A fáradt ember és a hit

Igehirdetés 2013. június 9.

A fáradt ember és a hit

 

Lekció: Zsolt 3,1-9
Textus: Ézs 40, 27-31

„Miért mondod ezt, Jákób, miért beszélsz így Izrael: El van takarva sorsom az Úr elől, nem is kerül ügyem Isten elé. Hát nem tudod-e, és nem hallottad-e, hogy örökkévaló Isten az Úr? Ő a földkerekség teremtője, nem fárad el, és nem lankad meg, végéremehetetlen bölcsessége. Erőt ad a megfáradtnak és az erőtlen erejét megsokasítja. Elfáradnak az ifjak és meglankadnak, megtántorodnak a legkülönbek is; de akik az Úrban bíznak, erejük megújul, szárnyra kelnek, mint a saskeselyűk, futnak és nem lankadnak meg, járnak és nem fáradnak el.”

 

Imádkozzunk!

Mennyei jó Atyánk köszönjük, hogy bajok közt is megtartottál, és egészen neked szentelhetjük ezt a vasárnapot. Tudjuk, ha valóban meghalljuk hangodat és felfogjuk szavadat, nem marad megoldatlan kérdés, nyomasztó rendezetlenség és semmi olyan, amivel ne tudnánk megküzdeni. Köszönjük, hogy teljes bizalommal jöhetünk hozzád, aki minden élet örök forrása vagy. Végéremehetetlen bölcsességed, amivel megalkottad, ami létezik, ezért semmi sem fontosabb most, mint hogy tényleg ráhangolódjunk igéd halk és szelíd szavára. Segíts, hogy komolyan vegyük, és ne csak hallgatói, hanem cselekvői is lehessünk, hiszen éppen azért adod, hogy megerősödjünk hitünkben és életünk legyen általa. Add most vigasztaló, erőt adó Szentlelkedet, és ajándékozz meg istenfiúságunk mélyebb megértésével. Jézusért kérünk, hallgass meg minket! Ámen.

 

Igehirdetés

Napok óta folyik az árvíz elleni hatalmas küzdelem, több mint hétszáz kilométeren át rakják a homokzsákokat. Volt olyan hely, ahol éjjel fáklyákat kellett gyújtani, hogy egész éjszaka, a sötét idején is erősíthessék az átázó gátakat. Mindenki segít ilyenkor, vagy kétkezi munkával, vagy adománnyal, vagy pedig hűséges és odaadó imádsággal – ki hogyan tud. A hírekben hallhattuk, hogy a Duna melyik részén mikor tetőzik a folyó, és addig, sőt még azután is napokon át ki kell tartani a gátaknak és a munkálkodó embereknek. Láthattunk a hírekben nem csak férfiakat, hanem asszonyokat is. Az egyik elmondta, hogy bizony fáradtak, mert este tízig dolgoztak a gyárban, a munkahelyen, aztán következett az éjszakai munka a gáton, s másnap folytatódik minden ugyanígy.

Igen, a fáradtság – fontos dolog, és nem csak így, árvíz idején. Olyasmi, ami háromezer éves Bibliánkat is sokat foglalkoztatja, néha képekkel, történésekkel tanítva bennünket, hogy okuljunk ebben a dologban, máskor pedig egy-egy pompás igei biztatással. Az előbb hallott, Ézsaiástól való igék például a számkivetésben elfásult zsidó népet ébresztgették a babiloni vizeknél olyan igehirdetéssel, aminek a lényege az volt, hogy “….elfáradnak az ifjak és meglankadnak, megtántorodnak a legkülönbek is; de akik az Úrban bíznak, erejük megújul, szárnyra kelnek, mint a saskeselyűk, futnak, és nem lankadnak meg, járnak, és nem fáradnak el.”

Mielőtt ennek a nagyszerű üzenetnek megpróbálnánk a mélyére hatolni, jó világosan látni, hogy többféle fáradtság is van, és mindegyikre más-más gyógyszer jár. Az első a testi fáradtság, amit más nem gyógyít, csak a pihenés. Mondják olyan emberek, akik megjárták a háborút, hogy a katonák menet közben is elaludtak és a zárt menetoszlopból kidőltek a földre, ha annyira fáradtak voltak – mert a szervezet egyszerűen kikapcsol, ha túl van terhelve. Volt itt a városunkban egyszer egy nagyon szomorú baleset, amikor fiatalok vidéken voltak, ahol szerepeltek és fenn maradtak jóval éjfél utánig. Aztán autóba ültek és több száz kilométer vezetés után a város határában a volánnál ülő elaludt, és hárman meghaltak egy frontális ütközésben. Mert a testi fáradtság komoly dolog, nem lehet az emberi szervezetet a végsőkig és még azután is kizsarolni, hanem pihenni kell. Autóbusz-vezetőknek szigorú szabályok írják elő, amit ellenőriznek is, hogy mennyi az engedélyezett vezetés számukra egyvégtében, ami után kötelező megadott időig pihenni. Mert a testi fáradtság gyógyszere a pihenés.

Ám létezik kifejezetten lelki fáradtság is, ami már egészen más világ. Néha úgy fogalmazzák a dolgot, hogy “belepistultam”, vagy elegem van valamiből. Lehet az monoton munka, vagy a teherbírásunk határán járó más lelki megterhelés, például túl sok felelősség, túl sok ránk bízott ember: vagy éppenséggel egyetlen valaki, aki nincs is ránk bízva, csak nem tudjuk kikerülni, viszont “az idegeinkre megy” – szóval sok okból fáradhat el az ember lelkileg. Gyógyszere a változtatás – kizökkenni abból, amiben vagyunk. Más tevékenységben elmerülni, talán más helyre utazni, de változtatni – legalább egy időre. Akit a munkája állandóan hosszú távú felelősséggel terhel, az rendszerint olyasmit választ, ahol csak a pillanat van, például a sportot – síelést, vitorlázást, hegymászást vagy más egyebet. Ha meg a mindennapjaiban nyüzsgő, gyors életet él, percenként kell sok döntést hoznia, akkor az erdő csendje vagy egy szép, nyugodt táj jelent számára jót. Aki helyesen választja meg kikapcsolódását, az rendszerint csillogó szemmel és helyreállt lelki békével tér haza tennivalóihoz.

És van egy “harmadik fáradtság” is, nem csak testi és nem csak lelki. Ezt élet-fáradtságnak, vagy még inkább hitbéli fáradtságnak lehetne nevezni. Itt nem a testünkkel és nem is csupán az érzelmeinkkel van baj, hanem a hitünk szenved hajótörést, ami kifelé szinte sosem látványos dolog. A mai világban mindenesetre észre sem szokták venni a legtöbben, sem magukban, sem pedig másokban – mert egyszerűen nem tartják fontosnak. Pedig ebben a fáradtságban szoktuk feladni nagyobb távlatú, belső elkötelezettségeinket, önmagunkkal kötött megállapodásainkat – a hivatásunk komolyan vételét, a valódi szolgálatot, a hűséges helytállást az imádságban, vagy azt, hogy az igéhez szabjuk az életünket és a gondolkodásunkat. Ennek a fáradtságnak elfogadásával azonban, ami végeredményben a hitünk takaréklángra csavarását, utóbb pedig feladását jelenti, minden más fontos alól húzzuk ki a fundamentumot. Mert ahol hit nincs, ott előbb-utóbb baj lesz a reménységgel és a szeretettel is – ezek nélkül pedig lehet ugyan élni, csak éppen nem érdemes.

Hát ezért nagy téma a fáradtság, mint emberi állapot: és messze nem csak a közeledő szabadságolások és esetleg jutó nyaralások miatt érdemes foglalkoznunk vele. Mélyen igaz, hogy “…elfáradnak az ifjak és meglankadnak, megtántorodnak a legkülönbek is…” (Ézs 40,30) Bizony, lehet valaki általában kitűnő formában, lehet életkora szerint nagyszerű korosztályban – de nincs védve a hitbeli kiégéstől. És ha szomorúan halljuk a megállapítást, hogy a legkülönbek is megtántorodhatnak életük egy-egy pontján, nem automatikusan védettek vagy kivételezettek – akkor merítsünk most méltányosságot a megtántorodók iránt ebből az igéből. Lehet, hogy bizonyos emberek különbek nálunk – ezt általában illik elismerni – és ha valamiben megtántorodnak, akkor nem az a dolgunk, hogy héjaként lecsapjunk, és kárörvendve mondjuk, nahát, tőle aztán nem ezt vártuk volna. Hanem járjunk az apostol tanítása szerint, mikor is  ezt mondja: “Aki azért azt hiszi, hogy áll, meglássa, hogy el ne essen.” (1Kor 10,12) Mennyi gyűlölködés van a közéletben, hataloméhes emberek szinte egyébből sem élnek, mint mások vélt vagy valós eleséseiből – és a dolog háttérben az van, hogy szeretnének a helyükre ülni… Ennyit az ifjakról, akik maguk is elfáradnak, és ennyit a legkülönbekről is, akik az ige szerint nincsenek biztosítva az ellen, hogy maguk is megtántorodjanak – ám hitványság ilyesmiből magunknak tőkét kovácsolni.

Lássuk azonban mindezt a pozitív oldalról, hiszen az ige mindig ezt akarja bennünk építeni. “Akik az Úrban bíznak,  azoknak ereje megújul, szárnyra kelnek, mint a saskeselyűk; futnak, és nem lankadnak meg, járnak, és nem fáradnak el.” (Ézs 40,31) A kulcsszó az, hogy bízni az Úrban. A “bizalmat” mai nyelvünkben szívbéli érzelemnek szoktuk tekinteni, ám a Biblia a “ránehezedni” és “ráépíteni” szavakkal mutatja fel a dolog tartalmát. Akik bíznak egymásban, azok ráépítik az életüket egymásra. Ez például olyan nagy kincs az emberi kapcsolatok terén, amit nagyon meg kell becsülnünk, és nagyon vigyáznunk kell rá. Sajnálatos módon mai magyar társadalmunkban a világon az egyik legalacsonyabb az un. “bizalmi index”, vagyis veszedelmesen gyanakvóak vagyunk egymással, szinte semmi bizalom nincs az emberek közt – amit sokan még folyamatosan tovább is rongálnak.

Ugyanígy áll a dolog a hitünkkel, ami nem más, mint Istenben való bizalom. Ha valaki tényleg bízik őbenne, az elkezdi az életét őrá építeni. Komolyan veszi azt, amit ő mond, s amit már évszázadok óta “sokszor és sokféleképpen elmondott hajdan az atyáknak a próféták által, azután pedig elmondott a világnak Fia által.” (Zsid 1,1-2) Ez éppúgy kincs, a helyes emberi alapállás kivételes tudása, amit nem szabad semmibe venni vagy eljátszani – mint azt a bizalmat, ami életünk fontos személyeihez kapcsol, vagy amit ők vetnek mibelénk!

Istenben bízni mindenekelőtt azt jelenti, hogy nem felejtkezünk el őróla. Nem élünk úgy, hogy a szájunkkal azt mondjuk, van Isten, az életünk pedig másról beszél. Ha benne hiszünk, akkor nem aggódunk úgy, mintha ő nem lenne “gondviselő jó Atyánk” és “egyedüli reményünk.” Az Úrban bízni annyit jelent, hogy hitben mindent, de mindent őrá építek, ami csak fontos az életemben. Egyáltalán nem mindegy, hogy mire épül az ember élete. Ha valamikor, akkor most az árvízi időkben világosan látszik, milyen fontos, van-e szilárd alapja valaminek. Ahol a gátakat úgy építették, hogy odahordtak valami földet és egyszerűen elegyengették, legyen szép “gát formája”, ott azok mind átáznak s egy idő után meg is csúsznak. Ahol azonban jókora köveket hordtak a helyszínre, s csak azokra került a föld, ott nem csúszkálnak a gátak.

A mi sziklaalapzatunk Isten kijelentése. Az, amit ő elmondott ennek a világnak sokszor és sokféleképpen – és szinte úgy kell bedugjuk a fülünket, ha nem akarjuk meghallani, miről is szól ez – mert még “az utcákon is kiált, a magaslatokra is odaáll és a kapuknál is meghallható” – az embereknek szól, minket keres! (Péld 8,1-3) Aki az Úrban bízik, azt veszi komolyan, amit ő igéjében mond: ahhoz szabja hitét és útjait, nem máshoz.

Végül van itt még egy hatalmas ígéret is. “Akik őbenne bíznak, azoknak ereje megújul, szárnyra kelnek, mint a saskeselyűk.” Alig akad nép, amely ne tisztelné a sasokat: nagy nemzetek is szívesen ábrázolják címerükben. E hatalmas madarak méltóságosan köröznek a magasban, mintha egy másik világ hírnökei lennének. Magasan szárnyalni olyasmi, amire minden lélek vágyik – fölülemelkedni emberi küszködéseken, perpatvarokon, de a vágyakon és olykor a kívánságokon is. Hölderlin a “Hüperion sorsdalá”-ban így állítja szembe a küszködő embert a fönt fényesen úszó isteni szellemekkel:

 

“Fenn suhogtok fellegek puha
szőnyegein, isteni szellemek!
Fényittas szellők
simogatnak benneteket,
mint a művésznő ujjai
szent húrokat.

Sorstalanul, mint szendergő
csecsemő, éltek, óh istenek;
egyszerű bimbóban
rejtőzve szüzen
nyit örökké
szellemetek.
Csönd, tisztult ragyogás övez,
ahová csak néz szemetek.

De ránk idelenn
nem vár nyugalom sohasem.
Vaktában, csak egy
órától a másikig
úgy sodródnak az átok-
verte halandók,
mint hullámok
szirtről szirtre zuhanva,
míg elnyeli őket a vak szakadék.”

                                                               (ford: Képes G.)

 

Ne feledkezzünk el az ősi mítoszról sem, hogy a sas-madár főnix formájában a Napba repül, s a tűzön át megifjodva tér vissza – mert ez a dolog másik oldala. A kép magyar református egyházunk címerében is ott látható, a tűzlángon át megifjodó sas, amely a Szentlélek és az örök élet szimbóluma. Aki igazán magasan tud szárnyalni, az nem az ember, hanem maga a Szentlélek – és mi egyedül vele és általa tudunk kiemelkedni életünk és sorsunk kényszereiből, emberi tulajdonságainkból és a körülmények hatalmából! “Akik az Úrban bíznak, szárnyra kelnek, mint a saskeselyűk” – azt jelenti, hogy ahol egy emberszív valóban helyet ad a Szentléleknek, ott emelkedni kezd az élet, és megújul az ifjúság. Nem lesznek az emberek sem zsémbesek, sem rettegők idős korukra, hanem szárnyra kelnek, a hit szárnyaira, ami az örökkévaló világába emeli őket, noha testileg itt vannak, és velünk együtt élik mindennapi, földi életüket!

Nézzünk szembe fáradtságainkkal, ne tagadjuk el őket. A testnek pihenés, a léleknek változás ad felüdülést, éljünk ezek áldásaival lehetőség szerint. Ám sose feledjük, hogy Isten az, aki erőt ad a megfáradónak, és az erőtlen erejét megsokasítja. Azoknak tudja adni, akik benne bíznak: valóban őrá építik életüket. Igen, elfáradnak az ifjak, és meglankadnak, bizony megtántorodhatnak a legkülönbek is – el ne bízza hát magát senki. Vigye oda fáradtságát Istenhez, és megnyugvást fog találni. Sőt ennél is többet: szárnyalást, főnixként újuló életet, amely a Lélek által szentelődik. Nem csak e földi küszködő immár, hanem megváltott, örök és Istenhez tartozó lélek. Így is legyen! Ámen.

 

Fohász

Mennyei jó Atyánk, köszönjük, hogy bizalommal vihetjük eléd fáradtságainkat, bármilyenek is azok. Kérjük gyógyító szeretetedet a megterheltekre, az erejük felett teljesítőkre, és a lélekben lankadókra. Leginkább mégis könyörülj az árvízben most szükséget látókon és azokon, akik minden igyekezetükkel a bajok elhárításán vannak. Adj erőt és bölcsességet azoknak, akik szervezik és vezetik a mentési munkákat. Imádkozunk két gyászoló családért, ahol friss a búcsú fájdalma: küldd el vigasztaló Szentlelkedet, hogy eljöhessenek a lelki megbékélés idői. Imádkozunk az érettségi előtt állókért, hogy helytállhassanak életüknek ebben az első, komoly próbájában. Vezess mindnyájunkat igéd csöndes, halk szavával és ne engedd, hogy eltévelyedjünk! Ámen.
.