Igehirdetés 2013. szeptember 22.
Áldottak a lelki szegények
Lekció: Mát 4,18-25
Textus: Mát 5,1-3
„Amikor meglátta Jézus a sokaságot, felment a hegyre és amint leült, hozzá mentek a tanítványai. Ő pedig megszólalt és így tanította őket: Boldogok a lelki szegények, mert övék a mennyek országa.”
Imádkozzunk!
Mennyei Édesatyánk, köszönjük neked, hogy életben, egészségben eljöhettünk ezen a vasárnapon igéd hallására. Bátorságot kell gyűjtenünk, hogy egyáltalán meg merjünk téged szólítani. Ahhoz is segítséged kell, hogy méltó módon megköszönjük ajándékaidat, hát még ahhoz, hogy kéréseinkkel eléd merészkedjünk. Te tudod, sokkal jobban minálunk, mire is van szükségünk. Nem neked, hanem magunknak van szükségünk arra, hogy megfogalmazzuk a nehezen megfogalmazhatót; kimondjuk, ami homályos és bizonytalan bennünk. Segíts valódi őszinteségre, hogy színed elé állva magunk mögött hagyhassuk önellentmondásainkat, s elérjük azt az énünket, amilyenné teáltalad lehetünk. Jézus nevében kérjük, vidd végbe a csodát Szentlelkeddel! Ámen.
Igehirdetés
Az elmúlt vasárnapon Jézus nyolc boldog-mondásának egyik kiragadott mondatát magyaráztuk, ma pedig a sorrendben legelsővel foglalkozunk. Idézzük fel, hogy a „boldogság” szó valójában azt jelenti, áldott – áldottan élni, másokat gazdagítani. Nem az egyéni boldogságról van tehát szó, hiszen egyéni boldogság nincsen is – az ember úgy van megteremtve, hogy kizárólag másokért is élve lehet boldog, egymagában nem. Fontos, hogy így olvassuk a boldog-mondásokat (hagyományos szóval makarizmákat) – ezekben mindig az emberi összetartozásról, a közös élet rendjéről van szó, tehát azt tudjuk meg belőlük, hogyan érdemes élni, hogy ne csupán saját magunk, hanem mások javára is lehessünk.
Mielőtt mai mondatunkkal foglalkoznánk, hadd bocsássam előre, Isten kijelentése legtöbbször paradoxonokban szólít meg bennünket, s ez pontosan így van a “Nyolc boldogságban” is. A paradoxon olyan emelkedettebb beszéd, amely a mindennapi értelem számára közönséges ellentmondás, ezért a tudatlan ember elutasítja, mint bolondságot. A paradoxon ugyanis kifejezetten provokál: értelmezésre kényszerít, meg kell fejteni, úgy is mondhatnánk “fel kell hozzá nőni”, éspedig arra a lelki-szellemi színvonalra, amelyen a bibliai szerző a maga katartikus Isten-élménye hevületében, mint új formulát megalkotta. Ha csak a legfontosabb bibliai paradoxonokat említjük, amilyen a szűztől születés, a kereszten megdicsőülés, vagy a halálból feltámadás, akkor mindjárt értjük, hogy a közönséges szinten élő ember gondolkodása számára ezek csakis bolondságok lehetnek. De eszünkbe juthat a mózesi rézkígyó is – amikor mindenki éppen kígyómarástól szenvedett, mégis egy rézből készített kígyóra kellett felnézniük – hogy életben maradjanak…!
Megérthetjük a paradoxonokat, a látszólagos ellentmondásokat, amint például egy kétágú létrára gondolunk, aminek ugyan két különböző, egymástól “eltérő” szára van, mégis arra való, hogy felmásszunk rá és magasabbra vigyen, mint ahol vagyunk. Jó lenne, ha a makarizmák sorában mindjárt a legelső is segítene abban, hogy föléemelkedve mindennapiságunknak egy magasabb világba érkezzünk. Így hangzik tehát a Károli Biblia veretes szavaival: “Boldogok a lelki szegények, mert övék a mennyek országa.”
Miben áll e mondás paradox volta? Abban az egyszerű tényben, hogy minden ember szeretne a maga módján gazdag lenni. Nem csupán anyagiakban, hanem lehetőségekben, élményekben, de távlatok és lehetőségek tekintetében is. A kisemmizett élet szánalomra méltó – ezért az ember “gyűjt” magának valamit: köveket, tájakat, zenéket, könyveket, szakmai elismertséget, jó konyhai recepteket, kerti sikereket, s így tovább. Nincs ebben semmi rendkívüli, ilyenek vagyunk. Jézus első mondata e magától értetődő tulajdonságunkat szólítja meg, s akarja igazi értékén a kezünkbe adni – mit jelent valójában gazdagnak lenni, mit érdemes gyűjteni.
De kezdjük az elején: azt mondja, hogy a „lelki szegények” élnek áldott, vagyis igazán másokat gazdagító életet. Kik ezek a “lelki szegények”? Egészen biztosan nem a szellemi fogyatékosok vagy hibbantak, ahogyan a mai közbeszédben érteni szokás. Olyan sötét korszakban élünk, amikor a szavak jelentését elsősorban a kabarék nyelve határozza meg – s ennek a legsilányabb nyelvhasználatnak az eredménye aztán, hogy ma mit ért az átlagember, aki semmi fáradtságra nem hajlandó a szavak igazi értelméhez eljutásra, a „lelki szegény” -en.
Ez a tömör kifejezés egy többrétegű bibliai fogalom fordítása, aminek első jelentése így hangzott Jézus idejében: azok élnek Isten-áldotta életet, akik a Lélek indítására le tudnak mondani a meggazdagodásról. Ha részletesebben akarjuk megfogalmazni, úgy is mondhatjuk: akik nem az anyagiak felhalmozásában látják az ember igazi gazdagságát. Még másképp azokról van szó, akik félre tudnak állni a nagy tülekedésben, aminek ez a neve, hogy „szerezni” – mert pontosan látják, hogy akik úgynevezett „sokra jutnak”, egészen olyan üres életet élnek Isten nélkül, mint azok, akiknek nincsen semmije. Nem arról tanít tehát Jézus, hogy ne törekedjen valaki normális otthont teremteni a családjának, hanem arról, hogy régen rossz, ha semmi más cél nincs valaki előtt, mint az, hogy szerezzen, s amikor már szerzett, még többet szerezzen.
Lukács evangéliumában magyarázatképpen ezt halljuk kiegészítésül ehhez a helyhez: “Jaj nektek, gazdagok, mert elvettétek vigasztalásotokat.” (Luk 6,24) Ami úgy értendő, hogy szerezni akartatok? Tessék, szereztetek, most hát ennyitek van: elnyertétek, amit akartatok, összesen ennyi a “vigasztalásotok”, semmi több…! Az apostol pedig egyenesen így fogalmaz: “Minden rossznak gyökere a pénz szerelme” (1Tim 6,10) – amiben semmi túlzás nincs, ha meggondoljuk, mennyi rontás következik kapzsiságból az emberi világban.
A Lélek szegényei (hoi ptohoi tó pneumati) kifejezés egy másik rétege aztán, és teljes joggal így is lehet érteni a jézusi mondást, hogy azok élnek “Isten-áldotta” életet, akik még nem gazdagodtak meg a saját szemükben annyira, hogy lelki-szellemi tekintetben már semmit elfogadni nem tudnak. Az ilyen „lelki szegényekben” azokról van tehát szó, akik még érdeklődnek, keresnek, nem önelégültek annyira, hogy nekik már senki nem mondhat semmi újat, legfőképpen Isten nem. A Léleknek ezek a „szegényei” azok, akik még törekednek jó könyveket olvasni, nem pedig csak azokat, amik kiszolgálják ízlésüket – olyanokat, amelyek még formálni tudják őket valami jobbra és nemesebbre. Ezek a „lelki szegények” a Bibliát is úgy olvassák, hogy kiteszik magukat a nehezebb részeknek, az értelmet és üzenetet nem egykönnyen adó fejezeteknek is. Isten elé állva pedig készek meghallani a Szentlélek szavait, intéseit, amik útmutatásokká lesznek – maguktól nem tudják még a saját útjukat sem, annyira nem “gazdagok.”
De folytathatjuk azzal, hogy a lelki szegények a saját életük talányos fordulatait sem teszik „ad acta”, hanem próbálják megfejteni azokat, s azon vannak, hogy levonják a tanulságokat saját kudarcaikból is. Ide tartozik a nem-ragaszkodók szabadsága, a bálvánnyá lett dolgok elengedni tudása is. Akik nem tudnak elengedni, akik kétségbeesetten szorítanak magukhoz valamit, amitől mindent várnak, azok még „lelki gazdagok” – van valamijük, ami nem engedi őket igazán gazdaggá lenni.
Amikor mindezt végighallgatjuk, azt hinnénk, Jézus valami nagy lemondást és aszkézist hirdetett – ám ez nem így van. A bálványait feladni tudó embernek ígér, cserébe azokért – valami nagyon fontosat: a “mennyek országát”! Sajnos, ez a szó is eltorzult a közbeszédben. Nem a „mennyországot”, a túlvilági boldogságot jelenti, hanem Isten királyi uralmát, itt és most. Máté evangélista, mint hithű zsidó nem akarta kimondani, vagy akár csak leírni is az Úr nevét, ezért mond az ő országa helyett „mennyek” országát. Ez a szó azonban a helyesen élt földi élet beteljesedését jelenti, hiszen ahol ő uralkodhat, ott áldott és teljes az élet. Ezért az életért könyörgünk, amikor a Miatyánkban azt kérjük „…jöjjön el a te országod” – s ezzel dicsőítjük őt imánk végén is, mikor azt mondjuk „Tied az ország…” – vagyis az egyetlen uralom, ami alatt embernek élnie érdemes!
Az ő uralma,”királysága” azonban nem valami tőlünk idegen világot akar bennünk kifejleszteni, hanem éppen azt, ami a lényünk legközvetlenebb sajátja. Úgyis mondhatnánk, hogy az elveszett igazi énünket akarja visszaadni – azt bennünk, ami tőle való és örök. Minden ember lényében van valahol egy belső mag, amit magunk már régen elveszítettünk. Feladtuk legszebb álmainkat, megtagadtuk a hitünket, megkötöttük a magunk kompromisszumait, s aztán csodálkozunk, hogy üres minden, magunk pedig kisemmizettek vagyunk: olyan emberek, akik vigasztalásra szorulnak… Pedig összesen annyi történt, hogy elvesztettük igazi énünket, mert – elvesztettük az ő országlását, bennünk való uralmát!
Hát ezt fogjuk visszakapni, amint megint „lelki szegények” tudunk lenni, vagyis a Lélek indítására nem hiszünk többé az anyagiak mindenhatóságában, sőt vállaljuk saját ürességünket is, és tudunk koldusokká lenni, a Szentlélek koldusaivá, akik tisztában vannak azzal, hogy nélküle semmi nem ér semmit ezen a világon. Ő az egyetlen igazi tartalom; az ő uralma „országlása” alatt érdemes élni, sehogy másként. Ez a felismerés gazdagít meg egyedül, mert ez adja vissza igazi önmagunkat, a felülről való örök Lelket. Így hát a „lelki szegénnyé” válás nem elveszi az életet, hanem a kezünkbe adja. Ha hasonlattal akarunk élni, azt is mondhatjuk: minden emberi életnek van egy vezérdallama, amit Teremtőnk elhelyezett bennünk, mintegy beleírta a szívünkbe.
Egy kisfiú valamikor a hatvanas években beleszeretett a számítógépekbe. Akkoriban még olyan nagyok voltak ezek, hogy csak egy egész szobában fértek el. De ő ezekkel akart foglalkozni. És addig tanult, dolgozott és igyekezett, amíg évtizedek múlva a világ egyik legnagyobb ilyen cégének a második embere nem lett. Az ő életének ez volt a vezérdallama, hogy “számítógép.” Amikor kisgyermekként boldog és örömteli napjaink vannak, játszunk a homokozóban, akkor a „magunk dallamát” nem csak, hogy ismerjük, hanem naponként énekeljük is. Tessék meghallgatni a játék közben dudorászó gyermekeket! Aztán belenövünk a felnőtt életbe, és elvész a szép dallam – jön helyette panaszkodás, jajszavak, dühös fogcsikorgatás vagy szorongó vacogás – kinek mi. S mikor végigtekintünk életünk romjain, és rájövünk, hogy valójában még mindig lelki gazdagok vagyunk, még mindig nem egész szívvel mondjuk, hogy “Jöjjön el a te országod” – akkor jutunk a legközelebb, a nagy szegénységben, hogy ő mégiscsak megajándékozhasson országával. Ezen az úton járva újra fölcsendül bennünk életünk elfeledett, legmélyebb dallama, mert megint az ő gyermekei lettünk: olyanok, akik mindent tőle kapnak s nem várnak már mást sem egymástól, sem az élettől – benne megkaptak mindent! Így lesz az ember a leggazdagabbá, amikor a legszegényebb; így lesz övé Isten országa, holott már teljesen üres a keze, és teljesen üres, bálvány nélküli a szíve.
Jézus ezen az úton járt, s minket is erre hív. Akiknek nem kell az ő “országa”, azok beérik az anyagi előmenetellel – és nem is lesz semmi másuk, csak az, amit szereztek. Ők már elvették vigasztalásukat. De nem áldottak: senki nem gondol rájuk szeretettel, mert ők csak magukat boldogítják. A magukat megüresítők azonban tovább lépnek, s lelki kincsekre lelnek, azok közt is a legfontosabbra: az ő országára. Ez az ő válasza a szegénnyé válásra – mert “boldogok”, vagyis áldottan élnek a lelki szegények, hiszen – övék a mennyek országa! Így is legyen! Ámen.
Fohász
Urunk Jézus, te valóban mindent odaadtál érettünk. Amikor az életedet is elvették, az Atya neked adhatta a legtöbbet: jobbjára ültetett és ott rád bízott minden hatalmat mennyen és földön. Segíts, hogy követni tudjunk a nem ragaszkodás útján, képesek legyünk elengedni azokat, amik régen a bálványunkká lettek. Szeretnénk Szentlelked koldusai lenni, egészen üres szívvel, ahová kérjük és várjuk a te jelenlétedet és országlásodat, mert annál nincs nagyobb gazdagság a földön. Imádkozunk gyermekeinkért és az ifjakért, a mához egy hétre kezdődő konfirmációért, hogy biztos lelki alapot kaphassanak életük útjára indulva. Könyörgünk azért a családért, ahol váratlan és nehéz gyász napjai jöttek el – segítsd őket a fájó napokban kegyelmed vigasztaló erejével. Add, hogy családi otthonainkban is a te uralmad legyen a legfőbb jó és gazdagság, ami minden mást meghatároz. Légy velünk a következő hét napjain, adj vezetést, útmutatást, és benned való örömöt mindnyájunknak! Ámen.
