Igehirdetés 2013. április 21.
Az Úr az én pásztorom
Lekció: Zsolt 23,1-6
Textus: Zsolt 23,6
„Bizony, jóságod és hűséged követnek engem életem minden napján, és az Úr házában lakozom egész életemben.”
Igehirdetés
Személyes szóval hadd kezdjem a mai igehirdetést. Olyan szépnek találom a 23. Zsoltárt, hogy legszívesebben minden hónapban legalább egyszer felolvasnám itt a templomban. Hívő emberek otthonában ma is megtalálni falitáblaként az első sorát: “Az Úr az én pásztorom, nem szűkölködöm.” Miért szeretjük ezt a zsoltárt annyira? Bizonyára azért, mert e leheletnyi fohász minden szava Isten jóságáról szól, és amikor azt közel engedjük szívünkhöz, akkor megnyugvást és békességet találunk. Főleg azok vannak ezzel így, akik megtapasztalták már, hogy valóban az Úr az ő pásztoruk, s ha tényleg figyelnek vezetésére, akkor nem szűkölködnek, hanem még a szükséges felett is megvan mindenük.
Van azonban ennek a zsoltárnak egy mai olvasata is. Ami háromezer éve még döntően anyagi gond volt, hogy miként lesz meg a betevő, hogyan alakul a megélhetés, a mindennapi kenyér dolga – az mainapság már sokkal inkább a belső, lelki szükségletek terén jelentkezik. Itt minálunk és ezekben az időkben, amiket éppen most élünk nem annyira eleség dolgában szűkölködünk, az mindig megkerül, hanem a belső élet és lelki táplálék dolgában. Az Úr “pásztorolása”, meg a “füves legelők és a csendes folyóvizek” nem a darab kenyér szintjén aktuálisak, hanem láthatatlan világunk, a lelki élet dolgaiban. Ott vagyunk éhesek, ott volna szükségünk gondoskodásra – azon a szinten, ahol a gondolatok és érzések vannak, a döntések és az elhatározások születnek – ahol életünk egy magasabb síkon zajlik. Ami valamikor a testi elégedettség dolga volt, ma önmagunk megtalálásának ügye, a boldogságé és a lelki békességé. Nyugodtan mondhatjuk, “éhezéseink” ma lelki síkon jönnek hozzánk. Ezért azokat a témákat, amiket a zsoltár érint, próbáljuk most így és ebben az értelemben látni.
Első mindjárt az elégedettség dolga. Isten közeléből kiesett, Paradicsomon kívüli állapotunk egyik nagy megromlottsága éppen abban áll, hogy mindig pont azzal vagyunk elégedetlenek, amink van. Ádám azonnal Évára panaszkodik, akit pedig Teremtője adott mellé, amint elszakad Istentől: “Az asszony, akit mellém adtál…”! Éva meg a kígyót emlegeti – vagyis nem jó az egész teremtés, ha abban egyáltalán létezhet próba és kísértés, amivel szemben meg kellene állni. Pedig olyan kertet kaptak, amiben minden szépen megvolt: de már ott a kérdés, hogy ők ott tényleg egyetlen fáról sem ehetnek…?! Így alakul át az élet észrevétlen, s jelenik meg sorra minden, de minden egészen más hangsúlyokkal – pedig összesen annyi történt, hogy nem kell az isteni útmutatás: megy ez nekünk magunktól is…
Mindenünk megvan lelki téren is, hiszen “amik megírattak, a mi számunkra, tanulságunkra írattak meg” (Ján 20,31 Róm 15,4) – s ott is minden otthonban, szép fekete kötésben mind az ezerötszáz oldal, már csak meg kellene valósítani – de hát megy ez nekünk anélkül is. Erre következik aztán az élet nagy telhetetlensége, meg az abból folyó dolgok: vagyis törvényszerűen az, hogy többet akarunk, és azonnal mindenből kevesebbünk lesz…! Aki nagyon “meg akarja nyerni” az életét, az szükségképpen elveszti azt, és aki mindennel bír, ami nem elég neki, az sorra szokta elveszteni azt is, amije addig volt. Így veszett el a Paradicsom, és így vész el sok helyen a család békéje, aztán az egysége is – végül pedig senki nem gazdagabb, hanem kifosztottabb és boldogtalanabb lesz… Egy öreg hívő emlegette mindig a régi mondást: “Nem a sok sok, nem a kevés kevés – hanem az elég a minden…!”
Elégedettség azonban lelki téren is csak ott terem, ahol “az Úr a mi pásztorunk.” Ahol fontos, amit ő mond, ahol valóban nem csak kenyérrel, és nem csupán életélményekkel élnek már, hanem mindazokkal az igékkel is, amik az ő szájából jönnek – és amit ő mindig emberekre bíz, hogy kimondják számunkra. Mózes ember volt, a próféták is mind azok voltak, sőt, maga a világ Megváltója is asszonytól született, mint magunk – de “tökéletességre jutott, és örök üdvösség szerzője lett számunkra.” (Zsid 5,9) Ennyit az elégedettségről.
Zsoltárunk azonban ennél többről, “vidám lélekről” is beszél. Az már majdnem maga a boldogság, ha valóban és tartósan derű lakik bennünk. Erről azt halljuk: ő az, aki lelkünket megvidámítja! Nem a körülmények, a sikerek és még csak nem is a teljesítmények, mert ezek is adnak ugyan jókedvet – de az ilyen jókedv mindig nagyon mulandó. Jön egy kudarc, sikertelenség vagy jön egy rossz találkozás – és már lehangoltság van a helyén. Hányan élnek így, teljesen kitetten az életük eseményeinek! Ha süt a nap, jó a kedvük, ha borult az ég, akkor szomorúak…
Ha maga Isten az, aki megvidámíthatja a lelkünket, akkor az mindig több, mint hangulat! Hangulatok jönnek és mennek, de régen rossz, ha már nincs is több számunkra, csak a hangulataink. A régi görög filozófus, Epikurosz a lélek rendíthetetlen nyugalmát ataraxiának nevezte – de az inkább sérthetetlenség, a lelki-érzelmi megbántódás kizárása volt, egy fajta világon kívüliség.
Akinek lelkét maga az Úr vidámítja meg, ahogyan erről a 23. Zsoltárban olvasunk, nem kevesebbet tapasztal, mint hogy tud örülni az élet ajándékainak, hálás azokért, akár a mámoros elragadtatásig is. Érdeklődő kíváncsisággal és derűvel szemléli a megoldhatatlannak tűnő konfliktusokat és életpróbákat, amiknek ilyen módon előbb-utóbb hasznát tudja venni – mert tanul belőlük és a maga hasznára fordítja azokat. Az Úr által megvidámított léleknek nem hangulata, hanem állapota a derű! Az ilyen lélek számára mindig süt a nap – ám nem kívülről, hanem a szívéből. Mert a napfény ott lakik, s az maga az élő Úr, az örök Lélek, aki mindig volt és mindig lesz – mégis arra méltat bennünket, hogy Jézus által bennünk lakjon. “Én tibennetek, ti énbennem.” (Ján 14,20) És mivel Krisztus a világ Világossága, ezért ez a belső fény sosem független tőle, hisz akkor idegen fény lenne, nem pedig az örök ige, amely „…kezdetben volt, Istennél volt, és maga Isten volt.” (Ján 1,1)
Egy régi haszid történet szerint egy szent életű emberhez éjszaka bekopogott valaki. Ő azt kérdezte, ki az. Kintről így jött a válasz: “Én vagyok.” A szent életű ember így felelt: “Ki az, aki Istenen kívül magát énnek meri nevezni…?” – Elgondolkodtató igazság: mi emberek mindig egy sereg énnel rendelkezünk, és még csak azt sem tudjuk pontosan, mikor vándorolunk át az egyikből a másikba… Nincs hát jogunk magunkat “én”-nek nevezni, mintha olyan egységes létezésünk lenne, mint Istennek van. Életünk drámája pontosan én-állapotaink drámája: egyik ezt hozza, a másik azt eltékozolja, megint egy harmadik újrakezdi és így tovább… Mostanában szokták mondani gyerekekre, hogy éppen ilyen vagy olyan “üzemmódban” van, és a jó szülőnek tudnia kell, melyiket hogyan kezelje. Sok igazság van ebben. Felnőtt embereknél is sokféle “üzemmód” létezik, és ezek most azzal gyarapodhatnak, ha értjük, miről van szó: amikor a szívünkben valóban ő lakik! Akkor a derű már nem hangulat, hanem állapot, valódi megbékéltség, hazataláltság – ha sok mérföld is volna még előttünk a földi életben.
Az ilyen ember azt észleli, hogy a benne lakó fény “az igazság ösvényein vezeti” – ezért már nehezére esik a hamisság és minden őszintétlenség. “Az igazság ösvényein vezet engem.” Még az is elhangzik, hogy „vessződ és botod vigasztalnak” – aminek egyik jelentése biztosan az, hogy a tőle jövő intések jelzik: még számon tart, még nem tett le rólam, fontos vagyok számára. Aki már nem kap intéseket, annak tanácsos mélyen magába szállni, mert nem valószínű, hogy mindent hibátlanul és vétkek nélkül tenne, de az nagyon is, hogy már levette a kezét róla az Úr, s ezért sürgősen meg kell térnie!
Másik jelentése, hogy az Úr “vesszője és botja vigasztal” a régi juhászélet kampósbotja, amivel utánanyúlt a nyáj őrzője az eltévedő jószágnak, ha az vesztébe szaladt, a szakadék felé. Ez a pillanat az, amikor fizikailag megakadályoz bennünket valamiben, ami a kárunkra lenne. Nyilván nem kellemes pillanat, ha éppen jól lendületben vagyunk, s elkapva a lábunkat egy kampósbottal megállítanak – de néha még erre is szükségünk van… Utóbb, ha megértjük, ami történt hálát is adunk érte – de a pillanat, a visszarántás sosem kellemes mozzanat!
Ennek az élménynek egy vidámabb változatát hadd említsem. Valaki elmondta, hogy ellopták az autóját, amit ő nagyon gyászolt, érthető módon – és egy ismeretlen ember, azon a helyen, ahol éppen a kocsijának a hűlt helyét kereste, egyszer csak azt mondta neki: Honnan tudja, hogy nem valami nagy balesettől menekült meg ilyen módon…?! Persze, mosolygunk a „savanyú a szőlő” típusú vigasztaláson, de elgondolkodtató: kimaradni valamiből, amit a jó Pásztor kampósbotja akadályozott meg az életünkben – nem feltétlenül csak veszteség lehet!
Végül a zsoltár beérkezése és mintegy kulminációs pontja a nagyszerű hitvallás: “Bizony, jóságod és hűséged követnek engem életemnek minden napján, és az Úr házában lakozom egész életemben.” Isten jósága és hűsége egy és ugyanaz: az ő jósága hűséges, és hűsége mindig jó. Ezek nála egyek, jóság és hűség – ez az ő lényege, s ezek “jönnek utánunk” olyankor is, amikor észre sem vesszük, sőt nem is gondolunk rá. Milyen jó, hogy így van! “Uram, égig ér a te kegyelmed és hűséged a felhőkig!” – mondja egy másik zsoltár. (Zsolt 36,6) Az ő hűsége a legmegrendítőbb tény az emberi hűtlenségek ellenében: “Ha mi hűtlenkedünk is, ő hű marad – ő magát meg nem tagadhatja.” (2Tim 2,13)
Aki ezt fogadja élete alapjává, az ő végtelen nagy hűségét, az nem kevesebbet tapasztal meg, mint hogy “az Úr házában lakozik egész életében.” Ez az otthonosság nagyszerű dolog: az ő világában nem jövevények és vendégek vagyunk immár, hanem az a helyünk – folyamatosan és állandóan, jó és rossz napokban egyaránt! Néha nem sikerül valami, amit pedig nagyon szerettünk volna, és szinte azt érezzük, megrendül emiatt a föld a lábunk alatt. Isten hűsége akkor is ott van! Eltervezünk valamit, és az egyáltalán nem úgy lesz – Isten hűsége akkor is ott van! Azt gondoljuk, megszolgáltunk valamit, az jár nekünk – mégsem a miénk lesz, hanem valaki másé. Isten hűsége ilyenkor is ott van: örökké, rendíthetetlenül! Hát építsünk rá.
Elégedettnek lenni, mert ő füves legelőkön nyugtat és csendes vizekhez terelget; derűsnek lenni, mert ő maga az, aki belülről, bennünk lakva megvidámít minket; és az Úr házában, vagyis az ő közelében letelepedni, mégpedig egész életünkre – hát ezeket adja minekünk, amennyiben ő lehet a pásztorunk! Legyen is: és megtapasztaljuk, hogy ilyen módon valóban nem szűkölködünk. Ámen.
Fohász
Urunk Istenünk, nem csak kimérted éltünk határát, hanem engedelmességünk mértéke szerint meg is töltöd azt nagyszerű, örökre érvényes tartalommal. Segíts megszívlelni szent igédet, amiben olyan hatalmasan közlöd velünk a bölcsességet, hogy mindenre elégséges útmutatás számunkra. Segítségedet kérjük, hogy tudjuk helyesen megítélni, mi az, ami javunkra van, és mi az, ami kárt okoz és amivel másoknak is ártanánk. Buzdíts és serkents Szentlelkeddel, hogy még abból is jó jöhessen ki, ami akadályoz, és ami elszomorít. Viseld gondját népednek, földön küzdő egyházadnak, hogy lehessünk egészen és teljesen a tiéid gondjaink és küzdelmeink között, és Krisztus által a tiéid maradhassunk az örökkévalóságban is. Ámen.
