Igehirdetés 2014. január 19.

És gyarapodott

Lekció: Luk 2,42-52
Textus: Mát 8,19-22

„Egy írástudó odament, és így szólt hozzá: Mester, követlek, akárhová mégy. Jézus így válaszolt: A rókáknak van barlangjuk és az égi madaraknak van fészkük, de az Emberfiának nincs hova fejét lehajtania. Egy másik tanítvány pedig ezt mondta neki: Uram, engedd meg, hogy előbb elmenjek és eltemessem az apámat. De Jézus így szólt hozzá: Kövess engem, és hagyd a halottakra, hogy eltemessék halottaikat!”

Imádkozzunk e mai vasárnapon S. Kierkegaard imádságával:

Te, aki valaha magad is a Földön jártál, és itt hagytad lábnyomodat, melyet követnünk kell; te, aki ma is letekintesz az égből minden vándorra, megerősíted a megfáradtakat, biztatod a csüggedőket, hazavezeted a tévelygőket, megvigasztalod az önmagukkal viaskodókat; te, aki az idők végezetén visszajössz közénk, hogy egyenként megítélj mindenkit, vajon követünk-e téged, Istenünk és Megváltónk, állítsd példaképedet lelki szemeink elé, hogy eloszlasd a ködöt. Adj erőt, hogy mindig csak téged lássunk lelki szemeink előtt, és hogy téged követve, egyre inkább rád hasonlítsunk, és megtaláljuk a helyes utat az ítéletre, mert minden egyes embernek ítéletre kell mennie – de ó, szeretnénk üdvösségre jutni ott nálad. Te nem kínzásunkra, hanem megváltásunkra mondtad, hogy senki nem szolgálhat két úrnak – ó, hogy szeretnénk ehhez igazodni, e szerint cselekedni, vagyis valóban követni téged. Ebben segíts meg mindnyájunkat! Ámen.

Igehirdetés

Aki figyelmesen olvassa a Szentírást, az előbb-utóbb kénytelen belegyönyörödni abba, hogy milyen csodálatos könyvet is adott nekünk a Szentlélek. Ha semmi mást nem néznénk, csupán csak azt, micsoda irodalmat is tartunk a kezünkben, már akkor is ámuldoznunk kellene – például abban a tekintetben, hogy mennyi, de mennyi nagyszerű formát használtak a szentírók, ezekben szinte kifogyhatatlan a Biblia. Most egy egészen egyszerű, mégis fontos irodalmi formával találkozunk, amikor is – mintegy a páros példázatok módjára, amik szépen kiegészítik egymást – egy páros beszélgetés tanúi lehetünk. Néhány sor az egész, de hallatlanul magvas mondanivalóval van megtöltve, amikor Jézus két, egymásnak szöges ellentétét felmutató lélekkel beszéli meg az ő követésének a szabályait.

Az egyik a hirtelen és gyorsan lelkesedő ember, akinek nincs komoly megalapozottság a döntései mögött. Mester, követlek, akárhová mégy, ám Jézus így válaszol: “A rókáknak van barlangjuk és az égi madaraknak van fészkük, de az Emberfiának nincs hova fejét lehajtania.” Ezt az embert a követés komolyságára kellett figyelmeztetnie: és valóban sokan akadnak, akik szeretnek gyorsan fellobbanni, szinte bármiért lelkesedni, mert az olyan boldogító, repülni magasságokba – ami után aztán szükségképpen eljön a csüggedés, vagy a nagyon is szomorú földet-fogás…

A másik lélek ennek az ellentéte: én mennék Uram, nagyon is szeretnélek követni, de hát vannak kötelezettségeim, amik – ezt meg kell értened – mégis csak előbbre valók. Engedd meg, hogy előbb elmenjek és eltemessem az apámat. Jézus így válaszol: “Kövess engem, és hagyd a halottakra, hogy eltemessék halottaikat!” Megdöbbenünk a radikális igényen, ugyan ki mondhat ilyet – de aztán megértjük, hogy itt valóban az beszél, aki „van, volt, és aki eljön, a Mindenható” (Jel 1,8), és őt valóban nem a második hely illeti az ember életében, ha mégoly teljességgel vitán felüli családi kötelezettségről lenne is szó!

Ha egymás mellé tesszük ezt a két rövid párbeszédet, azt látjuk, hogy nagyon szépen kiegészítik egymást, amikben Jézus mind a két embernek pontosan azt mondja, amire szüksége van – a maga lelki növekedéséhez. Minden bizonnyal azért is került az evangéliumban egymás mellé a két hagyomány, mert az életben nincsen tiszta típus: a lelkesedő hajlamú ember is lehet néha nagyon tespedt, akit ébresztgetni kell arra, kinek is jár az első hely; meg az általában nehézkesen indulni tudó léleknek sem árt néha a figyelmeztetés, ha egyszer végre mégiscsak elindul, ugyan mivel is kell majd számolnod. Úgyhogy ennek a „páros beszélgetésnek” valószínűleg mind a két felét jó mindnyájunknak szívére venni, mert tudunk mi éppúgy túl könnyen lelkesedni, mint néha egészen súlyosan tespedni is – vagyis mind a két lélek mi vagyunk, akivel Jézus beszélget.

A jézusi szó mindkét ember számára gyarapodást jelenthet, amennyiben felfogják, mit is hallanak. És itt a „gyarapodás” szó nagyon lényeges, éspedig azért, mert magáról Jézusról is azt halljuk, hogy amint tizenkét éves korában hazatért szüleivel a templomból, ő is “gyarapodott bölcsességben, testében, valamint Isten és emberek előtt való kedvességben.” Ez nem csak testi és nem csak értelmi növekedés volt – ezekről is hallunk – hanem egy olyan belső érlelődés is, amiben az ember egyre komolyabban vehetővé válik, úgy Isten számára, mint az emberek számára – mert nem egy megbízhatatlan senki, hanem olyan, aki egyre inkább betölti az emberi élet Istentől adott drága lehetőségeit.

Gondolkozzunk ma együtt erről a gyarapodásról, mert ha valamire, hát erre mindnyájan magunk is szakadatlanul rászorulunk. Ennek a gyarapodásnak ősmintája az, amint az ég gyarapítja a földet, és amint a nagyobb és erősebb, mondjuk így, a nemesebb ember is gyarapítja az alantasabbat. Ez tulajdonképpen a leghatalmasabb világtörvény, ami által megértjük, hogy az ég hozta elő szeretetével a földből az élőlények sokaságát, és mivel ez így van, a földön tenyésző élet titkát soha nem is fogjuk tudni megérteni magából a földi és anyagi világból. A magasabb gyarapítja az alacsonyabbat, az ég gyarapítja a földet, és normális körülmények között a gazdagabb ember a szegényebbek javát szolgálja, a hatalmasabb, az elöljáró pedig nem hatalmaskodik, hanem szolgál, vagyis gyarapít.

Álljunk meg itt egy pillanatra, ha ez valóban a leghatalmasabb világtörvény, mert bizony, elég gyakran el szoktunk felejtkezni arról, milyen gazdagon is gyarapít bennünket az élő Isten. Hát nem megajándékozott bennünket minden jóval? Adott olyan testet, aminek önszabályzó működéseit Nobel-díjasok százai sem tudták feltérképezni rendesen – mind a mai napig. Adott tízmilliárd agysejtet, aminek működése minden becsületes programíró számítógép-matematikust kétségbe ejt, amennyiben még csak hozzá sem tudnak igazán kezdeni a működése korrekt modellezéséhez. Adott nekünk egy olyan írott hagyományt a Bibliában, ami mindig újra megérinti a szívünket és azt üzeni, nem érdemes silány módon élni, csakis áldozatosan és jóságos szívvel, amint arra Megváltónk tanított. Mit akarunk ezeken felül, mivel gyarapítson még bennünket? És ő nem csak szent igéjében, a Krisztusról való beszédben, hanem néha egészen meghökkentő módon, a mindennapok jeleiben is üzen embereknek.

Hadd mondjak el két példát is, milyen utakon-módokon is szólongathat ő bennünket, hogy gyarapítsa azzal a létezésünket. A minapában mesélte el valaki, hogy kivett egy bank-automatából 100 ezer forintot, mert vásárolni akart, aztán azt beletette a táskájába, és valahogy pár órán belül elvesztette a táskáját, amiben nem csak a pénz volt, hanem az összes irata is. Nagyon megijedt, és azonnal ment is a rendőrségre, hogy feljelentést tegyen, letiltassa a bank-kártyáját, meg új személyi igazolványt csináltasson. Aztán kiszálltak a rendőrök oda, ahol ő napközben megfordult, valakivel beszélgetett, és megtalálták a táskáját két dívány között a földre leesve, benne a pénzzel, irataival hiánytalanul. Ha általánosságban értjük a történteket, azt lehet mondani, egy ilyen nagy ijedtségre ilyen gyors megoldás egy végtelenül nagy ajándék, amit úgy kell érteni, hogy az Örökkévaló itt megsimogatta ennek a valakinek a fejét, talán azért, hogy ráébressze a maga szeretetére. De ha az ő személyes tulajdonságait is tekintetbe vesszük, akkor azt is mondhatjuk, hogy egy kicsit túl hirtelen fordult a rendőrséghez, előbb akár a díványok közt is alaposabban körülnézhetett volna… A történet a túl gyorsan reagáló, hirtelen cselekvő embert taníthatja megalapozottabb, elmélyültebb életvezetésre. Követni akarod Jézust? Ne hirtelenkedd el, és ne gondold, hogy az valami túl gyors és felelőtlen döntés lehet, mert a rókáknak van barlangjuk és az égi madaraknak van fészkük, de az Emberfiának nincs hova fejét lehajtania! A Jézus követése komoly dolog, amihez csak úgy szabad hozzákezdeni, hogy számot vetünk az életünkkel. Itt nem csak vasárnap délelőtti hangulatokról, hanem fedél nélküli éjszakázásokról és más, komolyan meghozott áldozatokról is szó lehet, egészen a végső helytállásig!

De hallgassuk meg a másik történetet is, ami a tespedő, túlságosan is lassan mozgásba induló lelkeket gondolkodtathatja el. Egy kórházban történt pár nappal ezelőtt, ahol bekötötték az infúziót valakinek, aki már kapott ilyen kezelést a betegségére. Nézte az üveget, és jelezte a nővérnek, hogy ő valahogy nem ilyet szokott kapni, de az volt a válasz, hogy nyugodjon meg, ehhez mi jobban értünk. Ő azért egy idő után mégis megnézte a nevet, ami rá volt arra írva, és jelezte a nővérnek, hogy az nem az ő neve, hanem valaki másé – aki akkor elnézést kért, hogy tényleg, az a szomszéd ágyon fekvő gyógyszere, és levette róla az infúziót. Ha ez a valaki teljesen passzív marad, belesüpped a maga helyzetébe, és nem tesz semmit – akkor talán már nem is élne.

Nem hiszem, hogy Jézus a családi kapcsolataink elhanyagolását kérné tőlünk, amikor ezt mondja: hagyd a halottakra, hogy eltemessék halottaikat – hanem arra akar figyelmeztetni, hogy nem szabad maradéktalanul belesüppedni a viszonyokba, amik körülvesznek minket. A mi dolgunk, hogy megértsük a helyzetet, amiben vagyunk, és meg kell hoznunk abban a magunk felelős döntését, és mindig először hitbeli téren. Isten országával kapcsolatban különösen sem lehet egyszerre kint is meg bent is lenni, döntést kell hozni – akarok-e az ő királyi uralma alatt élni vagy sem. Menjetek be a szoros kapun, és járjatok a keskeny úton, ahová az nyílik. A tespedő, döntést hozni nem akaró ember, aki szeret egyszerre kint is, meg bent is lenni, emlékezzen csak arra, hogy néha szólni kell még a nővérnek is, akár milyen szaktekintély volna is ő abban a helyzetben – vagyis az embernek vállalni kell a maga személyes döntését és annak a következményeit is – még ha az kellemetlenséggel is járna.

Azt mondtuk az előbb, hogy a magasabb gyarapítja az alacsonyabbat, az ég teszi élethozóvá a földet, és rendes körülmények között a hatalmasabb és gazdagabb szolgál a kisebbnek és a szegényebbnek, hogy fölemelje azt. Ha ez tényleg így van, márpedig az egész Szentírás erről szól, akkor ez azt jelenti a mi személyiségünk fejlődésére nézve, hogy amint csak valami jót látunk másoknál, azt el kell tanulni tőlük, és meg fogjuk tapasztalni, ha van ehhez elég alázat bennünk – hogy így minden jó a miénk lehet, ami csak a földön elérhető számunkra. Ha pedig magunkban rosszat találunk, akkor azt el kell hagyni – legyen az zavaró gondolat, megcsontosodott szokás vagy másoktól elirigyelt stílus – és így minden rossztól meg lehet válni ezen a földön, ami csak az embert Istentől elválaszthatja. Ha nem így volna, nem olvasnánk azt a meghökkentő képet: vessétek le a sötétség cselekedeteit, és öltözzétek fel az Úr Jézus Krisztust (Róm 13,12-14) – mintha egy kabátról, meg egy másik kabátról lenne szó. Pedig ez tényleg ilyen könnyű – és ezt sem mi magunk mondjuk, hanem Megváltónk: “az én igám gyönyörűséges és az én terhem könnyű.” (Mát 11,30)

Aki azon az úton jár, hogy hajlandó a jót eltanulni másoktól, és hajlandó a rosszat elhagyni, amit magában észrevesz, az jelentőségre tesz szert mind Isten, mind pedig az emberek szemében. Gyarapodik, mint maga Jézus is gyarapodott gyermekként, Isten és emberek előtt való kedvességben. A nagy egyházatya, Hieronymos, aki latinra fordította a Bibliát Kr. u. 325-ben Betlehemben, azon a helyen ezt a szót használja, amikor Jézus gyarapodásáról szól az evangélium, hogy „et proficiebat” – és gyarapodott. Nem nehéz meghallanunk a latin szóban, bármilyen furcsának tűnik is ez itt, hogy egyre „profibb lett”, vagyis egyre inkább birtokolta azt a tudást, az valóban a sajátja volt, mint egy hozzáértő szakembernek, tudósnak vagy művésznek a tudása, ami szerint ő az életét élte.

Igen, lehetünk őt követve egyre inkább jobban önmagunkká, igazibb emberekké, teljesebben és hitelesebben betöltve a helyünket, amit Isten nekünk adott. Még azt sem kell itt elhallgatnunk, hogy lehetünk mi egyre jóságosabbakká, éspedig, ha úgy tetszik, „profi módon”, azaz valóban és ténylegesen, egészen a lényünk szerint. Mert a kegyelem mindnyájunkat hajlandó gyarapítani, és ha mi ezt a gyarapodást nem öncélúan magunkra költjük, hanem másokat is gyarapítunk vele, akkor nem fogunk elszigetelődni. Csak azok szigetelődnek el a többi embertől, akik nem gyarapítanak másokat, akik nem tudnak és nem is akarnak jóságosak lenni, mivel ők nem kapnak vissza aztán semmi jóságot másoktól.

Legyen ennek a vasárnapnak felismerésévé, hogy a legfőbb világtörvény valóban ez: a magasabb gyarapítja az alacsonyabbat, az ég gyarapítja a földet, Isten gyarapítja az embert – igen, minket is, és nem is akárhogyan, hanem nagyon is gazdagon. Következzen ebből magától értetődően, hogy ha jót látunk másoknál, eltanuljuk, és ha rosszat látunk magunkban, elhagyjuk azt, mert a mi személyes síkunkon így gyarapítja a magasabb az alacsonyabbat, a nemesebb az alantasabbat. Igen, ez az ember számára a gyarapodás legfőbb útja, így lesz súlya és jelentősége a lényünknek, így nem fogunk könnyűnek találtatni (Dán 5,27) sem Isten, sem az emberek szemében, hanem gyarapodni fogunk előttük való kedvességben, jelentőségünkben – és akkor, másokkal együtt, elvégezhetünk majd olyan nehezebb és nagyobb feladatokat is, amikre egyedül, magunkban nem is volnánk képesek. Így is legyen! Ámen.

Fohász

Istenünk Édesatyánk, köszönjük a teremtés jótéteményét, hogy szeretetedből inkább akartad a valamint, mintsem a semmit. Köszönjük, hogy olyan világot alkottál, amelyben helyet készítettél nekünk, embereknek is, hogy végigjárjunk a csodálatos földi utat, amely során még téged is megismerhetünk és szerethetünk. Légy áldott az élet csodájáért, és azért, hogy elküldted nekünk Krisztust, aki által megérthetjük az élet mélyebb értelmét. Urunk Jézus, te igazi jelentőségre tettél szert, mert asszonytól születve is örök üdvösség szerzőjévé váltál: add a te Szentlelkedet, aki az Atyával és veled, a Fiúval egyenlőképpen mindenható és szent Isten – hogy vigasztaljon és utat mutasson számunkra. Segíts most következő hetünkben, hogy megmaradhassunk irgalmadmas jóságodban! Ámen.

Nyomtatás