Igehirdetés 2013. július 7.
Mi sokszorozódik meg?
Lekció: Márk 3,31-35
Textus: Márk 4,24-25
„Amilyen mértékkel mértek, olyannal mérnek nektek is, sőt ráadást is adnak. Mert akinek van, annak adatik, akinek pedig nincs, attól még az is elvétetik, amije van.”
Imádkozzunk!
Istenünk hatalmas vagy, csodáljuk nagyságodat – noha tükör által, homályosan látunk, nem pedig teljesen és hiánytalanul. Mennyivel inkább fogunk dicsőíteni, amikor igazán ismerünk majd a színről-színre látásban – de most még itt vagyunk, és küzdjük harcainkat. Áhítattal nézzük, hogyan tartod az ég csillagait mintegy a kezeidben, de gondod van egy kis verebecskére is, amelynek megadod táplálékát naponta. Szent házadban még inkább emlékezünk nagyságodra, hisz teremtményeid közül épp az embert választottad, hogy beszélgess velünk és ránk ruházd világod gondozását. Nem vagyunk igazán hűséges sáfáraid, ezért most is azért jöttünk ide, hogy igazságod által hitünkben megújuljunk. Segíts Szentlélek Isten, szólíts meg igéddel, amint azt sokszor megtetted már – Jézus nevében kérünk, építs és gyógyíts mindnyájunkat! Ámen.
Igehirdetés
Mai igénk két külön mondatból áll, amelyek önmagukban is elég talányosak, együtt pedig különösen is nehéz megfejteni őket. Nagy valószínűséggel korabeli közmondásokról van szó. Az első általános erkölcsi tanításnak tűnik: vigyázz, ember, mit mondasz másoknak, mit cselekszel embertársaiddal, milyen érzéseket táplálsz a szívedben – mert pontosan ugyanazt fogod visszakapni a többiektől. Amilyen mértékkel ti mértek, olyannal fognak nektek is, sőt ráadást is adnak… Mai nyelven úgy is fogalmazhatjuk, amilyen arccal te nézel a világra, a világ is olyan arccal fog visszanézni rád. Több ezer éves, kipróbált bölcsesség, sok minden igazolhatja saját életünk tanulságai közül is. Okos ember nem engedi el füle mellett – csak javára válhat.
A második mondat szintén közmondás lehetett, s szinte bosszantóan fogalmaz meg egy “nemszeretem igazságot”: “Akinek van, annak adatik, akinek pedig nincs, attól még azt is elveszik, amije van…” Régi tapasztalat, hogy a gazdagok még gazdagabbak, a szegények pedig még szegényebbek lesznek – éppen most is ez zajlik Európában. A szegényebb országok és szegényebb régiók még jobban leszakadnak, s ha kapnak is valamit a központi, gazdag országoktól felzárkózásra, miután egy keleti birodalom az ő asszisztálásukkal már jól kirabolta őket fél évszázadon át, hát az csak annyi, jelesül a nemzeti össztermék egyetlen egy százaléka, hogy vásárolni (ti. az ő termékeiket) egy kicsit jobban tudjanak – de azért nem annyi, hogy a periférián élők a termelésben valaha is valódi versenytársai lehessenek Európa központi, gazdag államainak. Akinek van, annak adatik, akinek pedig nincs, attól még az is elvétetik, amije van. Nem örülünk a dolognak, de nem tehetünk mást – tudomásul kell venni, hogy megint egyszer pontosan így történik.
Hogyan lesz ebből evangélium, amikor ennek a nem túl emberséges igazságnak a hallatán inkább a fogunkat csikorgatnánk? Mire gondolhatott Jézus, amikor elmondta tanítványainak a két régi közmondást, ráadásul össze is kapcsolva őket egymással úgy, hogy a második hivatott magyarázni az elsőt?
Minden bizonnyal arra akarta őket ráébreszteni, hogy az ember igenis befolyással lehet élete dolgaira. Nem igaz, hogy mindenestől “sorserők” hatalma alatt állunk s teljesen tehetetlenek vagyunk – az ember szabad, Isten a maga képére és hasonlatosságára teremtette! Ha Jézus nem így gondolkodott volna, nem figyelmeztette volna tanítványait vigyázzanak, milyen mértékkel mérnek, hanem azt mondta volna: “Úgyis mindegy, hogy mit akartok…” De nem ezt mondta. Arra biztatott, legyenek igényesek és figyeljenek belső életükre, törődjenek a lelkükkel, válogassák meg szavaikat és ne engedjenek elszabadulni még szívükben sem rossz gondolatokat, rossz folyamatokat – nem hogy embertársi kapcsolataikban!
Ezt mindig újra hallani kell: az embert Isten szabadnak teremtette, nem pedig rabszolgának. Ha valaki elvesztette ezt, akár apróbb dolgokra nézve is, de kivált, ha fontos és lényegi ügyekben, akkor az rendszerint abból fakad, hogy elvesztette Istennel való kapcsolatát! Annak kell helyreállnia, ha megint szabad akar lenni.
Vegyük most szívünkre ezt az evangéliumot. Határozzuk el, hogy igenis, megint szabadok akarunk lenni – mert erre születtünk! Vannak persze rajtunk kívüli erők, sőt hatalmasságok is a világban, amiket nem szabad lebecsülni, sem magunk ellen kihívni, fölhergelni – de abból mindenképpen föl kell ébredni, hogy “úgyis mindegy, tehetetlenek vagyunk”, a romlás és a bűn nekünk már sorsunk… Nem így van: béklyói és bilincsei azoknak vannak, akik távol vannak Istentől. Ő az övéit megszabadítja – erről szól az egész Biblia!
„Amilyen mértékkel mértek, olyannal mérnek nektek is, sőt ráadást is adnak. Mert akinek van, annak adatik, akinek pedig nincs, attól még az is elvétetik, amije van.” Mi ebben a jó hír? Az, hogy ember, szabad vagy – figyelj hát életed alakulására, s ne engedd, hogy bármi is rabságába hajtson. Rajtad múlik, milyen mértékkel mérsz, senki máson. Ha mégis elvesztetted szabadságodat, nem azt kell kérdezned, mit vétettek szüleid, az elöljáróid, vagy a társad, hanem azt, miért távolodtál el Istentől te magad, aki öröktől fogva szabadító – és hogyan tudsz visszatérni hozzá!
Jézus a szabadságunk felől kérdez, hisz éppen azzal akar megajándékozni. Bizonyos lelki területek, mintegy elhatárolódva a többitől, önmagukban is el tudják veszíteni szabadságukat. Csak néhány példát hadd említsünk. A kíváncsiság és újdonság iránti vágy, ami ott él bennünk, vásárlási mániába torkollik, kivált, ha valaki megengedheti magának: szerezni, ami még nincs – s előáll a modern ember és asszony “rabszolgasága”: annyit érek, amennyit vásárolok…
Vagy szóljunk a trágár szavak kimondásának kényszeréről, amit emberek éppen híres szabadságuk bizonyítékának szeretnek látni: holott pontosan arról van szó, nincs már meg a szabadságuk lelki környezetük tisztán tartására, oly divatos és sikkes kimondani, ami beszennyezi körülöttük a levegőt… Vagy vegyük a félelmet, ami iszonyatosan képes berágni magát egy ember lelkébe. Régi szentendreiektől hallottam, hogy a 2. világháború idején kijött valaki Budapestről ide a domboldalra, a család hétvégi házikójába, mert annyira félt a bombázásoktól. Itt valóban nyugodtabb volt a világ, egyáltalán nem voltak légitámadások, ám valamelyik vonuló repülőről, egészen véletlenül – leejtettek egyetlen bombát. Nem volt több, ami a városunkat érte, de az pont eltalálta a víkendházat – a fővárosi rokonok pedig, akik otthon maradtak, mind épségben megúszták a háborút… Olykor ennyit ér az “életmentőnek” gondolt magunk féltése és az aggodalom…!
“Én azért jöttem, hogy életük legyen és bővölködjenek.” (Ján 10,10) A jézusi mondat ugyanazt fejezi ki, mint az apostoli ige: “Az Úr pedig Lélek, és ahol az Úrnak lelke, ott a szabadság.” (2Kor 3,16-17) Tekintsük evangéliumnak, hogy Jézus úgy beszél hozzánk e furcsa, kettős-egy igében, mint akik szabadok lehetünk – s éljünk is azzal, amit ő ad nekünk!
Annál is inkább, mert az élet természetéhez tartozik, hogy ahol valami “életmag” megjelenik, az szeret sokasodni és szaporodni – de nem mindegy, mi fog valahol megsokszorozódni. Történészek mondják, hogy a középkorban nem csak fertőző betegségek terjedtek néhanap, hanem volt olyan is, hogy tánc-őrület söpört végig Európán, és emberek az utcákra tódulva heteken át az őrjöngésig átadták magukat egy valahonnan jött lelki kényszernek. Akadt olyan is, hogy öngyilkossági hullám támadt, mert akkor meg a rosszkedv hatalmasodott el az embereken. Akár egy-két emberből kiindulva is meg tud sokszorozódni egy állapot, át tud terjedni sokakra! Kevesen tudják, hogy a „fizika” szó, amit Arisztotelész használt először, valójában azt jelenti, „ami kifejlik, ami kibomlik”. A görög gondolkodó úgy látta, maga a világ is egyetlen nagy kibontakozás; valamilyen magból, indításból a Minden előjöhet!
Ha így van a teremtett világban – mennyivel inkább így áll az emberi lélekben. Ki vagyunk téve annak, hogy valami kezd bennünk nőni, sokszorozódik, erőre kap – s a végén megállíthatatlanná növekszik. Hadd mondjak először egy olyan hármasságot, amit magamban „rossz-triásznak” neveztem el, figyelve saját világunkat, a magyar életet. Így hangzik: panasz, vád és harag. A bennünk lakó rengeteg negatívum ki akar törni, s lesz belőle panaszkodás. A közértben a pénztárnál sorban állva gyakran kell másokat hallanunk, amint egymással beszélnek, és azt tapasztaljuk, az esetek nagy részében valaki panaszkodik. Nem jó a főnöke, borzasztó a szomszédja, valamelyik rokona elképesztően gonosz – s így tovább. Aztán a panasz lelkülete egy idő után “négyzetre emelődik”, és lesz belőle vád.
Ez már súlyosabb, ahol “hadállások” kiépítéséről van szó, s a közéletben már szinte nem is hallunk mást, csak ezt. Nem túl barátságos légkört teremt az ilyesmi: ott szokott megszületni, ahol emberek egymástól valamit irigyelnek s el akarnak venni. Sajnos, az úgynevezett demokrácia erre épít, ahol az un. szabad média még rendszerint biztatja is az embereket: acsarkodjatok csak, az jó nektek. Valójában egyáltalán nem jó nekik, mert a panasz is, a vád is a „triász” harmadik tagjával, a haraggal tölti meg az ember lelkét – arról pedig orvosilag is kimutatták, hogy a szervezetre és a társas kapcsolatokra is kifejezetten káros. De ahogyan “bele lehet szeretni” a panaszkodásba, bele lehet édesedni a vádaskodásba, hát a harag is újra tudja teremteni, meg tudja sokszorozni önmagát. Nem véletlenül mondja az ige egy helyen, hogy „…te a keménységed és meg nem tért szíved szerint gyűjtesz magadnak haragot a haragnak.” (Róm 2,5) Igen, a meg nem tért, kemény szív „haragot gyűjt a haragnak.” A rossz triász bármelyik tagja elhatalmasodhat rajtunk, és – Isten irgalmazzon, hogy így essen!
Már csak azért is, mert ha van „rossz triász”, és a panasz-vád-harag biztosan ilyen, akkor lennie kell „jó triásznak” is. Elég sok ilyen kibányászható a Szentírásból, szívesen biztatok is rá mindenkit, hogy keressen “jó triászokat” a Szentírásból. Most csak egyet említsünk, amit a „Lélek gyümölcseiről” olvasni (Gal 5,22) – ahol egyébként nem kevesebb, mint három triászban, vagyis éppen kilenc gyönyörűséges állításban hallunk a „Pozitívumról”, ahogy Csontváry szerette nevezni az Örökkévalót. A Lélek kilenc gyümölcséből az első hármat így hívja az ige: szeretet, öröm és békesség. E három “négyzete” adja aztán az összességében kilenc “lelki-gyümölcsöt”!
Ha valamire igazán szükségünk van, az éppenséggel ezek közül szokott kikerülni. A „jó triász” legelső tagja a szeretet, és nem is lehet másként: anélkül lehet élni, de nem érdemes. A baj ott van, hogy ezt mindenki csak kapni szeretné, adni viszont már sokkal nehezebb. Szeretni csak az tud, aki “jóban van önmagával.” Aki magára haragszik, az másra is haragudni szokott – és nem is tehet mást. Aki megtalálta magát, és itt a bennünk lakó isteni rész megtalálásáról van szó – annak nem nehéz a szeretet útján járni. Jézus azért volt képes iszonyú kereszthalálát magára venni, mert Istent maradéktalanul megtalálta. Kövessük őt, ha áldozatát nincs is jogunk megismételni: legyen szándékunk, hogy mi is elmondhassuk egyszer: “Én és az Atya egy vagyunk!” (Ján 10,30) Lehet ebben is növekedni, hisz az egész világegyetem is ezt teszi, amint Isten akarata szerint folyamatosan “kifejlik”!
Aztán az öröm következik a sorban, mint a „jó triász” második tagja. Furcsa, hogy mennyi savanyú keresztyén van, aki azonnal gyanakszik, ha valahol valaki örül valaminek – s mindjárt keresi a bűnt… Így jutunk oda, hogy sok keresztyén, ironikusan szólva – már szinte a “bűn általi megigazulást” vallja, s csak akkor boldog, ha teheti magának a szemrehányásokat. Pedig az öröm is a Szentlélek édes gyümölcse! Örülni, ha baj nélkül el tudunk valamit végezni, meg tudtunk oldani. Örülni mások sikerének, előmenetelének – és tudni örülni magának a létezésnek is. Az örömtelen keresztyénség nonszensz. Krisztus megszabadított – miért ne tudnánk örülni? Még a próbákat is „teljes örömnek” kellene tartanunk (Jak 1,2), nem hogy a lehetőségeket: a mai napot, a közösséget, és főleg azt a nagyszerű ajándékot, hogy hívő emberek lehetünk!
Végül a békesség. A „jó triász” harmadik tagja, amely a shalom héber szó alapján jelent háborúmentességet, de teljességet és üdvöt is. A békesség lényege, hogy rendben vagyunk a bennünk lakó istenséggel, nem hadakozunk ővele – s ez nem süket csendet vagy tétlenséget foglal magába, hanem kibontakozó, gazdag és érdekes életet, amiben vannak színek, izgalmas várakozások és nagyszerű beteljesedések! A békesség ezért nem csupán háború nélküli állapot, hanem üdvösséges, Istentől való beteljesedés. Amikor magyar református köszöntésünkben nem csak áldást, de békességet is kívánunk, akkor a legnagyobb és legfontosabb dolgokat kívánjuk! Pál így mondja ezt: “A test gondolat halál – a Lélek gondolata élet és békesség.” (Róm 8,6)
Ha ezekre figyelve a “jó triász” tagjait gondozzuk magunkban, vagyis a szeretetet, örömöt és békességet, akkor abbamarad majd a negatívumok gyűjtögetése, hogy kemény és meg nem tért szívünkkel “haragot gyűjtsünk a haragnak.” Itt történt a mi városunkban, ahol egy utcában egy nagyon elhanyagolt, gyomos kert volt látható éveken át. Aztán egyszer arra járva meglepődéssel láttam, hogy a gyomok helyén szebbnél-szebb rózsák nőttek, teli volt a kert gyönyörűséggel. Mi történt? A telket eladták, s az új tulajdonos elkezdte gondozni, szépen szorgalmasan – és onnantól szép lett az a kert… Hát szaporodjanak a “rózsák” a mi szívünkben is: szeretet, öröm és békesség – gondozzuk és szaporítsuk ezeket magunkban! Így leszünk Megváltó Jézusunk méltó követőivé, akik már nem csak magukra figyelnek, hanem képesek a szeretetre; nem csak a hiányokra érzékenyek, hanem rálelnek a beteljesedésre – s nem csak a csatazajt kedvelik, hanem a megtalált mennyei békességet is. Így is legyen. Ámen.
Fohász
Édesatyánk, őszintén törekszünk egy magasabb életre, de sok a lehúzó erő, amik nem csak kívülről jönnek, hanem itt laknak mibennünk. Hallod panaszainkat, tanúja vagy a vádaknak, amikben menedéket keresünk gyarlóságainknak, s bánkódsz a bennünk szaporodó harag miatt – hiszen szeretetre, örömre és békességre teremtettél. Segíts meg, hogy míg “műveljük kertjeinket”, a nagy igyekezetben el ne feledkezzünk a gyönyörűséges virágokról, amik bennünk is megteremhetnek. Add, hogy sokszorozódjanak bennünk Lelked áldott jó ajándékai – a gyomokat pedig legyen erőnk és hitünk eltávolítani, bármennyire megszokottak már. Adj reménységet azoknak, akik sötétségben ülnek: hozd fel szép napodat minden megtört szívű számára, s vezess bennünket a Krisztus útján áldásra és békességre! Ámen.