Uncategorized

Öregedés – romlás?

Igehirdetés 2015. szeptember 13.

Öregedés – romlás?

Lekció: 1Kir 11,1-13
Textus: Zsolt 71,18

„Vénségemig és megőszülésemig se hagyj el engem, óh Isten, hogy hirdessem hatalmadat és nagy tetteidet a következő nemzedéknek!”

 

Imádkozzunk!

Istenünk, megrendülten gondolunk arra, mi mindent tettél már azokért, akik téged szeretnek és őszintén keresnek. Jó lenne e tudásunkból csak egy keveset is továbbadni a következő nemzedéknek, hogy élő hittel induljanak és meg is találjanak téged. Segíts minket alázatra, hogy míg igéddel foglalkozunk meghalljuk, amit te mondasz nekünk, és épülhessen a lelkünk! Ámen.

 

Igehirdetés

Megszoktuk, hogy a Biblia minduntalan feladat elé állítja olvasóit. Salamon királyról egyrészt azt olvassuk, hogy nem volt nála nagyszerűbb ember, sem gazdagabb és bölcsebb uralkodó, akinek messze földről csodájára jártak. Sába királynő is eljött hozzá – aki így nyilatkozik: a felét sem mondták el neki abból, amit saját szemeivel látott Jeruzsálemben, pompát, dicsőséget, bölcsességet… Másrészt ugyanerről a Salamonról, akit már-már ideálunkká emelünk, leírja később a szentíró, hogy vénségére más istenekhez hajlították szívét feleségei, akikből volt hétszáz főrangú és háromszáz másodrangú, vagyis mindösszesen ezer. A mesébe illő szám azt akarja mondani, hogy Salamon nagyon-nagyon gazdag és végtelenül sikeres király volt. Sok asszonyának szórakoztatására azonban (akár hányan is voltak, mindenesetre bőven akadtak más országbeliek, más valláshoz tartozók is), majmokat és pávákat hozatott Salamon a tengerjáró “Tárzisz-hajóin” külföldről (1Kir 10,21-22) – sőt, bálványisteneik számára szentélyeket, templomokat is építtetett, mert „szerelemmel ragaszkodott” hozzájuk. (1Kir 11,1-7) Megharagudott ezért az Úr, és visszavonta örök királyságára, azaz dinasztiája maradandóságára adott ígéretének nagyobb részét: Izrael tizenkét törzséből mindössze egy jut majd fiának, s az is csak “Dávidért és Jeruzsálemért”. (1Kir 11,11-13)

Így már eszünkben sincs Salamont idealizálni. Kénytelenek vagyunk elismerni, hogy az Élet Könyve nem kozmetikázza a történteket, hanem leírja a maguk valóságában. S bár Salamon dicsősége és uralkodói nagysága messziről így is utal az Eljövendőre, de esetében csak „tükör által, homályosan látunk” (1Kor 13,12), s várnunk kell azt, aki majd az idők teljességében (Gal 4,4) jön el – vagyis akkor, amikor annak eljön az ideje.

A Biblia minden betűje rólunk szól, így Salamon esetében is valójában az a kérdés, szükségszerű-e, hogy az ember öregkorára leépüljön, elveszítse tartását, hitét és erkölcseit? Kemény kérdések, jó velük idejében szembenézni. Ma külön szaktudomány, a gerontológia foglalkozik a folyamat pszichés mechanizmusaival, és bízvást állíthatjuk, sok hasznos tapasztalatot gyűjtött már össze. Nekünk azonban nem csak tudományos, hanem igei tanításunk is van erről a dologról – mindjárt e mostani történet is idevág Salamon életéből.

Vegyük először magát az alaphelyzetet. Valakinek megvan mindene, bőségben él – és ha nincs is elefántcsont trónszéke odahaza színarannyal borítva, mint Salamonnak, akad azért egy-két autó a családban, gombnyomásra működnek a háztartási gépek, és ha kell, tízezer méter magasan, repülővel megyünk nyaralni egy szép és ismeretlen tájra. Mondják, a civilizációk azonnal elkezdenek összeomlani és szétesni, amint a maguknak elérhető legnagyobb jólétet megteremtették  – és sajnálatos módon ma sok jele mutatkozik is ennek a nyugati fehér ember világában.

„Meggazdagodtam, semmire nincs szükségem” (Jel 3,17) – azonban az öncélú jólét veszélyes állapot. A fogyasztás, a vásárlás válik az emberi minőség és önbecsülés mértékévé, amire valóban csak a jóléti egészség-károsodások és a kezelhetetlen társadalmi anomáliák következhetnek. „Mi a magyar most?” – kérdezi Berzsenyi a 19. század elején (A magyarokhoz), s válasza: „rút sybarita váz”. Kevesen tudják, hogy Szübarisz gazdag és hatalmas, ám velejéig romlott, az élvezeteknek élő város volt, amelynek elpuhultsága és erkölcstelen légköre lett a veszte, a „váz” költői kifejezés pedig a kiélt öregembert festi, akiről ordít a züllöttség. Látjuk puffadt arcát, táskás szemeit, bizonytalan, mégis szüntelenül sóvárgó tekintetét – ilyennek látta Berzsenyi a magyart 1810-ben…

 

“Mi a magyar most? – Rút sybaríta váz.
Letépte fényes nemzeti bélyegét,
S hazája feldúlt védfalából
Rak palotát heverőhelyének;

Elődeinknek bajnoki köntösét
nyelvét megúnván, rút idegent cserélt,
A nemzet őrlelkét tapodja,
Gyermeki báb puha szíve tárgya. –

Oh! más magyar kar mennyköve villogott
Atilla véres harcai közt, midőn
A fél világgal szembeszállott
Nemzeteket tapodó haragja.

Más néppel ontott bajnoki vért hazánk
Szerzője, Árpád a Duna partjain.
Oh! más magyarral verte vissza
Nagy Hunyadink Mahomet hatalmát!”

 

Megrendítően szép és igaz szavak. Ahol a jólét az egyetlen cél, ott következik az elpuhulás. Emberek rendszerint életük második felében, idősebb korukhoz közeledve érik el anyagi lehetőségeik nagyobb részét, s ott rájuk is a salamoni veszélyek leselkednek – vagyis a tartás feladása, a kényelem kultusza, végül pedig az irányvesztés és szétesés. (Ezekre sajnos nem mindenkinek kell odáig várni…) Isten választottai sem élveznek mentességet – Salamon az intő példa erre. Kezelnie kellett volna királyi jólétét, értelmes és hívő viszonyt kialakítani hozzá, amíg egészen bele nem fulladt saját viszonyaiba – ő azonban észre sem vette, hogy életellenes erők éppen a „túl sok élet” révén rongálnak a leghatékonyabban.

Hogy az öregkorral jár bizonyos fizikai leépülés, ezt mindenki tudja. (Ján 21,18) Azonban az már egyáltalán nem mindegy, milyen a hanyatlás: mire vonatkozik, s mire nem. Goethe például 81 éves korában fejezte be évtizedekre félbehagyott drámáját, amit élete egyik legfontosabb műve – a Faustot. Komolyabb fizikai megerőltetésnek megfelelni bizonyára nem tudott már, de megőrizte lelke frissességét, szellemének független  erejét. Ha ezt hívő mivoltunkra transzponáljuk, azt mondhatjuk: legyen az ember élete későbbi részeiben már jobban felkészült a „minden élők útjára” – vagyis ne rezignációval, hanem érettebb hittel nézzen szembe saját testi mulandóságával. Szomorúan láttam embereket összetörni, amikor sok-sok templomos évtizeddel a hátuk mögött egyszer csak megtudták, hogy gyógyíthatatlan betegek, és elkeseredetten, kétségek közt, magánosan haltak meg. Senki ne legénykedjen ebben a dologban – nagy és megfoghatatlanul ügy a létezésünk feloldódása az örökkévalóságban. De ha “nekünk az élet Krisztus” (Fil 1,21-25), nem pedig a pacalpörkölt, akkor másként értjük a testi élettől való megválást, mint azok, akiknek az élet egyáltalán nem Krisztus!

Mik a leginkább jellemző romlások, amiket nehéz elkerülni az idők múlásával, az állandó és folyamatos öregedéssel? Első az önközpontúság, a sértődékeny nárcizmus. Boldog, aki lelki energiáit, kifelé használva, korához, helyzetéhez illő szolgálatba fekteti, nem pedig önmaga körül pörög. A sok betegesen szorongó, meg családi perpatvarokba merülő idős ember mellett találni azért olyanokat is, mint egy 85 éven túli lelkész barátom. Megözvegyült, ma már alig tudja szobáját is elhagyni, de minden nap készít néhány igés lapot, meg kis lelki olvasmányt nagyszerű bibliai vigasztalásokkal olyanoknak, akik nála is nehezebben viselik a betegséget, az elaggottságot!

Aztán ott a regresszió, a gyermekkorba való visszasüppedés. Szokták mondani a feledékeny, önző kisöregekről, hogy „második gyermekkorukat” élik. S valóban, hányszor megesik, hogy először elhagyják magukat, nem gyakorolva az önfegyelmet, aztán egy idő múlva már csak ágyban fekszenek, mint a kisbabák – pedig teljes fizikai leépülésüket és elerőtlenedésüket akár évekkel is késleltethették volna aktívabb, tevékeny és másoknak is hasznos élettel!

A legsúlyosabb azonban a szellemi szétesés, az iránytalanná válás. Salamonnál ez vallási szinkretizmusban jelenik meg, amikor elhagyva apjának, Dávidnak útját, s ezzel ősei hitét is – bálványtemplomok építéséig jut, hogy kedvében járjon kedvenc feleségeinek… Ezt olvassuk róla: „Szíve nem volt teljesen Istenéé, az Úré, mint apjának, Dávidnak szíve” (1Kir 11,4), és „Nem követte olyan tökéletesen az Urat, mint apja, Dávid.” (1Kir 11,6) Az elhajlás tehát a szívben történik, csak aztán lesz belőle cselekedet. Ezért fontos, hogy ne ötletszerű, improvizált és csapongó legyen a vallásosságunk, hanem szerves és folyamatos belső növekedés, amiben rend és fegyelem uralkodik – amit magunk veszünk magunkra, saját elhatározásunkból. Egy régi kínai mondás szerint „Aki a maga erejéből önmaga ura lesz, olyan, mint a sarkcsillag. Nem mozdul, és az egész ég körülötte kering.” (Lun-jü) A megtalált belső békesség képe ez, mely azt tapasztalja, hogy az életben minden pontosan úgy jó, ahogyan azt Isten adja. És ha nem előbb, hát utóbb biztosan eljut így az ember oda:

 

„Mind jó, amit Isten tészen,

szent az ő akaratja.

Ő énvélem is úgy tégyen,

mint kedve néki tartja…”

                                   (272. dics. 1.v.)

 

Még a drámaian fordulatos „József és testvérei” történet is elérkezik így oda: „Ti gonoszt gondoltatok ellenem, de Isten azt jóra gondolta fordítani” (1Móz 50,20) – a hívő lélek előbb-utóbb megérti, minek hol van helye a maga emberi történetében. Még azokban az esetekben is „…Ha oly pohárt innék is, / Amelynek íze szívemnek / Nagy keserűn esnék is.” (272.dics. 5. vers) Ide azonban nem lehet üres élettel, tétlenséggel, iránytalan szellemi programmal elérkezni.

Van-e az igének az elfogadáson túl pozitív láttatni valója is az öregkorról? Igen, éspedig egészen „eretnek” és meghökkentő üzenete. Míg magunk csak beteg és leépült öregeket látunk,  s megrettenve azt kérdezzük, vajon ilyenné válunk-e egykor magunk is – a Biblia eközben meri magát Istent éppen egy öregkorúhoz, a legidősebbhez hasonlítani…!

 

„Azután ezt láttam:

Trónokat állítottak föl,
és egy öregkorú helyet foglalt,
ruhája fehér volt, mint a hó,
fején a haj, mint a tiszta gyapjú.
Trónja olyan volt, mint a lángoló tűz,
s annak kerekei, mint az égő tűz.
Tűzfolyam fakadt és áradt ki előle.
Ezerszer ezren szolgáltak neki,
tízezerszer tízezren álltak előtte.
Összeült a törvényszék,
és könyveket nyitottak fel.”

                                                (Dán 7,9-10)

 

A Sixtus kápolna mennyezeti freskóján Michelangelo is őszes hajú, ám szellemi és fizikai ereje teljében lévő férfinak festette meg a Teremtőt, mikor ujja érintésével megalkotja Ádámot, az embert – ilyen lehetett maga a művész is, amikor műve elkészült. Minden bizonnyal nem az önbálványozás jegyében festette ezt így, hanem annak hitvalló kifejezéseként, hogy az élet célja és beteljesedése az isteni létbe való bekapcsolódás. Életrajzi adataiból tudható, nem azok közé tartozott, akik rosszul öregedtek. S bár mi bibliás-reformátori hitünkkel nem szeretjük az Úr képi kiábrázolását – azért az fontos gondolat, hogy a kreativitás csúcsáig érkezhet az ember öregedve, nem csupán a kesergés, meghasonlottság és őrületszerű lelki megzavarodás regresszív világába!

Merítsünk hát erőt az ige nagy képeskönyvéből, mert a Szentírást nekünk írták! Hittel higgyük: rajtunk is áll, mivé leszünk, amikor az évtizedek elsuhannak. Segítsük ebben a gondolatban meggyökerezni egymást, az öregeket támogatva. Az is sokat jelent, ha meglátogatjuk őket, meghallgatjuk emlékeiket, és teljesítjük apró kéréseiket. Magunk is megérhetjük az ő korukat! Másként fogunk öregedni, ha jósággal támogatva kísérünk magunknál elesettebb, kiszolgáltatottabb lelkeket. Nem marad üres szó, hanem forró és meg is hallgatott imádság lesz így alapigénk: „Vénségemig és megőszülésemig se hagyj el engem, óh Isten, hogy hirdessem hatalmadat és nagy tetteidet a következő nemzedéknek.” Így  is legyen! Ámen.

 

Fohász

Köszönjük Urunk a csodát, emberi életünket, melynek vándorútja oly izgalmasan gyönyörű. Ne engedd, hogy belenehezüljünk a sárba, önzésünk és hitetlenségünk mocsarába, hanem mutasd meg az új színeket, soha meg nem gondolt lehetőségeket, amiket a folyton megújuló pillanattal hozol közel. Szeretnénk olyan igazán a gyermekeid lenni, mint Jézus: add meg, hogy szeretetéből erősödve valóban képesek is legyünk erre! Ámen.