (Mát 26,27), akkor arra szólít fel minket, hogy tisztítsuk el magunkból, ami elválaszt tőle. A kapzsiságunkat, az irigységünket, és leginkább a bosszúállást, éspedig olyan mértékig, hogy még a szívünkben se gondoljunk egymás ellen gonoszt. (Zak 7,10) A körbeadott pohárból ivás az egymás feltétel nélküli elfogadásának erős szimbóluma, amely egy testté, valóságos közösséggé teszi az abból részesülőket. Ám csak akkor lesz a szimbólumból valóság, ha tényleg félretesszük azokat, amik bezárják a szívünket Jézus önmagát adó szeretete előtt!
Ezért mondja az apostol, hogy vizsgálja meg magát az ember, s úgy egyék abból a kenyérből, és úgy igyék abból a pohárból (1Kor 11,28), mert aki magát megítéli, vagyis nem mulasztja el a maga felett gyakorolt ítéletet, azt nem kell majd másoknak megítélni. A köznapi élet is azt mutatja, hogy azok felett kell másoknak ítélkezni, akik elmulasztják a maguk feletti ítéletet. Ne tartozzunk ezek közé, még abban az értelemben sem, hogy a hátunk mögött kell a szóbeszédnek ítélnie felőlünk. Abban az értelemben pedig, ahogy a Sixtus kápolna hatalmas Utolsó ítélet festménye beszél rólunk: képekbe öltöztetve az emberi gyarlóság sok-sok változatát a lelki alvástól kezdve a vágyak zabolátlanságán át a haragtól eltorzult ábrázatokig – különösen is legyünk éberek, mert van sok minden, ami bezár a Jézus ajándékozó szeretete előtt! Ezeket nekünk kell azonosítanunk, nekünk kell kitakarítanunk magunkból!
Mert az úrvacsora borának, e mostani újbornak is az a fontos üzenete, hogy van egy magasabb élet. A bor, ha nem mértéktelenül isszák, jó kedvre és derűre hangol. Van szerző, aki egyenesen magasabb józanságnak nevezi a mámort, nyilván nem azt, amely már disznóvá változtatja az embert, hanem amely a zsoltáros szerint „ragyogóbbá teszi az orcát az olajnál.” (Zsolt 104,15) Ez a magasabb, úgy is mondhatnánk, zengőbbre hangolt, lelki tekintetben ünnepibb, nem köznapi élet mindenki előtt nyitva áll – de csak azok érik el, akik teljes erejükkel, mindent latba vetve törekednek arra. (Luk 16,16) “Fél-gőzzel” nem lehet elérni, amint léhasággal soha semmilyen komoly teljesítmény nem valósítható meg. Aki járt már Salzburgban a Mozart emlékházban, az láthatott egy szobát, ahol egymásra rakták a kottákat, amiket ez a zeneszerző, aki nem érte meg a 36. születésnapját, életében írt. A kották a padlótól a mennyezetig tartanak, és szégyenkezve nézzük, micsoda munka lehetett ennek az embernek az egész rövid élete! Nem adják ingyen a magasabb életet, meg kell érte dolgozni!
Sokan szeretnének komoly erőfeszítések és helytállás nélkül bejutni Isten országába, amint arról egy kisegyházas ének szól is: „Expressz vonat visz a mennyekbe…” Jézus azonban mást mond. Azt, hogy teste megtöretik és vére kiontatik, s aki neki szolgál, az őt kövesse az áldozathozatalban! (Ján 12,26) Konok akarásra és élethűségre van szükség, ahol valaki magasabb életre akar jutni. Még az egyszerű napi munka is csak akkor ér valamit, ha mögötte akarás és elszánás van, nem pedig lazaság és lustálkodás. „Ah, kínos élet – mondja Arany János Hídavatásában az úrhölgy – reggel estve öltözni s vetkezni kell – És ezt is hullámok nyelik el”. S valóban, hány embert esz meg a saját jóléte: unalmában, komolyan fölvett szolgálat hiányában, másokért élés nélkül egyszerűen megüli lelkét a rosszkedv, s az orvosok törhetik fejüket, miként gyógyítsák ki depressziójából. A magasabb élethez, amivel Jézus megkínál a nekünk nyújtott pohárral, igyekezetre és akarásra, mégpedig hűséges akarásra van szükség. Buzduljunk hát fel, új hittel végezni régóta halogatott tennivalóinkat! Gyakoroljuk az akarást, a hűséges helytállást, a kötelességeink fel nem mondását – mert ezek által épül a magasabb élet, ezek által szaporodnak a megírt kották! Az igazán akarók, az egész szívükkel törekvők előtt nyílik meg Isten országa!
Amikor Jézus az újbor poharát nyújtja, kinyitja előttünk a jövőt. Nem abban az értelemben, hogy tudatja, pontosan mi fog történni velünk, mert ilyet csak a csaló jósok szoktak tenni. Jézus tudja, hogy nekünk nem erre van szükségünk. Kinyitja a jövőt előttünk abban az értelemben, hogy néhány órával a saját kereszthalála előtt, amivel maga is számolt, arról beszél, nem issza többé a szőlőtő termését, amíg majd újként issza azt Isten országában. Mondatának, amiben az „újként ivott” borról van szó az eljövendő Isten országában, mégsem az „önjáró” halálon túli élet az üzenete, ami felől annyian érdeklődnek is. A Biblia tanítása szerint mi nem önmagában a halálon túli életben hiszünk, hanem az élő Istenben, aki hatalmasabb az életnél és hatalmasabb a halálnál, s aki meg tudja őrizni életünket a maga örökkévalóságának. Ez fontos különbségtétel. Mi őbenne hiszünk, akivel együtt képesek leszünk legyőzni a halált, az elmúlástól való félelmünket, és a saját testi mulandóságunktól való rettegő iszonyunkat is. Felé forduljunk halottak napja előtt különösen is, mert ő az, az élő Isten, aki életet tud adni akár a halottaknak is. Ő az, aki a keresztre feszítettet is kihozta a halálból, s mi nem a halálon túli életben kell higgyünk, hanem az élő Istenben, akiről azt olvassuk, hogy „mindenek élnek őneki.” (Luk 20,38)
Az a jövő tehát, amit Jézus nyit ki előttünk, mindig Isten jövője. Hisszük, hogy ami nálunk lehetetlen, az nála lehetséges! Amit szemmel nem láttunk, fülünkkel soha nem hallottunk, szívünkkel pedig elgondolni sem tudunk, azt ő már elkészítette azoknak, akik őt szeretik! (1Kor 2,9) Milyen más így küzdeni a mindennapjainkban! E nagy szeretet itt van velünk! Egy magyar olimpiai aranyérmes mondta el, hogy mi járt a fejében, amikor a végső küzdelemben mindent meg tudott tenni, s végül sokak előtt aranyérmet nyert. Magyar támogatói gondoskodtak arról, hogy az utolsó napon kivitték Londonba az édesanyját, aki a döntő előtti estén megérkezett, s ő az egész verseny alatt arra gondolt, ahogy utólag elmondta, hogy az édesanyjáért – győznie kell. És sikerült is! Hát nekünk még édesanyánknál is nagyobb valaki áll oldalunkon! Velünk az a szeretet van, amely inkább akarta a valamit, mint a semmit, s ezért e csodálatos világot is teremtette. Minket a Feltámadott hív asztalához, akit ugyanez a szeretet hozott ki a halálból. S ő nyújtja nekünk a kenyeret és a bort, ő törli el minden megbánt és valóban elhagyott vétkünket, és ő ültet minket maga mellé, az Atya jobbjára, Isten országában!
Mert ő adni akar nekünk az újborral, éspedig nem kevesebbet, mint önmagát. Magasabb életre akar minket vezetni, amihez az akarást is megadja – azoknak, akik kérik és elfogadják tőle. Ő kinyitja nekünk a jövőt, amikor azt mondja: “Higgyetek Istenben, és higgyetek énbennem!” (Ján 14,1) Így lesz az egyszerű vendégség a legpompásabb lakoma – a Bárány menyegzője az ő szövetséges, igen, újra szövetséges népével. Így legyen! Ámen.
