Házasság hetében

Igehirdetés 2014. február 9.

Házasság hetében

 

Lekció: Zsolt 112,1-10
Textus: Zsid 1,1-2  Zsid 2,10

„Miután sokszor és sokféleképpen szólt Isten hajdan az atyáknak a próféták által, ezekben a végső időkben pedig a Fiú által szólt hozzánk, akit örökösévé tett mindennek, és aki által a világot is teremtette.”

„Az volt méltó Istenhez, akiért van a mindenség, és aki által van a mindenség, hogy őt, aki számtalan tanítványát vezeti dicsőségre, üdvösségük fejedelmét, szenvedések által tegye tökéletessé.”

 

Imádkozzunk!

Istenünk, akinek gondod van még a verebekre is, nem követeled tőlük, hogy olyanok legyenek, mint te magad vagy. Gondot viselsz az emberekre, s bár nekünk azt a mércét szabtad, hogy törekedjünk rád hasonlítani, nem követeled kegyetlenséggel. Atyai jósággal magadat állítod az ember helyébe, s te adsz erőt legjobb törekvéseinkhez. Segíts most mindnyájunkat őszintén megállni előtted, és úgy terád tekinteni, hogy igazabbá legyünk. Ámen.

 

Igehirdetés

Angliából indult el a kezdeményezés, hogy minden év februárjában legyen egy hét a házasságé. Ilyenkor keresztyén gyülekezetek az életnek arra a nagyon fontos lehetőségére irányítják a figyelmet, hogy egy férfi és egy nő fogadhatják egymást Isten kezéből életre szóló ajándékként, és szövetségüket törekedhetnek mindenkor szeretettel, hűséggel és kölcsönös jó szándékkal betölteni. Magyarországon 2008 óta vannak rendezvények ennek jegyében, amiket az Evangéliumi Szövetség és az Ökumenikus Tanács gondoz. Mai vasárnapunkon mi is ezzel foglalkozunk, hiszen életünknek valóban egyik legnagyobb „ügye” a társ, akit Isten ad nekünk, s aki bár nem tökéletes, mint ahogyan magunk sem vagyunk azok, de pontosan azért kapjuk a szövetség lehetőségét, hogy együtt növekedjünk, s együtt ábrázoljuk ki benne Isten-képűségünket. (1Móz 1,27)

Nincs olyan tökéletesen boldog párkapcsolat, amelyiken ne lehetne még javítani, s ehhez jó lenne most is bölcs és gyakorlatias tanácsokat kapnunk és adnunk egymásnak. Próbálkozzunk azonban inkább azzal, hogy életünket beleállítjuk a mindennapoknál sokkal nagyobb összefüggésbe, a jelen, múlt és jövendő távlatába, hiszen időben élünk mindnyájan. Azt is lehetne mondani, hogy életünk, embervoltunk az időben van mintegy „kiterítve”, és igazából az a mi lényünk, idegen szóval egzisztenciánk, amilyen utat az évek és évtizedek során bejárunk.

Megpróbálkozhatnánk spekulálni az idővel, elmélkedni a múlt, a jelen és a jövő titokzatos összefüggésein, ahogyan azt sok filozófia teszi is – de annál úgysem jutnánk sokkal messzebb, hogy kimondjuk: csak és kizárólag a jelen a miénk. A múlt elszállt, elsuhant, és még ha akarnánk sem tudjuk visszahozni vagy megváltoztatni, legfeljebb másként értjük, mint eddig szoktuk – nagyjából-egészéből ennyit dolgozhatunk rajta. Igaz, ez sem kevés, mert a régi dolgok megértése, vagy jobban-megértése cseppet sem lényegtelen ügy, de ugyanígy állunk a jövővel is – az sem a miénk maradéktalanul. Nincs még itt, és tervezhetjük, beoszthatjuk ugyan, ki-ki a maga stílusa és szokásai meg képessége szerint, de hogy milyen lesz, azt még a holnapi napról, sőt, a mai délutánról sem tudjuk pontosan. Ha sikerül is egy-egy tervünket pontosan úgy megvalósítani, mint szerettük volna, akkor sem biztos, hogy valóban azt fogjuk a megvalósult álmok révén átélni, amit szerettünk volna és olyan szépen elterveztük.

Így hát valóban szegényeknek mondhatnánk magunkat, mint akiknek „csak” a jelen jutott, hogy az legyen a miénk, míg a múlt és a jövő legfeljebb értelmezni valóként a miénk, ám a Biblia tanítása szerint mi éppen arra születtünk, hogy Isten képviselői, az ő „helytartói” legyünk ezen a földön. Ezt jelenti az Isten-képűség – és ha ez valóban így áll, hogy ti. tényleg az Örökkévaló megnyilvánulásai lehetünk e világban, akkor az tényleg a jelenben, a pillanatban valósulhat meg a leginkább. Ezt komolyan véve már nem is kell oly nagyon sajnálkoznunk azon, hogy legközvetlenebbül valóban csak a jelen a miénk, hisz éppen elég ez is – maga a szabadság, ha igazán megértjük a jelentőségét.

Mai igénk a Fiúról, Jézusról szól, azonban ő azért jött, hogy mi is fiak legyünk, Isten fiai, éspedig nem kisebb mértékben, mint ő maga. Onnét tudjuk ezt a szinte hihetetlen evangéliumot, hogy ő maga mondta: „Bizony, bizony mondom néktek: Aki hisz énbennem, az is cselekszi azokat a cselekedeteket, amiket én cselekszem, és nagyobbakat is cselekszik azoknál, mert én az én Atyámhoz megyek.” (Ján 14,12) Ezzel az igével megerősítve szívünket, valóban Jézust tekintve életünk igazi és méltó mintájának, próbáljuk megérteni a gondolatokat, amiket az előbb felolvastunk és róla, az örök Fiúról szólnak, éspedig pontosan a múlt a jelen és a jövő lehetőségeibe ágyazottan.

Először is ezt hallottuk: „Miután sokszor és sokféleképpen szólt Isten hajdan az atyáknak a próféták által, ezekben a végső időkben pedig a Fiú által szólt hozzánk, akit örökösévé tett mindennek, és aki által a világot is teremtette.” Ezek a szavak Isten Fiának, aki által maga az Örökkévaló szólt, a múlttal és a jövővel való kapcsolatát érinti az ige. Mind a kettő fontos, de kezdjük emberi szemléletünk szerinti logikus sorrendben, vagyis a múlttal.

Eszerint a Feljebbvaló a „Fiú által teremtette a világot” – mely mondatnak legalább két, egymást kiegészítő jelentése van. Az egyik az, hogy örök Atyánk, akinek mi még a nevét sem vagyunk méltók kimondani, és a lényét nem ismerjük, de soha nem is ismerhetjük meg maradéktalanul, ő a Fiú által teremtette ezt a látható világot. Ez azt jelenti, hogy a világ alapja és fundamentuma a szeretet, hiszen ez a Fiú lényege. Ha ezt a gondolatot komolyan vesszük, ebből nyilvánvaló, hogy miért szoktak összedőlni házasságok, emberi kapcsolatok, és velük együtt szinte egy-egy világ is: mert ez a fajta fundamentum hiányzott. Amikor Jézust arról kérdezik, ugyan miért engedte meg Mózes a válást, azt mondja, hogy „a ti keményszívűségetek miatt – de kezdettől fogva nem így volt.” (Mát 19,8) Az eredeti állapot nem az, hogy akik egykor nagyon szerették egymást, azok meghasonulva hátat fordítsanak egymásnak. A világ alapja a szeretet, mert Isten a világot a Fiú által teremtette, s ezért van aztán, hogy ha nincs szeretet, hanem keményszívűség van, akkor ott összedől minden. Ezt maguk a felnőttek is így szokták érezni és átélni, akik az ilyesmik aktív részesei, de a gyermekek, akik feje felett mindez történik, egészen biztosan.

A másik jelentése azonban már rólunk szól ennek az igének, hogy ti. Isten a világot a Fiú által teremtette, éspedig abban az értelemben, hogy ránk, mai fiaira bízta, hogy mi is részt vegyünk az ő munkájában. Amikor bemegyünk egy szobába, már az első pillanatban látjuk, hogy az ott élők egy külön kis világot teremtettek maguknak, amikor éppen azokat a bútorokat, éppen azokat a szőnyegeket vitték oda, meg amilyen képekkel a falakat beborították – és minden szobának, minden otthonnak pontosan az a légköre, ami az ott lakók szívében tanyázik – annak a kivetülése. De ugyanígy „világot teremtünk” akkor is, amikor leírunk valamit,  mert a kézírásunk formája, de még inkább maguk a gondolataink létrehoznak valamit, ami sajátosan ránk vall, és egy pillanathoz, talán egy megismételhetetlen állapothoz tartozik.

Ebben az értelemben igenis mi magunk teremtjük a világot, amiben élünk, a családi légkört, az emberi viszonylatainkat, és mindent, ami csak körülvesz bennünket. Persze, mások is hozzáteszik a magukét, de azért dőreség lenne kimenekülni a felelősség alól, hogy az a világ, amiben élünk, valójában mindig pontosan a mi világunk. Amit pedig a Biblia bűnnek nevez, és aminek a rontását annyi mindenben látjuk, az nem más, mint ennek a tagadása, vagyis az, hogy mi emberek rendszerint egymásra fogjuk a bajokat, egymáson kérjük számon a boldogtalanságunkat, amint Ádám és Éva tette, mintha mi ott sem lettünk volna, amikor a dolgok elromlottak, vagy mi legalábbis egészen makulátlanok volnánk, csak hát ott vannak a többiek is. Vegyük ezért fontolóra igénk tanítását: a világ alapja a Fiú, vagyis a szeretet, és ha mi valami más világot teremtünk, nem ilyet, akkor ne csodálkozzunk, hogy az a világ hajlamos lesz akár az összedőlésre is – ahogyan az első emberpár is elvesztette a Paradicsomot.

De nem csak azt halljuk, hogy Isten a világot a Fiú által teremtette, hanem azt is, hogy „őt mindennek örökösévé is tette” – ez pedig már a jövőről szól. Tudjuk, hogy volt pillanat, amikor Jézus hatalmas távlatokban világosan megpillantotta, micsoda örökség részese is ő valójában – hiszen olyanokat hallunk tőle, hogy az igazi Egyházat, ami az egész emberiség egysége, egy olyan gyarló kavicsdarabon is fel tudja építeni, mint amilyen Péter. (Mát 16,18) Máskor pedig azt látja a szeme előtt, hogy a Sátán lehull az égből, amint egy villám lecsap a földre (Luk 10,18) – ami egy új világkorszak kezdetének megpillantását jelenti, amikor is Isten uralma véglegesen és visszavonhatatlanul kiteljesedik. De ugyanez a Jézus a kereszten, a legnagyobb mélységben azt a zsoltárt imádkozza, ami arról szól, hogy „talán te is elhagytál volna engem, Istenem?” (Zsolt 22,2-3) Egyszóval semmi túlzás nincs abban, amit a Fiúról hallunk, hogy ő „mindennek örököse”, a dicsőséges jövő-látásé és teljes elhagyatottságé is, az emberiség önmagára találásának kristályos hitéé éppen úgy, mint a magános kétségbeesésé. Minden a tiétek, mondja Pál is (1Kor 3,21-22) – „…akár világ, akár élet, akár halál, akár jelenvalók, akár következendők, minden a tiétek – ti pedig Krisztusé, Krisztus pedig Istené.”

Ez azt jelenti, hogy a jövő nyitva van, és nem kell kutatnunk, nem is szabad, mert Krisztussal együtt mi is örökösei vagyunk mindennek. Jó helyen van Istennél a jövendő, hagyjuk is meg az ő tulajdonának. De tőle kérjük el, ha szükségünk van félelmeink között biztatásra, és meg fogja adni a biztatást. Tőle kérjük el a bölcsességet, ha annak vagyunk híjával, és az erőt, ha a véghezvitelben könnyen alul maradnánk, mert ő meg fogja adni ezeket, éspedig „szemrehányás nélkül”, ahogy az apostolnál olvassuk. (Jak 1,2-8) Ha mi Krisztussal együtt valóban „mindennek örökösei vagyunk”, akkor abban is biztosak lehetünk, hogy az örökhagyó, aki maga Isten, a szándéka szerint valami nagyon szépet és nagyon jót hagyott ránk. Hát vegyük birtokba ezt az örökséget úgy igazán mi magunk is – ami nem más, mint a teljesség – amint Megváltó Urunk birtokba vette azt, és az Atya jobbjára ült. (Zsid 12,2)

Végül pedig, a múltat és a jövőt lélekben így mintegy bebarangolva, térjünk vissza a jelenhez. Erről ezt halljuk: „Az volt méltó Istenhez, akiért van a mindenség, és aki által van a mindenség, hogy őt, aki számtalan tanítványát vezeti dicsőségre, üdvösségük fejedelmét, szenvedések által tegye tökéletessé.” – Ez bizony kemény beszéd. Szívesebben hallanánk örömről, boldogságról, élményekről és megdicsőülésről – de ezek helyett szenvedésről hallunk, még azzal kapcsolatban is, aki az üdvösségünk fejedelme. És hogy félreértés ne legyen, az ige azt is hozzáteszi, hogy ez volt méltó Istenhez.

Vagyis ez nem véletlenül volt így, nem tévedésből esett, hanem ez volt méltó őhozzá. Ami nem kevesebbet jelent, mint azt, hogy a szenvedés megkerülhetetlenül benne van a világban, hozzá van kötve szinte minden pillanatunkhoz, ez a valódi és mindenkori „most” – s ezért nekünk nem az a dolgunk, hogy megpróbáljuk kikerülni, vagy elbliccelni, hiszen úgysem lehet, hanem az, hogy tökéletesedjünk általa, ha már egyszer ott van az életünkben. Persze, mérsékelni mindenképpen tanácsos, ha és amikor csak lehet, szándékosan keresni pedig egyszerűen ostobaság, de mivel tökéletesen kiküszöbölni úgyis lehetetlen, hát legalább fordítsuk a javunkra, amikor eljön, éspedig azzal, hogy törekszünk tökéletesedni általa. Csak egy példát hadd mondjak erre. Egy kisgyermek nagyon beteg lett 4-5 éves korában, és sokat kellett ágyban feküdnie, odahaza és kórházban is. Még a vérét is le kellett cserélni, hogy egyáltalán életben maradjon. A betegsége miatt sokat volt egymagában, de a betegágyán nem pityergett és nem magát sajnálgatta, hogy vele nem játszik senki, hanem különböző játékokat talált ki magának, amiben szabályok voltak, és ő maga is csak egy játékos volt a többi között. Ezzel vigasztalta magát a sok egyedüllétben. Amikor mégis meggyógyult és felnőtté vált, a sok maga fabrikálta kitalált játék a szabályok tömegével kifejezetten a javára vált, mert nyelvész lett, ahol rengeteg szabályt kell fejben tartani – és ami másoknak nehezen ment, azt ő a betegségében maga által szerzett készsége révén mindig játszva megoldotta. Így lett a baj és a szenvedés végül kifejezetten javára, mert tökéletesedett általa.

Ez a „tökéletesedés” persze néha egészen jelentéktelennek tűnő apróságokban is megjelenhet, például abban, hogy nem várunk tökéletességet egymástól. Sok emberi kapcsolat azért megy tönkre, és ebből a körből házasságok sem hiányoznak, mert mindenki egy tökéletes lényt álmodik meg magának, aki az ő társa, aki az ő rokona vagy főnöke, vagy munkatársa – és a másikról idő múltával szükségképpen kiderül, hogy nem tud olyan lenni. Amikor Jézus azt mondja, hogy „…amint akarjátok, hogy az emberek veletek tegyenek, ti is úgy tegyetek velük” – akkor pontosan arra céloz, hogy ne várjunk nagyobb tökéletességet egymástól, mint amit magunk meg tudunk valósítani. Más szóval, ha magunk tökéletesek vagyunk, csak akkor követeljünk tökéletességet egymástól.

Múlt, jelen és jövendő – ez mindnyájunk része, hiszen „az időben kiterítve” valósul meg az életünk. Mindegyikhez kapcsolódott ma igei üzenet: múltunkhoz az, hogy Isten a világot a Fia által teremtette, tehát legyen a szeretet minden dolgok alapja és nélkülözhetetlen feltétele az általunk teremtett világban is, ahol mi magunk élünk és ahol berendezkedtünk. A jövőről azt hallottuk, hogy Isten az ő Fiát tette mindenek örökösévé, s ezért mi is fogadjuk az ő kezéből az egész teljességet. A jelenről pedig azt hallottuk, hogy az nincs meg szenvedés nélkül, soha nem volt, és nem is lesz – fordítsuk hát javunkra az általa tökéletesedés révén. Isten segítsen ebben mindnyájunkat életünkben, munkánkban és családunkban egyaránt. Ámen.

 

Imádkozzunk!

Istenünk, akinek létedben nincsenek esztendők, te arra méltattál bennünket, mulandó embereket, hogy téged keressünk, hozzád közeledjünk, sőt megszólítsunk és várjuk a te szavaidat. Köszönjük, hogy a világ alapja, annak minden változása ellenére is a szeretet, mert Fiad által alkottad azt, és segíts bennünket, hogy szívünk megújulva hozzád mindenben hűséges legyen, a te képmásodat méltó módon hordozhassuk. Imádkozunk a házasságokért, hogy megújulhassanak a szeretetben és a hűségben, az egymás iránt való megbocsátó jóságban; és azokért is, akik nem élnek házasságban, hogy a te néped és egyházad iránti szövetséges szeretetben és áldozatosságban növekedjenek. Köszönjük, hogy az egész teljesség örökösévé tettél bennünket, és még a szenvedések által is tökéletesedhetünk. Áldd meg most következő hetünket lelki növekedéssel, abban munkánkat, családunkat és gyülekezetünket egyaránt – Jézus nevében kérjük! Ámen.