Igehirdetés 2015. június 21.
Ülj mellém
Lekció: Csel 8,26-31
Textus: Csel 8,31
„És megkérte Filepet, hogy szálljon fel és üljön mellé.”
Imádkozzunk!
Mennyei Édesatyánk, köszönjük az embereket, akik által hitünket munkáltad. Köszönjük szüleinket, tanítóinkat, keresztyén testvéreinket, akik élete példája közelebb vitt hozzád. Légy áldott az értelmes szóért, a tőled való tanításért, és minden emberi találkozásért, amelyben nem az önzés és az indulatok uralkodtak, hanem a te áldott Szentlelked. Segíts letenni most minden akadályt és megkörnyékező bűnt, hogy kitartással futhassuk meg az előttünk lévő küzdő tért. Adj ehhez élő igét, tőled való mennyei üzenetet, hogy épülhessünk a Krisztus Lelke által! Ámen.
Igehirdetés
Folytatjuk az etióp kincstárnok megtérésének és megkeresztelkedésének tanulmányozását. Ezen a második lépcsőfokon, mintegy az előzmények ismertetése után egy közvetlen és személyes találkozásra kerül sor két ember között, akik addig nem ismerték egymást. Filep egy ideig gyalogol a kincstárnok hintója mellett s így beszélgetnek – erről a szakaszról gondolkoztunk együtt a múlt vasárnap – most pedig azt mondja az etióp főember, szálljon fel Filep és üljön mellé.
A bizalom és megbecsülés gesztusa ez, hiszen sosem látta ezt az embert, s most maga mellé ülteti a hintójában. Ahol ilyen szívvel fogadják az emberek egymást és az igazságot, amit keresnek, ott rendszerint jó dolgok történnek. Mennyi gyanakvás, emberi fenntartás akadályozza modern világunkban, hogy az ige embertől-emberig terjedjen! Pedig alapigazságként kimondhatjuk, hogy a keresztyénség mindig személyes szálakon terjedt, már a legelső időktől fogva – keresztyének és nem keresztyének ünnepi találkozásában. Lehetnek nagyszerű és díszes, vagy éppen szép egyszerű, puritán, fehérre meszelt templomok, lehetnek kitűnő evangelizációk és egészen jól és helyesen megalapozott tanítások, jól szervezett konferenciák, társadalmi események – a Krisztus követésére való elszánás mégis mindig egy embertársunk meggyőző, hiteles életpéldája által jön közel. Látunk valakit, akiben magas rendű módon egységre talál, ami mások életét szétszedi, darabokra aprítja – akkor azt mondjuk: ez igen, így érdemes, én is ilyen szeretnék lenni.
Kevesen tudják, hogy a hinduizmus egyik nevezetes szent irata, az Upanishadok, ami nagyjából Ézsaiás próféta könyvével egy időben, Kr. előtti 7-5. század táján keletkezett, azt jelenti, hogy „közel ülni”, mellé telepedni a tanító mesternek. Az ókori világban magától értetődő volt, hogy hitbeli téren mindenkinek szüksége van mesterre; a „Csináld magad!” mozgalom jegyében születő vallásosság csak a legújabb idők találmánya, amikor a demokráciától megittasult, műveletlen emberek is nyugodtan prófétának gondolhatják magukat. Akkoriban azonban kiváltságnak számított, ha a mester maga mellé ültetett valakit, és megesett, hogy ha az illető méltó volt rá, a legfontosabb dolgokat még így is csak fülbe súgva mondta el neki. Jézus tanítványi körében is egyértelműen előttünk áll az ókori mester-tanítvány kapcsolat, ahol is a tanítványok szerettek volna mindig a mester közelében lenni, mentek vele mindenhova, amerre csak járt, együtt éjszakáztak vele a szabadban még az utolsó éjszakán is, az Olajfák hegyén. Sajnos, a mai intézményes iskolázás korában kivételes ajándék, ha a tanár és diák közt erre csak kicsit is emlékeztető személyes kapcsolat alakulhat ki. Érdekes tény, hogy Nobel-díjas tudósok, nyilatkozva életük tanító mestereiről rendre megemlékeznek egy-egy számukra fontos, meghatározó középiskolai tanárukról, viszont egyik sem említ egyetemi oktatói közül senkit, mert ott már nem volt mód a személyes kapcsolat kialakulására. Úgyhogy nagyon is fontos téma ez: ülj mellém.
Mai történetünkben viszont azt látjuk, hogy a tanítvány kéri a mestert, üljön le mellé, és Filep nem húzódozik ettől, hanem megteszi. Alázat van ebben a mozzanatban. Nem azt mondja az etióp főembernek, hogy a hét ezen és ezen napjain megtalálhatsz Jeruzsálemben, ha oly nagyon okulni szeretnél, hanem felhág a kocsira és leül az idegen mellé Jézus dolgairól beszélgetni. Ahol a légkör ilyen pozitív és segítőkész, ott létrejöhet az a bizonyos „keresztyének és nem keresztyének ünnepi találkozása”. Mai istentiszteletünkön éppen ezt a titkot járjuk körül.
Először is meg kell emlékeznünk a hamis tanítványság intézményéről, mert a Biblia is beszél róla. Júdás személyében látjuk megtestesülve, aki kezdetben lelkesen csatlakozott Jézushoz, és bekerült a belső tanítványi körnek számító tizenkettő közé. Nem csoda, hogy a „Kariót-i ember” – mert ezt jelenti Iskáriótés – vonzódott a Jézus-ügyhöz, hiszen a mester körül népmozgalom pezsgett, szerte minden faluban róla suttogtak – csak nem eljött-e a Messiás, az Úr Lelkének felkentje, akit oly rég várunk…? Gyógyulások történnek, emberek megtisztulnak körülötte, némelyek vagyonuk felét a szegényeknek adják, a názáreti feltámaszt a fizikai halálból – itt valami nagy ügyről van szó! Júdást vonzotta Jézus hírneve, irigyelte az erejét. Ez húzta közel – a mester presztízsét akarta magának, így lett a tanítványa.
Aztán amikor Jézus a szenvedéseiről kezdett beszélni, s egyértelműen visszautasította, hogy politikai Messiás legyen, aki kiűzi a rómaiakat – vagyis világossá tette, hogy sem a pénz, sem a hatalom nem érdekli, sőt ezeket az emberre nézve kifejezetten veszélyesnek tekinti – akkor csalódott Jézusban, és belül a szívében felmondta a tanítványságot. De ott maradt egészen az utolsó vacsoráig, amikor a bemártott falatot nyújtva maga Jézus kellett mondja neki, amit tenni akarsz, hamar cselekedjed – mert belelátott a szívébe. Júdás nem látott bele a saját szívébe, nem is akart belelátni, elkerülte ezt szándékosan – csak akkor látott bele, amikor már késő volt. Hát ezt jó lenne elkerülni mindnyájunknak, hogy átvilágítatlan szívvel járjuk a látszólagos Jézus-követés útját – mert annak ítélete úgyis utol fog érni mindenkit. Jusson eszünkbe a jézusi mondás, amikor nem fogadták be őket éjszakára a samaritánusok, s ők mennyei tüzet akartak kérni rájuk Istentől: „Nem tudjátok, milyen lélek van bennetek!” (Luk 9,55) Amíg ez így van, nem szabad egy tapodtat sem továbbmenni, mert az ember a Júdás útján járva, saját maga előtt is tisztázatlan indulatoktól és vágyaktól fűtve, látszólagos tanítványként végül ugyanoda fog jutni, ahova ő jutott. S akkor hiába a „közel ülés”, még az úrvacsora is, amiben Júdás a Jézus kezeiből részesült – mert a kérdés az, valódi vagy látszat tanítványok vagyunk. A júdási lelkület, amit át kellene világítani, le kellene leplezni és – el kellene hagyni.
Filep valódi tanítvány volt, akit a Szentlélek vezetett a Jeruzsálemből Gázába vezető járatlan útra, s rá hallgatva csatlakozott az etióp főember kocsijához. Nála nem emberi vágyakról és indulatokról, nem is hatalmi ambíciókról van szó, hanem vezetett, Isten Lelkére figyelő életről; itt nem a presztízs, nem a pénz és a hatalom mozgat embereket – ezért itt tényleg létrejöhet az áldott „közel ülés”, a valódi mester-tanítvány kapcsolat a hintóban. Ez a „jó tanítványság”, az ügyhöz méltó mester-tanítvány kapcsolat. Miben áll ez a beszélgetés? Filep nem magáról szól, ahogy gyakran szoktunk, még ügyek mögé bújva is, nem egyéni tudását villantja fel, hanem a Szenvedő Igazról beszél, akiről Ézsaiás oly világos próféciát hagyott ránk. Isten gyermekének fegyvertelenül, kisebbségben, szenvedést is vállalva kell az igazságot képviselnie, ami teljesen és pontosan ráillik Jézusra. A mai keresztyének is nyugodtan újra szabhatják lelki alapállásukat: hiszen amíg fortélyokkal, erőszakkal, fenyegetéssel, bármilyen eszközű kényszerítéssel gondolják céljaikat elérhetőnek, addig semmi közük Jézushoz. Mindig eszembe jut a dokumentumfilm, amikor a ma már nemzetközi hírű, nagynevű magyar zongoristák fiatal akadémisták voltak, és zongoraórára menve az idős mesterhez, az szeretete jeleként megpuszilta őket az óra elején és végén is – mintha a gyerekei lennének. Ahol nincs szeretet, ott lehet igazság és világjavító szándék, az eredmény csak rombolás lehet. Emberek elkedvetlenítése, megalázása, és ehhez hasonló dolgok. Építeni csak szeretetben lehet, mert jó dolgok csak ott születhetnek, ahol méltányosság, egymás megbecsülése és elfogadása uralkodik. Még a feddésnek is csak szeretetben szabad hangoznia, ha valóban szükség van rá!
Filep úgy ült az etióp mellett abban a hintóban, hogy abban egy egész országot képviselő, fontos főember szíve megváltozhatott, s vihette magával a Jézus jó hírét Etiópiába. Az „ülj mellém!” segítség kérés volt, s mivel meghallgatásra talált, egy ország kerülhetett közelebb Jézushoz.
Van azonban a „jó tanítványságnak”, ami a mai témánk, egy kiváltképpen való formája, azt is mondhatjuk, emelkedett lépcsőfoka, s erről így olvasunk Jézus szavaival, amit a prófétáktól idéz: „Mindnyájan Istentől tanítottak lesznek.” (Ján 6,45 Ézs 54,13 Jer 31,33-34)
Mit jelent ez? Azt, hogy a külső mester-tanítvány kapcsolat, ez a bizonyos egymás mellett ülés belsővé válik, és a „belső mester” már maga az élő Isten. „Nem tanítja immár ki-ki az ő felebarátját, jertek, ismerjétek meg az Urat, mert mindnyájan megismerik őt. Törvényemet a belsejükbe helyezem, szívükbe írom be. Én Istenük leszek, ők pedig népem lesznek.” Ilyen ígéretünk van, ez mind valóra válhat! Egyetlen feltétele az őszinte és alázatos befelé figyelés, Isten valódi és komoly keresése. Nem birtoklása, hanem keresése. Ez a belső mester pedig soha nem hagy cserben. Aki őt igazán keresi, az biztosan megtalálja, aki nála kér, mindig kap, és aki hozzá bezörget, annak kétségen felül ajtót nyit. (Mát 7,7) Nélküle minden tanítványság kudarcra van ítélve. Aki azonban figyel rá, hallja hangját és követi őt, az boldogan tapasztalja, hogy Isten törvénye magától értetődő, szívébe írt igazság, amit nem nehéz követni. „Az én igám gyönyörűséges, az én terhem könnyű.” (Mát 11,30)
A „belső mesterhez” jutott embernek is szüksége van azonban néha embertársi szeretetre, külső megerősítésre. Emberi gyengeségünk és törékenységünk, szívünk érzékenysége, sebezhetősége még ilyenkor is megmarad. Nem válunk angyalokká, maradunk embernek, de a végső kontroll immár nem mások véleménye vagy hozzánk viszonyulása, hanem a Szentlélek csöndes, belső szava: “Jól van, jó és hű szolgám, hű voltál a kevesen, többet bízok rád immár.” (Mt 25,21) Azért fontos az élő gyülekezet, mert ott jóság és testvéri méltányosság uralkodik, nem pedig dühös igazságosztás, mint a politikai életben – ahol mindenki meg akarja erkölcsileg semmisíteni a másikat, hogy ő győztesen kerülhessen ki.
Ülj mellém – a tanítványság titkáról gondolkodtunk ma együtt. Van hamis tanítványság, ami csak látszik annak, mint a Júdásé – ebből meg kell térni, ha valaki idejutott. Van áldott, jó „egymás mellett ülés”, amit Isten felhasznál arra, hogy előbbre vigyen – becsüljük meg, ha megadatott. És van egy harmadik, még magasabb szint, amikor maga Isten a belső mesterünk – boldog, aki nem adja alább, az ő kegyelméből ez is lehetséges! Így is legyen. Ámen.