Igehirdetés 2015. április 19.

Te vagy Isten egyedül

Lekció: Zsolt 86,1-13

Textus: Zsolt 86,8-9

„Eljön minden nép, amelyet alkottál, leborulnak előtted Uram és tiszteletet adnak nevednek. Nagy vagy te, csodákat teszel – te vagy Isten egyedül!”

Imádkozzunk!

Urunk Istenünk köszönjük, hogy a legnagyobb mélységből is kiálthat hozzád az ember. Idő múltával eltávolodunk tőled, s azt tapasztaljuk, hogy messze vagy és ismeretlen az út, ami hozzád vezet. Pedig itt vagy nagyon közel, közelebb hozzánk, mint saját magunk: akkor is jelen vagy, amikor mi a saját életünkkel vagyunk elfoglalva. Ezen a vasárnapon is megállítasz – milyen jó, hogy így teszel! Szeretnénk jó csöndet találni a közeledben, amiben új hangok szólalnak meg és új fények gyulladnak, amik utat mutatnak a keresőnek, megvigasztalják a megszomorodottat és megtisztítják a vétkest. Kérünk, cselekedd ezt most mindnyájunkkal! Ámen.

Igehirdetés

Nem túl gyakori pillanat az ember útján, amikor féltenie kell a saját életét, vagy akár közeli szerettét – de aki már átélt ilyesmit, az élénken emlékezik rá. Nem is csoda, hisz egyetlen életünk van, s ha az elvész, akkor mindenünk elveszett. Dávid a király asztalánál ült egy lakomán, amikor Saul hatalmi őrületében kétszer is felé dobta dárdáját, s aztán azt mondta, csak tréfált a dologgal… Ő viszont megértette, hogy menekülnie kell, és hogy ez mennyire így volt, látszott abból, hogy Saul azonnal egész sereggel ment utána a pusztába, hogy megölje. Ilyen időkben született a 86. Zsoltár, az üldözött ember imádsága. Itt van Bibliánkban – ám kevesen találnak rá, amikor bajok idején jó lenne a lelki támasz… Egy hívő családban felnőtt aranyifjú túlnőve szüleit, megmosolyogta azok hitét – egészen addig, míg a 2. világháborúban hat évre hadifogságba nem került. Egyetlen könyv, ami egy fogolytársánál megmaradt, csodálatos módon a Biblia volt: időnként elkérte s nem csak olvasgatta a Zsoltárokat, hanem költői lélek lévén saját szavaival átírta, parafrázist készített jó pár darabjáról. Hazakerülve már nem mosolygott lenézően szülei hitén.

Vegyük kézbe mi is úgy ezt a Zsoltárt, mint amit háromezer éve éppen nekünk írt Dávid: ebben tehát az életéért könyörög. Ahol most élünk, éppen nincsenek háborúk – de vannak keresztyén templomok a világban, amiket úgy robbantanak fel elvakult vallási fanatikusok, hogy ott éppen istentiszteletet tartanak. Ilyen borzalmak nálunk nem történnek – de hányszor jön el a gyógyíthatatlan, talán halálos betegség, ami magunkat vagy valamelyik rokonunkat érinti. Olyankor tényleg az életért könyörgünk, s az mindig más, mint azért, hogy ne essen az eső, lehessen kirándulni menni. Minden megváltozik, s ezer addig fontos dolog elveszti jelentőségét. Jó lenne kicsit szégyenkeznünk, mennyi apróság föl tud nőni eget verően fontos fenyegetéssé, megbocsáthatatlan sérelemmé, szorongások forrásává – amiken egy-két év múlva, sőt akár pár hét múlva már csak mosolygunk. Mikor valaki életért könyörgünk, akkor nagyon igazi szokott lenni az imádság. Milyen kár, hogy ha ezek meghallgatásra találnak s megmenekül az élet –  idő múltán szinte feledésbe merül, hogy mennyire kétségbe voltunk esve azokban a napokban, s milyen volt a kiáltásunk Istenhez…!

Egy olyan összefüggést vegyünk most észre, ami csak ritka kegyelmi állapotban jut el gondolkodásunkig – éspedig azt, hogy minden fizikai életveszély utal arra a másik, sokkal súlyosabb veszélyre, amit örökkévaló életünk elvesztését jelent. A testi elmúlás és megmaradás nagyon komoly dolgok, ezekről igazán elmondhatjuk, hogy “halálosan” komolyak. Pontosan ilyen, sőt ennél is komolyabb ügy az, hogy megnyerjük vagy elvesztjük örök életünket!

Isten szereti a világot, és szeret minket is – azért adta Krisztust, hogy “… aki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.” (Ján 3,16) Földi létünk nem önmagáért való, bármilyen nagyszerű vagy drámai egy sors, hanem azért, hogy abban, mint edényben az életnél is drágább tartalom jelenhessen meg, éspedig örökkévaló életünk! Sokan, mondhatni túlságosan is sokan járják végig földi útjukat s térnek pihenni úgy, hogy évtizedek alatt sem találták meg ezt – milyen kár, hogy így van! A kárhozat szó ebből ered: kárba megy, csak „kárt hozott”,  nem lett belőle üdvösség – valaki alatta maradt örök életének!

A mai vasárnapon mind azért jöttünk ide, mert már tudunk erről az életről: megpillantottuk Krisztusban, és meg is érintette a szívünket. Azt is megtapasztaltuk, hogy egyedül ez adja az élet igazi fényét és ragyogását. Ha ez hiányzik, hiába vannak a sikerek és az anyagi jólét, mert éppen a legfontosabb, az igazi tartalom hiányzik. Ezért a magasabb életért van biológiai létezésünk – de nem azonos vele, több annál. Ezért a magasabb életért kell úgy könyörögni, olyan őszintén és odaadással, mint amikor a fizikai életünket féltjük – mert ezt elveszteni annál is nagyobb veszteség, mint amikor a biológiai élet elvész.

„Szabadítsd meg a te szolgádat, aki benned bízik!” – imádkozta Dávid egy pusztai barlangban, mikor nem tudta, melyik éjjel találnak rá portyázó udvaroncok, amíg alszik…  És Isten meghallgatta imádságát! Amitől rettegett, az éppen ellenségével, Saullal történt meg. Dávid rálelt éjszaka a barlangban, ahol könnyűszerrel megölhette volna. Flavius Josephus könyvében, “A zsidó háború” nagy történelmi tablójában látjuk, mennyire olcsó volt az emberélet a római birodalomban; milyen könnyen oltották ki egymás életét emberek, ha a másik útjukat állja. Elborzadunk és belátjuk, Dávid is csak azért tudott a maga idejében más úton járni, mert vele ott volt Isten. Nem szennyezte be kezét apósa vérével, noha az nyilvánvalóan életére tört. Dávid imádkozott, nem pedig bosszúálló terveket forralt. Mi volt ennek a titka?

Nagyon egyszerű: az ő szívében átkerült a hangsúly saját életének dolgairól az Úr dolgaira. Ez volt a többlet, ami miatt aztán Isten a “Dávid királyságát” örökkévaló uralomnak nevezte, vagyis elfogadta hiteles, győztes életnek – ami már megérdemli az élet nevet. Olyannak, ami életnek fog bizonyulni minden világkorszakban, mivel olyan, ahogyan mindig, mindenkinek, mindenhol élnie kellene – a helyes emberi alapállás. Ez pedig abban áll, hogy nem magammal foglalkozom, az én sérelmemmel, az én kudarcommal, az én be nem teljesült vágyaimmal, hanem azzal, hogy Isten milyen nagy és milyen jó! Bizonyára erre vonatkozik Jézus nagyon is kemény szava, amit Péternek mond: „Távozz tőlem Sátán! Bántásomra vagy nekem. Mert nem gondolsz Isten dolgaira, csak az emberi dolgokra.” (Mát 16,23)

Olvassuk csak el odahaza a 86. Zsoltárt, s vegyük észre, milyen sok mondanivalója van Dávidnak Istenről! A nárcisztikus ember önmagával van eltelve, nem lát ki élete dolgai közül, mindig azokkal foglalkozik. Dávid pedig csak sorolja és sorolja: Te jó vagy, megbocsátasz, te nagyon szereted mindazokat, akik hozzád kiáltanak. Nincs hozzád hasonló, műveidhez foghatót nem lehet találni… nagy vagy te, és annyira szeretsz, hogy engem a sír széléről hoztál vissza. És mindezek összefoglalása: “Te vagy Isten egyedül!”

Ugye érezzük, itt messze többről van szó, mint hogy a bajban lévő felfohászkodik: “Jaj Istenem, most segíts meg.” Valaki belülről, a szívében átalakul – s immár nem az a legfontosabb, hogy éppen kire lehet neheztelnie, ha eddig ez volt a kedvenc magatartása. Nem is az érdekli, mikor és hol tud még szerezni valamit, amije nincs, és mi módon gyarapodhatna még inkább, mint eddig. Ő már azzal foglalkozik, arra figyel, és azt fogalmazza meg magának is: Isten jó, szeret bennünket, és szabadítása kétségkívül eljön.

Aki ezen a belső átalakuláson átment, annak sebezhetetlen az élete. Ha kudarcok és veszteségek jönnek, mint ahogy érik ilyenek, már nem tudják véglegesen tönkretenni a lelkét. Megszerezte lelki védettséget, amit a „hit pajzsának” nevez az apostol – “amivel a Gonosz minden tüzes nyilát ártalmatlanná tudja tenni.” (Ef 6,16) Dávid ezt úgy nyerte el, hogy a saját bajai helyett elkezdett Isten nagyszerű dolgaival foglalkozni. S mivel áttette a hangsúlyt arra, aki azt valóban egyedül érdemli – hát elkezdett gyógyulni az élete.

Úgyannyira, hogy megépült bensejében; teherbíró, erős emberré vált, aki másokat is tudott erősíteni. A Zsoltár személyes hangja himnuszi magasságokra vált: már nem őróla szó, állapotáról, már nem is csak az ő hitéről, hanem arról, hogy lesz idő, amikor  „Eljön minden nép, amelyet alkottál, leborulnak előtted Uram, és tiszteletet adnak nevednek. Nagy vagy te, csodákat teszel, te vagy Isten egyedül!” A hit így éri el rendeltetését, hogy életforrássá váljon: az egész világ számára nyit távlatot.

Kevesen veszik a fáradtságot, hogy Nagypénteken végigolvassák a 22. Zsoltárt, aminek első sorait Jézus imádkozni kezdte a kereszten: „Én Isten, én Isten, miért hagytál el engemet…?” Nem tudjuk, végig tudta-e imádkozni ezt a kiddust, melynek utolsó soraiban megszólal a hatalmas vízió: „A föld határáig mindenkinek eszébe jut az Úr, és megtérnek hozzá, leborul előtte minden nép. Az Úré a királyi hatalom, csak előtte borulnak le a földi hatalmasságok, térdet hajt előtte minden halandó, aki nem tudja életét megtartani. Az utódok szolgálják őt, beszélnek az Úrról a jövő nemzedéknek. Jönnek, és a születendő népnek hirdetik majd, hogy igaz, amit ő tesz.” (Zsolt 22,28-32)

Ha mindennek hitét össze akarjuk foglalni, így hangzik: a jövő Istené! Ha semmi egyebet nem vinnénk ma magunkkal, ezt “ne felejtsük itt” – mert mindent felülír. A jövő Istené: nem az elmúlásé, kiábrándulásé, nem is a csalódásoké és nem a veszteségeké. A jövő az övé – ő Isten egyedül!

Onnét indult a Zsoltár, hogy valaki az életét félti. Sokan még ilyenkor sem jutnak el az igazi imádságig, vagy ha igen, utóbb feledésbe vesztik. Ha máskor nem, ezekben a helyzetekben tanuljunk igazán odaadással Istenhez fordulni – mert ez bennünk is mindent megváltoztathat. Amint átkerül a hangsúly saját sebeinkről és vágyainkról Isten dolgaira, s észrevesszük és kezdjük szépen felsorolni az ő nagyszerű dolgait, jóságát, szeretetét és megbocsátását – már gyógyulnak is bajaink. Kitágul a hitünk megpillantani távlatokat, amik addig messze álltak tőlünk: „Eljön minden nép, melyet alkottál, leborulnak előtted Uram, és tiszteletet adnak nevednek. Nagy vagy te, csodákat teszel – te vagy Isten egyedül!” Így is legyen. Ámen.

Fohász

Urunk, megőrizted hitünket a próbatételes időkben, sőt megtisztítottad és meg is erősítetted. A pislogó gyertyabelet nem oltottad ki, a megrepedt nádat nem törted el – gyarló testünket megőrizted, hadd legyen Szentlelked drága edénye és hordozója. Tegyél képessé arra, hogy életünk dolgai helyett egyre inkább terád figyeljünk, mennyire jó vagy és szeretetedben hordozol akkor is, amikor megpróbálsz. Add, hogy megerősödve kerülhessünk ki a bajokból és hittel higgyük, valóban te vagy Isten egyedül! Ámen.

Nyomtatás