Igehirdetés 2014. március 2.
Légy jó illat!
Lekció: Ján 12,1-8
Textus: 2Kor 2,15-16
„Mert Krisztus jó illatja vagyunk Istennek, mind az üdvözülők, mind az elkárhozók között: ezeknek halál illatja halálra, amazoknak pedig élet illatja életre.”
Imádkozzunk!
Mennyei Édesatyánk, megköszönjük szent napodat, amit arra adtál, hogy szívünkben megújíthasd a hitet. Bizony, mindnyájan eltékozoljuk javaidat, és végül egészen koldusok leszünk. Te bőkezű és nagylelkű úr vagy minden elképzelés felett – ne hagyd szomjúhozni a mi lelkünket! Örömmel jöttünk erre a helyre, amely minden ajándékával tőled van, és csodálatos a mi szemeink előtt! Megköszönjük, hogy szülők, gyermekek és unokák együtt dicsérhetnek itt téged, s azt kérjük, hadd nyíljanak fel szemeink látni végtelen jóságodat, amit Krisztusban közöltél a világgal. Szeretnénk szelídek és alázatos szívűek lenni: tégy méltóvá minket őhozzá! Ámen.
Igehirdetés
A Szentírás gyakran használ hasonlatokat, amikor képes beszéde egészen magas lelki valóságokat köznapi dolgokkal hoz párhuzamba, hogy azokat jobban megértsük. Ma itt azt halljuk, hogy az üdv hasonlatos ahhoz, amikor jó illatot érzünk és felderül tőle a kedvünk. A gyermekek még tudják, hogy milyen fontos valaminek az illata – az óvodába vagy iskolába először lépő gyermek például mindenekelőtt megszagolja a helyet, ahova járni fog, s így dönti el, hogy szeretni fogja-e vagy sem. Az ókori keleten az illatszer gyógyszer is volt, mert tudták, hogy akinek jobb a hangulata, s a finom illat ezt végzi el bennünk – az testileg is könnyebben gyógyul.
Március első vasárnapja Biblia-vasárnap magyar református egyházunkban, ezért fogalmazhatunk így is: érezzük meg ma újra az evangélium jó illatát! Minden családi otthonban ott a Szentírás, e hatalmas és titokzatos könyv, melyben minden emberi élethelyzetet viszontlátunk, s mintegy a tükörben megpillanthatjuk magunkat – éppen hol is tartunk. Nem hiszem, bárki akadna közöttünk, aki ne érezte volna már az evangélium csodálatos világokat sejtető jó illatát – s ma is azért jöttünk ide a templomba, hogy ezt lélekben újra megtapasztaljuk. Hadd biztassak mindenkit, hogy ha így jött ide, jó úton jár!
Emberi életünk önmagában is csodálatos ajándék – csakhogy el szoktunk tévedni benne. Nem véletlen, hogy amikor a minoszi kultúrában el akarták készíteni az élet „modelljét” – egy labirintus lett belőle…! De az is eszünkbe juthat, hogy parányi elefántok, melyek a születésük után összesen féltonnásak, elkeveredve anyjuk mellől a csorda forgatagában, pár perc alatt megtalálják azt – a szaga után! Meghökkentő módon egyhetes ember-csecsemőkkel végzett kísérletek is kimutatták, hogy a gyermek még szinte nem is lát, de százhúsz ruhadarab közül ki tudja választani, melyik az édesanyjáé – s a maga módján jelzi, ő oda tartozik! Mély és elemi világokról van tehát szó, amikor az „illatok birodalmában” járunk, s ha van nem csak erre szolgáló érzékszervünk, hanem lelki-szellemi orrunk is, ahogy van – akkor iránytűként vezet majd a ránk tartozó értékek felé.
Mai igénk azt tárja elénk, amint a bethániai Mária egy font (kb. fél kiló) igazi nárdus-kenettel keni meg Jézus lábát és hajával törli meg – az illat pedig betölti az egész házat…! A nárdust a Himalája lábánál honos, ritka növény gyökeréből párolták, s a hatalmas távolság miatt csak mesés összegekért lehetett hozzájutni. Gyorsan párolgó anyag lévén, le kellett forrasztani az alabástrom edényt, amiben tárolták. Ezt aztán szó szerint fel kellett „törni”, ha használni akarták, s nem is lehetett visszazárni többé. Milyen üzenetek rejlenek e történetben?
Először is az, hogy mi emberek belül, magunkban éppen úgy kincset hordozunk, ritka és értékes tartalmat, ahogyan az alabástrom szelencébe nagyszerű érték volt zárva. Ez a pompás tartalom Isten Lelke, amit Teremtőnk lehelt az agyagba, s „így lett az ember élő lélekké” – vagy ahogyan ma mondjuk: élőlénnyé. Embernek lenni a legkivételezettebb dolog: a Szentlélek temploma vagyunk! (1Kor 3,16-17) Ha önmagában csak a tízmilliárd agysejtet vesszük, s az abban elrejtett végtelen lehetőséget, már eláll a lélegzetünk. Minden megszületett csecsemő ott hordozza magában a legnagyobb lehetőséget: ember lehet, megismerheti Teremtőjét – és ennek a tudásnak birtokában a legnagyobb s legszebb dolgokra képessé válhat! Így kell egymásra is tekintenünk: a másik emberben mindig több a csodálatra méltó, mint ami miatt megvethetnénk. Sokan járnak magukat is megvetve, önbecsülés nélkül, kisebbrendűségi érzésekkel a világban, vagy másokat megvetve, ami persze ugyanebből következik, gyűlölettel a szívükben – mert nem tudnak róla, hogy kincset hordoznak magukban! Pedig embernek lenni a legnagyobb méltóság: „…kevéssel tetted kisebbé az angyaloknál…” (Zsolt 8,5-7)
Azt látjuk, hogy e nagyszerű rendeltetésünknek sajnos, legtöbbször valóban messze alatta maradunk: tényleg nem szeretjük eléggé sem magunkat, sem a másik embert – végül pedig magát az életet sem, ahogy azt illene. Valami elromlott; köznapiakká váltunk, s a kincs, ami pedig bennünk lakik, nem hozzáférhető. Úgyannyira nem, hogy a Macbeth-ben egyenesen ezt olvassuk, amint a rossz hír, csapatainak veresége megérkezik a királyhoz:
„Az élet csak egy tűnő árny, csak egy
Szegény ripacs, aki egy óra hosszat
Dúl-fúl, és elnémul: egy félkegyelmű
Meséje, zengő tombolás, de semmi
Értelme nincs.”
(Shakespeare: Macbeth V. 5. 26, ford. Szabó Lőrinc)
Sokan éreznek így életük egy-egy szomorú állomásán. S itt jön az evangélium nagyszerű üzenete – Mária eltöri a drága olajat tartalmazó szelencét, hogy azt Jézus lábára tölthesse! Egy mozzanat, ami mellett sokan elmennek, holott központi a jelentősége. A szelencének össze kell törnie ahhoz, hogy a drága olaj s annak nagyszerű illata napvilágra jöhessen. Ezt sokan nem szeretik, sőt mindent megtesznek, hogy elkerüljék, mert itt az Isten nélkül való énünk összetöréséről van szó! Nem azonos az élet kisebb-nagyobb veszteségeivel, amikor csalódások közepette néha úgy érezzük, összedőlt velünk a világ – itt rólunk van szó, istentelen mivoltunk összetöréséről. Arról az énünkről, amelyikre kényesen vigyázunk, hiúságunk székhelyéről – hiszen egész öntudatunk másból sem áll, mint annak az őrizgetéséből, amit oly fennen énnek nevezünk… Pedig már a Zsoltárok is arra tanítanak, e háromezer éves imádságok, hogy „….nem én, Uram, hanem te!” (Zsolt 115,1)
Az evangélium lényege, hogy csak az összetört ember szép. (Watchman Nee) Akinek még sikerült átmentenie felmutatni való érdemeit, aki még megsértődik, s azonnal visszavonul, amint a hiúságát valami megkarcolja, az még bezárva tartja magában a legdrágább illatot, ami csak a szelence összetörés után tudja betölteni a házat! Amíg a magunk énje olyan fontos, mint általában, addig nem sok közünk van a Krisztus keresztjéhez. Azért oly szépek Bach műveinek még a szövegei is, mert azok rendre arról szólnak, miként törpül el a mi szenvedésünk a Jézus keresztje mellett. Amint az ő keresztjét megértettük, már egészen másként látjuk a magunk kényelmetlenségeit. A testi halál óráját sem kell rettegnünk, mondják e szebbnél-szebb művek Bachnál, mert ő ebben is előttünk járt, értünk győzött – hogy mi ne szenvedjünk majd végső vereséget!
A napi Biblia-olvasás azért tanácsos református embernek, mert ha nem adjuk oda a lelkünket szépen rendszeresen, minden nap az élő Isten kezébe, akkor gyorsan újranő az énünk. Ha össze is tört már egyszer, mindig újra „összeáll” az alabástrom szelence – s észre sem vesszük, megint hiúak, önzők és sértődékenyek lettünk. Ismét nem az élet Urát szeretjük, hanem csak ajándékait – ez pedig nagy különbség. Hozzá kell visszatérni, személyesen őhozzá, ahogyan a Biblia mondja, megtérni, amint az énünk megint nagyra nő: s ezt bizony naponta megteszi! Úgyannyira, hogy a nárdusillat helyett megint csak önzésünket szagolhatják az emberek…
Pedig a Mária gesztusa olyan világos és félreérthetetlen. Leborul a földre, hogy megkenhesse a Jézus lábait, s hajával törli meg azt. A néhány mozdulat Jézus nagyságának és méltóságának elismerése. Erre van szüksége minden beteg, bűnös és szenvedő embernek, hogy a maga sajnálgatása, vagy éppen vádolása – meg a mások megvetése és gyűlölése helyett – leboruljon úgy igazán Jézus előtt. Ahol ezt megtették, ott a vakon született szeme is megnyílott, tisztátalanok megtisztultak, a halottak pedig feltámadtak! Nincs ezen sokat magyarázni: van pillanat, amikor a tanítás fölösleges és hiábavaló is – mert nem újabb ismeretekre van szükség. Fontos időkben az a kérdés, miként dönt az ember: leborul-e az ő lábaihoz, vagy sem. Ez nem vallásosság dolga, őt nem lehet azzal kifizetni – többről van szó. Nem is elveké vagy tudásé, hanem a szív szabadságáé. Ez a mi emberi méltóságunk, hogy dönthetünk. Mária leborult előtte: s az egész világon, ahol hirdetik az evangéliumot, amit tett, elmondják emlékezetére – ahogy mi is tesszük most. (Márk 14,9)
Így kell értenünk a különös fogalmazást, amit az előbbiekben hallottunk, hogy „…Krisztus jó illatja vagyunk Istennek, mind az üdvözülők, mind az elkárhozók között; ezeknek halál illatja halálra, amazoknak pedig élet illatja életre.” (2Kor 2,15-16) A római Forumon, a császári palota előtt tartották a diadalmeneteket, amikor egy sikeres hadjárat után a nép üdvrivalgása közepette bevonult a győztes hadvezér. Tömjén-füstölőkkel vették körül a római vallás papjai, istenként magasztalva. Ezt a leigázottak királyai és elöljárói követték rabszíjon, akikre sanyarú sors várt a Városban. Nekik halál illata volt a tömjénfüst, viszont az utánuk vonuló katonák annál inkább szerették: ők lakomákra és busás jutalmakra számíthattak. Innét veszi a képet az apostol, amikor azt mondja, hogy Krisztus jó illatja vagyunk mind az üdvözülők, mind az elkárhozók között; de ezeknek halál illatja halálra, amazoknak pedig élet illatja életre. Vajon a győztesek oldalán állunk-e már lelki harcainkban…?
Lehetünk Krisztus jó illatja, „élet illatja életre” – amennyiben szépen, egyszerűen és tisztán élünk, tesszük a dolgunkat, betöltjük a hivatásunkat, és nem akarjuk istenként imádtatni magunkat. Az mindig az összetörni nem akaró ó-ember igyekezete: diadalmenetekre vágyunk, s közben rabszíjon vezetnek vágyaink… Mária nem akart lenni senki és semmi: csak leborult az Úr előtt, mert tudta, ki is ül ott annál az asztalnál. Így maradt fenn neve kétezer éve – együtt emlegetjük a világ Megváltójával! Tudott leborulni Jézus előtt, hogy kicsi legyen – s így részesült az ő nagyságában…
Ez ugyanis az egész értelme. Nem azért kell leborulnunk előtte, mert ő meg akarna alázni – ő ebben nem gyönyörködik. Éppen ellenkezőleg – nagyságában akar részesíteni! Ám csak azokat tudja fölemelni s maga mellé ültetni, akik tudnak már leborulni előtte. Ismerek embereket, akik valamikor a másnaposság rossz szagát árasztották magukból, mert gyengék voltak, s mindig a pohár győzött felettük. Elhúzódtak tőlük a többiek. Aztán azonban leborultak őelőtte s erősek lettek: immár a Krisztus jó illatját hozzák mindenhova, ahol csak megjelennek! Régi hívők merítenek erőt abból, ha ők megszólalnak s elmondják, ki emelte föl, ki tette őket erőssé… Legyünk hát magunk is jó illattá: töltse be általunk a Krisztus Lelke az „egész házat” – a gyülekezet és az ismerősök körét, ahol élünk! Így is legyen. Ámen.
Fohász
Urunk Jézus, te összetörtél, hogy a mi életünk hibátlan egész lehessen, szenvedtél, hogy boldogok lehessünk – meghaltál, hogy örökké éljünk. Segíts alázatra: megbecsülni a pillanatot, amikor minden rajtunk múlik. Add ehhez segítségül a Bibliát, mint hirdetett igét, valamint a sákramentumokat, a látható igét. Ne engedd, hogy egyetlen magot is a földre hullassunk abból, ami tőled érkező üzenet, s életünk megjobbítását szolgálja. Imádkozunk a Biblia terjesztésének ügyéért, hogy hűséges kezek gondozhassák e csodálatos könyvet. Imádkozunk egyházközségünk Óvodájáért és Gimnáziumáért, hogy áldott lehessen ott a szolgálat, ahol nemzedékek találkoznak s együtt figyelhetünk rád. Töltse be szívünket, otthonunkat Szentlelked áldott, jó illata! Ámen.