Igehirdetés 2015. május 10.
Jussatok még előbbre!
Lekció: Csel 22,6-16
Textus: 1Thessz 4,1
„Egyébként pedig testvéreim, kérünk és intünk titeket az Úr Jézus nevében, hogy amint tőlünk tanultátok, hogyan kell Istennek tetsző módon élnetek – s amint éltek is – ebben jussatok még előbbre.”
Imádkozzunk!
Mennyei jó Atyánk, álmélkodással csodáljuk a nagy világfolyamatot, amit útjára indítottál, s ahogyan a mindenség elemei engednek a törvényeknek, amiket beléjük szerkesztettél. Csodálkozással vizsgáljuk saját emberi életünket is, amely önmagában is egy teljes Univerzum, és amelyben testileg-lelkileg számtalan ismeretlen mélység még teljesen feltáratlan és ismeretlen számunkra, mégis hat és működik. Köszönjük az elmélyedés napját, s benne a szent órát, amit neked áldozhatunk, és íme, örömmel tesszük, hiszen nálad nincs jobb és nincs vigasztalóbb közelsége semminek és senkinek. Rád van szükségünk, téged keresünk, és hisszük, nem marad vágyakozásunk betöltetlen. Jöjj el, örök Lélek, aki Krisztust is kihoztad a halálból, és minket is megeleveníthetsz, cselekedj népeddel irgalmasan! Ámen.
Igehirdetés
Jó pár évtizede annak, amikor teológus éveinkben nyári gyakorlatunkat az egyik református egészségügyi gyermekotthonban töltöttük. Sok beteg, fejlődésében elakadt, testileg és szellemileg fogyatékost gondoztak ott, de valamennyi között az volt számunkra a legszomorúbb látvány, aki már csaknem harminc éves volt, testi méretei szerint azonban kisbaba maradt. Néhány éves korában megállt a fejlődése, nem növekedett tovább. Ágyban feküdt, pelenkázni kellett, és beszélni sem tudott. Azóta sem tudom őt elfelejteni, és mindig eszembe jut, amikor a lelki fejlődés dolgáról beszél hozzánk Isten igéje. Vajon a lelki és hitbeli fejlődés, ami nem látszik ennyire külsőképpen, nem ugyanolyan fontos lenne-e, mint a testi növekedésünk? Minden bizonnyal az, és ha megállunk, stagnálunk benne, akkor éppen olyan nyomorultak vagyunk, mint az, akinek elakadt a testi növekedése – a Szentírás sok-sok példán mutatja ezt meg számunkra.
Pál apostol idejére Isten választott népe kifejezetten megfeneklett a belső úton, és önmagát emésztette, úgy annyira, hogy nem csak templomát, de fővárosát és egész országát is elvesztve szétszóródott a világban. Gyakran látni azt egyes emberi sorsokban is, hogy a jól fel nem használt energiák, amik egyébként növekedést, előrelépést hozhatnának, magát az illetőt emésztik leginkább. Sok ilyen boldogtalan ember van, aki nem futotta ki magát, nem hozta létre azt, amit létrehozhatott volna, és végül is torzóban marad az élete. Maga Pál is ilyesminek indult, amíg pozitív irányba nem fordultak benne az emberi szándékok. Onnét indult, hogy bilincsben hordta Jeruzsálembe még külföldi országokból is a keresztyéneket, hogy ott megbüntessék őket – és oda érkezett, hogy egymaga többet tett Krisztusért és az evangéliumért, mint a többi apostol együttvéve…
Ma ezt a szép biztatást kapjuk az igéből, hogy „…Testvéreim, kérünk és intünk titeket az Úr Jézus nevében, hogy amint tőlünk tanultátok, hogyan kell Istennek tetsző módon élnetek – s amint éltek is – ebben jussatok még előbbre!” Mik az akadályai annak, hogy valaki előbbre jusson hitében, belső, lelki növekedésében?
Első talán a tunyaság, a tétlenség, ami mögött rendszerint az ambíció, többet mondunk: a hit hiánya bújik meg. Márai Sándor szerint van vízszintes és függőleges lustaság, vagyis lehet tunyálkodni fizikailag, testileg – ez a vízszintes lustaság. Aki azonban nem olvas, nem gondolkozik, nem enged magához közel értékes gondolatokat, nem teszi ki magát jó és értékes szerzők műveinek, legyenek azok regények, versek, drámák, zenék vagy képzőművészeti alkotások, az függőleges lustaságban szenved. És mind a két fajta lustaság mögött ott a hit hiánya – úgyis mindegy, mondja az ember, és aztán valóban marad is minden a régiben.
Ugyanígy megkötözi a lelket az előrehaladásban a félelem, amikor valaki őrizgeti magát, mert attól tart, hogy tönkremegy az élete, ha megújul. Az első vasutak építésekor nagy téma volt a nyomvonal, merre is menjenek a sínek, melyik falvakat, városokat érintsék. Voltak települések, amik csak azt látták a vasútban, hogy a mozdony kéménye füstöl és néha még szikrákat is ont, s azt kérték, kerülje el őket a vasút, mert föl fogja gyújtani a búzatábláikat. Ezek a falvak aztán ki is maradtak minden fejlődésből, a könnyű és gyors szállítmányozásból, a gazdasági előrejutásból – mert nagyon vigyázni akartak magukra… Pál pontosan tudta, hogy botozások, korbácsolások és megkövezések várnak rá, ha lelkileg továbblép onnan, ahol van – de legyőzte félelmét. Aki őrizgeti magát, csak maradjon minden a régiben, abból baj nem lehet – az fog talán később éppen a legnagyobb bajba kerülni.
De a lustaságon és a félelmen túl van még valami, ami nagyon befékezheti az ember lelki előbbre jutását – s ez az önelégültség. Amikor valaki úgy el van telve magától, hogy azt gondolja, egyáltalán nincs is szüksége megújulásra – ő jól van úgy, ahogy van. Ezen lehet a legnehezebben segíteni, hiszen az illető nem is akarja, hogy rajta segítsenek. Hagyják őt békén, ne zavarják köreit, majd ő mindent maga elintéz Istennel. Ahogy mondani szokták, “imádkozni otthon is lehet” – minek nekünk az egyház! Igen, az biztos, hogy mindenki saját maga felel majd az élete dolgairól. De amint testi egészségünk dolgában rászorulunk néha hozzáértő orvos segítségére, hiába tettünk meg magunk mindent érte, amit csak tudtunk – hát úgy a lelki egészségünk dolgában is eljönnek pillanatok, amikor nagyon is a közösség tágabb és bölcsebb hangjára volna szükségünk, hogy magunkra találjunk: sőt, annál is mélyebb és hatalmasabb szóra, közvetlenül Isten igéjére!
Hát ki-ki nézzen nyugodtan magába: lustaság, félelem vagy éppen önelégültség fékezi be őt, ha nem jut előbbre onnan, ahol van – mert a stagnálás sokkal súlyosabb dolog, kivált pedig a lelki, hitbeli fejlődésünkben, mintsem azt általában gondolnánk.
Az első lépés, amit meg kell az embernek tennie, az a saját magától való szabadulás. Nyilván megvan egy jelleg, amit születésünk óta hordozunk, hiszen a testünk magassága, a szemünk színe, a szüleink és a rokonságunk tulajdonságai, amik mind hatottak ránk, csupa-csupa adottság, amitől nem lehet és nem is kell szabadulni. De önmagunk bálványozására nagyon is hajlunk mindnyájan, éspedig úgy, hogy saját magunk sem vesszük észre. Sokan azért nem olvassák a Bibliát naponta, mert az mindig kikezdi a lényünket, rámutat a hiányosságainkra és megmutatja nekünk, hol is állunk valójában. Bizony, ebben ítélet is éppen elégszer akad. Akik pedig ezt nem kedvelik, azok aztán kimaradnak a jó dolgokból is, a vigasztalásból és az erősítésből is, abból, amikor átlendítené az elkeseredett embert a holtponton a Szentlélek szava, amikor rámutathatna arra az egyetlen lépésre, amit ott bent, a szívünkben meg kellene tenni, és minden rendbe is jönne tőle. Ne féljünk ezért saját magunktól, mint bálványtól megszabadulni, mert nagyon nagy szabadság következik majd belőle. Egy régi kínai bölcs mondta: Aki másokat legyőz, az hatalmas, aki önmagát legyőzi, az erős. (Lao-ce)
Van azonban az igei biztatásnak egy árnyalatnyi többlete, ami mellett kár lenne elmennünk. Ezt a szót, hogy „jussatok még előbbre” egyes Biblia-fordításokban így olvassuk: ebben mindinkább gyarapodjatok. Vagyis az előmenetel, az előbbre jutás elképzelhetetlen tartalékok, ha úgy tetszik, muníció nélkül. A minap láttam egy kirándulásra induló családot. Apa, anya és gyerek mentek valahová, láthatólag sátorozni. A gyermeknek parányi kis hátizsákja volt, amit jól elbírt, a szülők pedig időlegesen csomagot cserélhettek, mert éppen az asszony hátán volt a nehéz katonai hátizsák degeszre megtömve, lógtak ki belőle a szükséges kulacsok és más hasznos dolgok, a férfi pedig egy hófehér, rózsaszín pettyes műanyag hátizsákocskát viselt, valószínűleg összesen néhány pipere tárggyal benne. Nem tudom, mikor cserélték aztán vissza az eredeti elosztást, de elgondolkodtató volt a látvány: ki milyen felszerelést is visz magával a táborozásba. Akadnak bőven, akiknek lelki értelemben is csak egy fehér, rózsaszín pettyes dekoratív zsákocskájuk van, ami szépen mutat kifelé, de egyáltalán nem tartják fontosnak, van-e benne elegendő ruha és élelem, egyszóval valódi muníció, amikor arra majd szükség lesz. Előremenni, növekedni az tud, aki gyarapodik is, akinek van mit magával vinni a zsákjában. Üresen, tartalékok nélkül mindig jönnek a bajok, és nincs hová nyúlni. „Jussatok még előbbre”, hadd ismételjük meg, ez így is fordítható, hogy gyarapodjatok, legyen veletek érték, vigyétek magatokkal a zsákotokban, ami arra érdemes. Vajon mit tartalmaznak a hátizsákjaink, amit lelki értelemben magunkkal viszünk? Vannak-e vezérigéink, amiket hónapok vagy akár évek múltán is fel tudunk magunkban eleveníteni, hogy utat mutassanak és erőt adjanak? Pétert mindenesetre az mentette meg, hogy bár megtagadta Jézust, mégis emlékezett az ő szavára is, amikor már csak sírni tudott azon, mi is lett őbelőle. (Lk 22,61)
Végül azonban el ne felejtkezzünk a legfontosabbról. Aki tényleg szeretne előbbre jutni, annak tanácsos emlékezni a növekedést adó Istenre. Ezt olvassuk Pálnál egy helyen: „Én plántáltam, Apollós öntözött, de Isten adta a növekedést. Ezért az sem számít, aki ültet, az sem, aki öntöz, hanem csak a növekedést adó Isten.” (I Kor 3,6-7) Igen, amikor mi emberek őbenne bízunk, életünk dolgaiból őt ki nem hagyjuk, hanem éppenséggel megkérdezzük és a válaszát komolyan is vesszük, akkor jó úton járunk. Júdás csak a szervezésben hitt: amit mi emberek megcsinálunk, az biztos, az meg van csinálva – ez volt a hite. Egészen pontosan, csak és kizárólag magában hitt, a saját tevékenységében, és teljességgel kihagyta az Atyát, akit viszont Jézus nem csak az utolsó éjszakán a Gecsemáné kertben, a tusakodó imádságában, hanem még a kereszten is keresett, és végül az ő kezébe tette le a lelkét. Ez volt kettőjük közt a döntő különbség. Jézus tudta, hogy a növekedést Isten adja, és azt is tudta, hogy ő, ha akarja, kihozhatja majd harmadnapon még a halálból is. (Mt 16,21) Akinek ilyen Istene van, az tud kereszten áldozatot hozni, akinek pedig nincs, annak valóban csak az önzés és a szervezés marad.
Megválni önmagunk bálványozásától, ez valóban az első lépés. Aztán jönnek a tartalékok, vajon mi van a zsákban? Vajon csak régi sebek és engesztelhetetlen gyűlölet, gyanakvás és ellenségesség, vagy pedig valami olyan tartalék, ami átsegíthet minket a bajok óráin? S a legfontosabbat vigyük magunkkal leginkább, azt a bizonyosságot: a növekedést Isten adja. Menjünk hát oda őhozzá, minél közelebb, hogy hallhassuk mindig a hangját, és akkor lesz majd előmenetel, lesz majd lelki növekedés. „Egyébként pedig testvéreim, kérünk és intünk titeket az Úr Jézus nevében, hogy amint tőlünk tanultátok, hogyan kell Istennek tetsző módon élnetek – s amint éltek is – ebben jussatok még előbbre.” Így legyen! Ámen.
Imádkozzunk!
Köszönjük Urunk, hogy értünk is imádkoztál a kereszten, hogy bűneink megbocsáttassanak, nem csak Péterért és a többi, méltatlanná lett tanítványodért. Áldunk téged, hogy te nem álltál meg az úton, hanem haladtál rajta előre, figyelve mennyei Atyád vezetésére. Hadd kövessünk ebben az engedelmességedben téged mi is, hadd legyen gyarapodás és előmenetel belső, lelki életünkben naponta. Adj ehhez igédben vezetést, Szentlelked által pedig erőt, hogy ne csak tudjuk a jót, hanem meg is tudjuk azt valósítani. Imádkozunk a nehéz szolgálatban álló testvéreinkért, akik családjukban, vagy hivatásuk szerint intézetben a legrászorultabbak közt állnak helyt hűséggel. Add, hogy el ne fogyatkozzanak erőik, és életük példája szépen kiábrázolhassa a te mindenre elégséges áldozatodat. Kérjük, szenteld meg ennek a vasárnapnak hátralévő óráit, és vezess majd minket az előttünk álló munkás hétköznapokban is. Ámen.
