Igehirdetés 2013. december 25.
Ez lesz a jel
Lekció: Luk 2,1-14
Textus: Luk 2,11-12
’Üdvözítő született ma nektek, aki az Úr Krisztus, a Dávid városában. A jel pedig ez lesz számotokra: találtok egy kisgyermeket, aki bepólyálva fekszik a jászolban.”
Imádkozzunk!
Mennyei jó Atyánk, megajándékoztál bennünket ezzel az új karácsonnyal, s azzal a régivel is, amikor kegyes hölgy egyszer, egyetlen egyszer – Krisztust szült. Álmélkodva csodáljuk véghetetlen jóságod, hogy az embert ennyire becsülted. Mi lett volna belőlünk, és mi lenne ma is, ha nem jönnél hozzánk megbocsátó irgalmaddal, hogy a haragvó világot magaddal megbékítsed! Az ige testté lett s köztünk lakott, és mi azóta immár tudjuk, hol keressük az igaz életet. Áldunk téged az új kezdet drága lehetőségéért, amit a karácsonyban adtál az embernek, s azt kérjük, hadd teljen meg ünneplésünk mennyei örömmel, Krisztus előtti hódolattal, és tőled való, éltető Lélekkel! Ámen.
Igehirdetés
Ma mindnyájan boldog karácsonyt kívánunk egymásnak, és örülünk, hogy eljött hozzánk az ünnep, amit annyira vártunk. Felidéződnek a gyermekkor évei, amikor a felnőttek még óriások voltak számunkra, és boldogsággal tölti el a szívet, ha egy régi illat megtalál minket, vagy egy vers, egy jól ismert dallam elér hozzánk – azokból az időkből, amikor még kicsik voltunk s valahogy minden a helyén volt. Jó az ünnepben felnőtt szívvel újra hallani a karácsonyi történetet, hiszen azt ünnepeljük, hogy megszületett a világ Megváltója. Erőt merítünk, mert egy kisgyermekről hallunk, aki éppúgy asszonytól született, mint magunk is, de ő tökéletességre jutott, s egészen az istenfiúságig érkezve végül azt mondhatták róla, “mindent jól cselekedett” (Márk 7,37) – és Egyszülöttnek,azaz páratlannak nevezték őt.
A karácsonyi történet amit az előbb is hallottunk, ma azzal az üzenettel gazdagít, hogy mi emberek mindnyájan esendők és gyengék vagyunk ugyan, s megerősítésre szorulunk – Isten azonban meg is adja nekünk ezt a megerősítést. A pásztorok szép élményt kaptak, amikor megnyílt számukra az ég s bepillanthattak a menyei seregek világába, hallhatták az angyalok énekét – de mindehhez kapnak még külön egy jelt is. ’Üdvözítő született ma nektek, aki az Úr Krisztus, a Dávid városában. A jel pedig ez lesz számotokra: találtok egy kisgyermeket, aki bepólyálva fekszik a jászolban.”
Ha jobban meggondoljuk, nem is lehetett akkor még Jézus más, mint jel. Nem látszott rajta, milyen lesz felnőttként: olyan volt, mint a többi csecsemő. De voltak emberek, akiket mégis megérintett a látvány, felfogták az üzenetét, mert komolyan vették az ígéretet, ami róla szólt – s akik számára ő így jel lett. Olyan, ami arra emlékeztette őket, hogy Isten az ember üdvét akarja, mindig az élet beteljesedésén van; és egy magával tehetetlen kisgyermek is lehet jel, melynek üzenete az, hogy van új kezdet és van tiszta lap.
Jusson eszünkbe minden kicsi gyermeket látva, hogy Isten bízik az emberben, amíg gyermekekkel ajándékoz meg minket. Szeretetének jele e földön minden élet; ezért becsülnünk és tisztelnünk kell az élet minden megnyilatkozását. Nem szabad a gyermekáldást elutasítani; bűn életuntnak lenni, méltatlan a fásultság, a hitetlenség – mert az élet, a „még tehetetlen” kisgyermeké, vagy a „már tehetetlen”, elaggott emberé is mindig Istenre mutat, aki azért alkotta az életet, mert szereti azt. A mi csodálatos testünket is azért adta, mint edényt, hogy abba mennyei tartalmat tölthessen. Aki egy születendő gyermekre nemet mond, nem csak arra a gyermekre mond nemet, hanem Istenre is, aki megmutathatná kegyelmét abban az életben. Ez a kegyelem erősítette meg a pásztorokat abban, hogy jó úton járnak, s bár nem voltak a “szavak emberei”, elhirdették a jászol mellett, amit az angyali látomásból megértettek felőle.
Engedjük ezen a karácsonyon mi is, hogy megerősítsen bennünket az ég Ura, mert lám, nem a tanultság számít. Neki még az egyszerű pásztorok is fontosak voltak annyira, hogy adott nekik jelt a kisgyermekben: igenis van üdv és van beteljesülés is, a lélek boldog hazatalálása – nem csak munka és terhes felelősség.
Ehhez persze a mi szemeinknek is “fel kell nyílnia”, hogy meglássuk az üdvözítő szeretet jeleit életünk útjai mellett.
„Nyílj meg szívem, lásd meg jobban,
Ki fekszik itt a jászolban!”
(316. dics. 7. v.)
Ezt mondja szép karácsonyi énekünk! S valóban, milyen kár vakon végigjárni az életet! Becsukott szemmel Isten ígéreteire, az igazi lelki értékekre, s mindig csak földi kincseket gyűjteni… Vakon azokra, amik örökkévalók – s beérni a mulandó dolgokkal!
A legdrágább üzeneteket, a legpontosabb útjelző táblákat a Szentírásban helyezte el számunkra az élet Ura. Ezt a háromezer éves könyvet hányszor akarták elhallgattatni, sőt elégetni is, de mindig voltak, akik megmentették! Sokan visszarettennek: ezerötszáz oldal, s tele nehezen érthető részekkel – mit kezdjünk vele? Aki azonban használni fogja 2014-ben is a Bibliaolvasó Kalauzt, minden napra egy kis részt kap belőle, s ezzel hűségesen élve három év alatt végigolvassa az egész Szentírást. Azt a könyvet, aminek első felét Megváltónk is betéve tudta, másként nem idézett volna belőle olyan sokat. Neki valóban az “élet kenyere” volt, vagyis Isten igéje, ami a döntő pillanatokban megerősítést és útmutatást jelentett számára. Ennek ígéreteire építve lett ő “örök üdvösség szerzője azoknak, akik neki engednek.” (Zsid 5,9)
De kapunk jeleket és jelzéseket életünk egészen köznapi eseményeiben is. Hányszor tapasztalni, hogy lemondunk egy önző célunkról, s még aznap jön a válasz egy váratlan örömben, megerősítő ajándékban. Mintha megsimogatna ilyenkor az élet Ura. S a fordítottját is tapasztaljuk: minél keményebben vagyunk egoisták, annál jobban romlik a légkör körülöttünk – vajon nem elég-e ez is jelnek? Mert „Jelt ád az Isten”, ahogy Reményik Sándor fogalmazza, és „Boldog nép az, amely megérti a kürt szavát”, ahogy a Zsoltárban olvassuk. (Zsolt 89,16) Jézus feddi népe elöljáróit, hogy az időjárás jeleit megértik, a vörös égaljából kikövetkeztetik, hogy szél lesz – de az “idők jeleit” nem akarják érteni. (Mát 16,3) Vajon magunk felfogjuk-e a jeleket, mikor életünk egy-egy új szakaszba lép? Felfogjuk-e, hová érkezünk, amikor gyermekeink kamaszodni kezdenek, vagy kiröppenni készülnek otthonunkból? Meghozzuk-e a szükséges változtatásokat szokásokban, viszonyulásban, -mikor eljön az ideje? Utunk mellett ott vannak a jelek, sokszor a nagyon is érthető jelzőtáblák – csak legyen, akinek felnyílik rájuk a szeme. S megfejtődnek még szenvedéseink is s megértjük megszégyenüléseinket is; épülünk, ha valami sikerült, meg tudtuk csinálni – igen, sokféle úton-módon, de “jelt ád az Isten” . Szeret minket annyira, hogy megerősít, és útbaigazít!
A tapasztalat azt mutatja, aki ezen az úton jár, akaratlanul maga is jellé válik. Kikristályosodik bennünk valami fontos dolog: ez az ember komoly és megbízható, ez az ember valóban hitből él, ez az ember igazán szereti a családját, a rábízottakat – mások pedig erőt kapnak a szép helytállásokból. Mindnyájan számon tartunk ismerősöket, talán immár lelki testvéreket, akikre jó gondolni, mert valami fontosat kiábrázolnak azzal, ahogyan élnek.S minket is számon tartanak mások, ha valamit igazán komolyan veszünk – ez az élet rendje. Ezért sem mindegy, miként élünk: mert megsegíthetünk erőtleneket, szilárdan állva a lábunkon; s taszítunk az elbukóban levőkön, ha megbízhatatlanok vagyunk. “Jellé” akkor lesz az ember, ha engedi, hogy Isten benne valamit szépen megszilárdítva, megbízhatóan megvalósíthasson. Karácsonykor meglágyul a haragvó ember is – milyen jó, hogy erőt gyűjthetünk ezekből a napokból! Legyen olyan az ünnep, mint a nyár a méheknek, mikor gyűjtögetik a mézet! Eljönnek a nehéz idők, de van tartalék, s nem robban az indulat, nem fogy a türelem, nem lesz elegünk egymásból, pedig mind oly mások vagyunk – mert megértettük, mi a karácsony valójában. Isten Fia született – hogy mi is követhessük őt. “Aki engem követ, nem jár sötétségben, hanem övé lesz az életnek világossága!” (Ján 8,12)
Egy régi karácsonyi mese arról szól, hogy valamikor az emberek még beláttak az égbe, és hallották az égi muzsikát, amit maga Isten írt fel a kottákra, az angyalok pedig játszották hegedűkön, sípokon és trombitákon. Egészen csöndben voltak az emberek, mert ilyen gyönyörűséges muzsikát még sosem hallottak. Ha felhangzott a zene, a szél megszűnt zúgni, a tenger sem morajlott, és az emberek nagyon boldognak érezték magukat. Aztán az emberek kezdtek hálátlanok lenni, és másra figyeltek – Isten pedig becsukatta a menny kapuját és azt mondta, hagyjátok abba a muzsikát, mert szomorkodom. Az angyalok erre maguk is nagyon elszomorodtak, mindegyik egy felhőre ült a maga kottájával, és apró szeletekre vagdosta azt az ollójával, amik leszállingóztak a földre. A szél hópehely módjára szétszórta ezeket az egész világon. Az emberek elkapkodták a papírfoszlányokat, az egyik nagyobb darabot, a másik kicsit fogott el, és mindegyik gondosan eltette a magáét, mert tudták, hogy ezek a csodálatos mennyei zene hangjai. Idővel aztán az emberek elkezdtek veszekedni, hogy kinek van szebb hangja a mennyei zenéből, mert mindegyik azt hitte, hogy ő fogta el a legszebb részt. És végül mindegyik azt állította, hogy övé a tulajdonképpeni mennyei zene, a többi pedig hamisítvány. Az egyik csak egy sort, a másik néhány szót, a harmadik három vagy négy csonka hangjegyet énekelt, és ez nem volt így szép egyáltalán. Ez az oka annak, hogy az emberek közt olyan sok a viszály, a gyűlölet, a harag; mert már nem ismerik a mennyei zenét. De amikor majd eljön az ítélet napja, a csillagok a földre hullnak s a nap a tengerbe zuhan, az emberek pedig a menny kapujánál fognak szorongani, mint karácsonykor a gyermekek az ajtónyílás előtt – akkor Isten összegyűjteti angyalaival a mennyei kottás-könyv minden papírszeletjét. A nagy darabokat is, meg a kicsikéket is, még az olyan aprókat is, amiken egyetlen hangjegy van. És akkor az angyalok ismét összeillesztik a darabkákat, s azután a kapuk feltárulnak, és a mennyei zene újra felhangzik. Olyan szépen és magasztosan, mint hajdan. Az emberek álmélkodva és megszégyenülten állnak majd a menny arany kapujánál, és azt fogják egymásnak súgni: Ez volt a tiéd, ez meg az enyém – de most egészen másként hangzik, szebben, gyönyörűbben, hogy így egybe van illesztve, és minden hangjegy a helyén van! Eddig a mese. (Remsey Ágnes: Kilenc asszony karácsonya, Kairosz, 109. old.)
Kívánhatunk-e egymásnak szebbet, mint hogy legyen minden hang, minden ember a helyén? És ha elhagytuk volna helyünket, hát találjunk oda vissza! A karácsonyt azért kaptuk; azért született Jézus, s azért jött hozzánk, hogy egybeillessze, ami szétszabdalódott, s megint gyönyörűségesen szóljon az ének. Énekeljük hát együtt az angyalokkal:
„Jászol-ölben drága Gyermek,
Ég felé vigyen kegyelmed,
Hol dicsérve énekelnek
Édes hangú angyalok!” (328. dics. 6. v.)
Így legyen! Ámen.
