Igehirdetések

Örömmel adni

Igehirdetés 2013. augusztus 25.

Örömmel adni

 

Lekció: Zsolt 27,1-10
Textus: Zsolt 27,6

„Megóv engem sátrában a veszedelem napján. Elrejt sátra mélyén, magas kősziklára helyez engem. Így hát fölemelt fővel állok ellenségeim között, ezért örvendezve mutatok be áldozatot az Úr sátrában, és éneket zengek az Úrnak.”

 

Imádkozzunk!

Istenünk, gondoskodó mennyei Édesatyánk, tőled van minden, amit csak teremtő szereteted előhozott a semmiből. Tőled valók az évszakok, amik szép rendben váltakoznak életünk évei során, és íme, most is véget ér egy forró, gabonaérlelő nyár, amely aratást és új kenyeret hozott mindnyájunknak. Áldunk téged ajándékodért! Tőled kaptuk testi mivoltunkat is, a kimondhatatlan csodát, hogy jelenlétednek háza s hordozója lehessen itt a földön, és tőled várjuk a lelki kenyeret is, amint egykor gondoskodtál népedről a pusztai vándorlás idején. Szeretnénk megerősödni a jóban, s elhagyni, ami méltatlan végtelen jóságodhoz és szentségedhez, bűnbánattal letenni vétkeinket és megújulni egészen Megváltónk képmására! Segíts, hogy újragondolhassuk utunkat és ismét rátaláljunk a Krisztusban való, mennyei életre! Őérte kérünk, hallgass meg minket. Szentlelkeddel járd át és formáljad szívünket, hogy örömteli lehessen hálaadó ünnepünk! Ámen.

 

Igehirdetés

Egyházi naptárunkban üdvtörténeti ünnepek követik egymást, amik Jézus földi útjának eseményeit idézik fel számunkra. Van továbbá két hálaadó ünnepünk is, éspedig a Megváltónk által alapított úrvacsora két látható jegyének, a kenyérnek és a bornak ünnepe, amikor augusztusban az aratásért, októberben pedig a szüretért mondunk köszönetet Teremtőnk világot fenntartó és bőséggel áldó jóságáért.

Ma az aratási ünnepet üljük az új kenyér ünnepével, mely kenyér itt van immár az úrasztalán. Annyira mindennapi eleségünk, hogy magát a megélhetést jelképezi, s bőven van mit megköszönnünk ebben a tekintetben a mai vasárnapon. A zsoltárból vett alapigénk is arra biztat, hogy „örvendezve mutassunk be áldozatot az Úr sátorában” – így fejezzük ki hálánkat azért, hogy van otthonunk, nem kell éheznünk – sőt, mindenki, aki csak megbecsüli magát, elégedettségben vagy éppen bőségben élheti mindennapjait.

Legyen a mai nap első és legfontosabb tennivalója, hogy számba vesszük, mi mindent is kaptunk életünk Urától, amiért mind-mind hálával tartozunk őneki. Szép énekünk így foglalja össze a testi jókat:

 

„Számnak mind étele, mind itala,

Az ép elme az egészséges testben,

Az öröm és békesség szívemben:

Ingyen való adományod vala.”

                                          (509. dics. 4.v.)

 

Hívő és Bibliát olvasó emberekként nyugodtan hozzátehetjük ehhez az ige “lelki kenyerének” számunkra naponként felkínált ajándékát is, hogy minden tévelygésünk közepette is van egy biztos iránytűnk, ami sosem hagy cserben. Ez pedig Isten igéje, kijelentett útmutatása, ami olyan a lelkileg éhező embernek, mint a naponkénti manna volt a pusztában vándorló népnek. Van templomunk és gyülekezetünk, sok kedves arccal, fiatalokkal és idősekkel, ahol szeretetben jól elférnek egymás mellett a négyévesek és a nyolcvannégy évesek is. Aztán van országos Református Egyházunk is, amelyben lelkileg összetartozunk, és mikor szükséges, egymás terhét hordozhatjuk. Éppen az elmúlt napokban jött meg a köszönő levél a legutóbbi dunai árvíz idején a károsultak megsegítésére összeadott 300 ezer Ft-os adományunkért, a Református Gimnáziumunkban kialakított átmeneti szálláshelyekért, meg a homokzsákokat töltő segítő, szentendrei református kezekért.

Adott Isten gyülekezetünknek egy nagyszerű Gimnáziumot és Óvodát is, mindkettő a nyáron gyarapodott felújításokkal és építésekkel. Ha Megtartónk éltet, ezen a héten lesz a műszaki átadás-átvétele a Gimnáziumunkban épült hangverseny-orgonánknak, és szombaton fogjuk tartani az óvodánkba idén felvett gyermekek templomi évnyitó istentiszteletét. Ezek is olyan ajándékok, amik mellett ne menjünk el észrevétlenül: hálával tartozunk érte Istennek. Így cselekedett a zsoltáros is, aki összesen egy dolgot kért Istentől: hogy az ő házában lakhasson egész életében, és gyönyörködhessen az ő templomában (Zsolt 27,4) Ezt mondta: „Megóv engem sátrában a veszedelem napján. Elrejt sátra mélyén, magas kősziklára helyez engem. Így hát fölemelt fővel állok ellenségeim között, ezért örvendezve mutatok be áldozatot az Úr sátrában, és éneket zengek az Úrnak.”

Jó okulnunk abból, miért is adott hálát egy “hitben ősünk” két és félezer évvel ezelőtt. Mindenekelőtt azért, hogy teli volt a szíve Isten jóságával, s az a sok jó szinte kicsordult onnan. A szükséget látó, mínuszban lévő ember inkább szerezni akar, mintsem adni (akár csak hálát is „adni”) – s valószínűleg ezért van a világban annyi mohó ember, akinek semmi nem elég. Szerezni, ami még nincs, ami már a szomszédnak van, s amikor mindent megszereztünk, mégis elégedetlennek lenni – mert a szívünkben Isten helyén üresség marad minden anyagi birtoklás és bőség mellett is. Akinek üres a szíve, az a szerzéssel, a birtoklással akarja kárpótolni magát – akinek viszont tele van a szíve Isten jóságával és ajándékaival, az adni akar. Hálát akar „adni” Istennek, áldozni az ő sátorában, és adni embereknek is idejéből, szeretetéből, kinek mije van – nem pedig mindig csak szerezni és gyarapítani magát s azt, amit már birtokol.

Jobb adni, mint kapni, olvassuk (Csel 20,35) – s pontosan így is tapasztaljuk. Amikor boldogok vagyunk, tele a szívünk Isten jóságával, akkor örülünk, ha adhatunk. Szerezni mindig akkor vágyunk, sóvárgások is akkor uralkodnak el rajtunk, amikor üres és kifosztott a szív. Ezért fontos újra kimondani a nagyszerű igazságot, hogy Istenünknek nem a tárgyak, a megvehető és megvásárolható dolgok az igazi ajándékai, hanem a maga a létezésünk. “Nem birtokolni, hanem lenni” (E.Fromm) – igen, ő ezt akarja velünk, éppen ide akar eljuttatni!

Még emberi kapcsolatokban is mennyivel magasabb és éltetőbb, amikor valaki nem birtokba akarja venni a másikat magának, hanem összesen az a célja, hogy ő maga „legyen” a másik számára: ott legyen, mint értékes és megbízható társ – segítsen, vigasztaljon, amikor csak szükséges. Aki birtokolni akar, az azt kéri és azt várja, hogy te add magad, adjál magadból többet – aki pedig lenni akar, az összesen annyit mond (azt is csak magának), hogy törekszem, értékesebb lehessek számodra – én inkább csak lenni akarok, mintsem birtokolni…

Ezt a fajta létezést Isten közölheti velünk – nekünk magunkban, magunktól csak sóvárgó énünk van. Olyan én, amely szerezni és megszerezni akar, még többet és még többet, emberi hódításokból és birtokbavételekből is, amiből aztán mégis sosem elég… Isten elégedetté tesz bennünket, amikor megtölti a szívünket önmagával, saját létezésével, a „Vagyok”-kal, ahogy Mózesnek nevezi magát. (2Móz 3,14) Hát legyen ilyen ünnep a mostani aratási hálaadás, amikor „új kenyérré” lesz számunkra, amit ő mond nekünk igéjében – s amivel betölti nagy, sóvárgó ürességünket.

Van itt azonban egy motívum, ami a zsoltáros hálaadásának fontos témája, s ami magyarázatra szorul. Nem csak itt, az egész ószövetségben gyakran hallunk az „ellenségről”. Hadd idézzük újra: “Megóv sátrában a veszedelem napján. Elrejt sátra mélyén, magas kősziklára helyez engem. Így hát fölemelt fővel állok ellenségeim között, ezért örvendezve mutatok be áldozatot az Úr sátrában, és éneket zengek az Úrnak.” – Nehéz leélni egy földi életet úgy, hogy az embernek soha, senki ne legyen az ellensége – nagyon emberi dolog, amikor a Bibliában az ellenségről van szó. Szent könyvünkben azonban, ha van is szó személyes vagy népi ellenségeskedésről, ezek mindig csak utalnak az Ősellenségre, amely az életünket és az üdvünket akarja elvenni. (Ján 8,44) “Nem test és vér ellen van nekünk tusakodásunk” (Ef 6,12) Sőt, Jézustól egyenesen azt halljuk, emberileg egyáltalán ne is legyenek ellenségeitek: imádkozzatok értük és áldjátok azokat is, akik titeket átkoznak (Mát 5,44) – vagyis magatok számoljátok fel szívetekben az ellenséges érzéseket.

Az egyik leggyakoribb “szökés” a magunkkal szembenézés elől éppen az, hogy nem számoljuk fel, sőt keresünk és találunk is másokat, akiket gyűlölni lehet! Ahol a Bibliában ellenségről hallunk, azt akkor értjük jól, ha a bennünk is tanyát verő, “támaszpontot létesítő” Gonoszra gondolunk. Vele van nekünk harcunk, ő a mi valódi ellenségünk – aki önzővé és szeretetlenné tesz, aki megengedhetőnek nevezi a hamisságot, ha abból valami haszon akad, aki azt mondja, rohanj csak a magad egyszemélyes boldogsága után, más ne is érdekeljen, nyugodtan letaposhatod bárki életét, családját, boldogságát, egyszer élsz, neked jár az élet…! Az a tapasztalatom, minél több külső ellenségünk van, emberek, csoportok, népek is olykor, annál kevésbé vesszük komolyan az igazi ellenségünkkel, a Gonosszal való lelki harcot. Olyan “felvilágosultak” vagyunk, hogy a mesék világába utaljuk, amikor őróla szó van – aztán betört fejjel és véres homlokkal, sok mindent elrontva, és rendszerint későn döbbenünk rá, talán mégis vele kellett volna inkább megküzdenünk itt, saját magunkban, tulajdon szívünkben – nem pedig az embertársainkkal.

“Felemelt fővel állok ellenségeim között” szól a zsoltáros, s ez eszünkbe juttatja a Szentírás első lapjain olvasható ígéretet: “Ha jól cselekszel, emelt fővel járhatsz….” (1Móz 4,7) Aki a helyes úton jár, nem szégyenül meg, nem kell szégyenkeznie. De eszünkbe juttatja ez a „felemelt fő” a jézusi mondást is, hogy amikor nagy bajban vagyunk, amikor jelek lesznek a napban, a holdban és a csillagokban, a földön a tenger zúgása és háborgása miatt kétségbeesnek a népek tanácstalanságukban, és az emberek megdermednek a félelemtől, annak sejtésétől, ami az egész földre vár, mert az egek tartóoszlopai is megrendülnek – akkor ti egyenesedjetek fel! Emeljétek fel fejeteket, és megláthatjátok az Emberfiát eljönni a felhőben nagy hatalommal és dicsőséggel, mert közel van megváltásotok! (Luk 21,25-28) Ezt jelenti „felemelt fővel állni az ellenségeink között.” Nem az emberektől, még csak nem is a belső ellenségtől, vagyis a bűneinktől félni, hanem fölfelé nézni, az eljövendő Emberfiára, Krisztusra. Belőle mindig erőt meríthetünk! Róla nem lehet eleget beszélnünk, ha nem is vagyunk méltók arra, hogy a nevét állandóan hangoztassuk.

Ezen az újkenyéri ünnepen is rá kell néznünk, nem pedig a hiányainkra, csalódásainkra, és még csak nem is a szorongásainkra. Mindig aktuális az ő eljövetele! Küzdelmeink, próbatételeink között különösen. És ő el is jön, hiszen megígérte – eljön az ige által, s eljön a Szentlélek által. A frissen aratott búza s a belőle készült kenyér is fordítsa csak figyelmünket őfelé! Egyáltalán, nézünk mi eleget fölfelé? Hívjuk elég buzgósággal őt az asztalunkhoz, a családunkba, a magánügyeink meg az országunk ügyei közé? Vagy csak lefelé tekintünk, mindig az emberi dolgainkra, bajokra és gondokra, meg a sóvárgásokra, kinek mivel van teli a szíve – sosem emelve föl tekintetünket úgy igazán őrá, elfeledkezve végre magunkról egy kicsit…

Jó dolog adni, éspedig sokkal jobb, mint kapni – ezt hallottuk ma. Adjunk hálát mi is Annak, “… aki érdemli, mert minden gazdagságát velünk közli!” (501. dics. 1.v.) Vegyük számba ajándékait, s mindjárt nem akarunk majd mindig csak szerezni és folyton csak magunknak megszerezni. Birtoklás helyett lenni tudunk majd, mihelyt ővele, a Vagyok-kal töltekezünk. Emeljük föl fejünket, álljunk felemelt fővel: hívjuk és várjuk őt onnan felülről, ahonnét eljön hozzánk az ég felhőivel, az ő nagy dicsőségében! Akkor megtelik ez az ünnep is méltó tartalmával, a hálaadással. Így legyen! Ámen.