Régi és újév

Régi és újév

Igehirdetés 2016. január 3.

Régi és újév

Lekció: Ézs 11,1-10
Textus: Ézs 11,1-4/a

„Vesszőszál hajt ki Isai törzsökéből, hajtás fakad gyökereiről. Az Úr lelke nyugszik rajta, a bölcsesség és értelem lelke, a tanács és az erő lelke, az Úr ismeretének és félelmének lelke. Az Úr félelme lesz gyönyörűsége. Nem látszat szerint ítél, és nem hallomás után dönt, hanem igazságosan ítél a nincstelenek ügyében, és méltányosan dönt az ország szegényeinek dolgában.”

Fohászkodjunk!

Ó Urunk, Urunk, messze vagyunk a te nagy, pártatlan szeretetedtől. Ne engedd, hogy ez így maradjon, hanem adj nekünk valóban boldog, új évet! Ámen.

Igehirdetés

A naptár első lapja ismét új esztendőt mutat: eljött, ahogy azt mondani szokás, „az Úrnak 2016. esztendeje”. A nagy kérdés most, esztendő fordultán pedig éppen az, vajon lesz-e „az Úré” ez a most kezdődő év, inkább, mint az előző volt – mert ha igen, akkor új is lesz.

De hát nem volt az övé az óév is? Persze, az volt, de sokszor nélkülünk és ellenünkre, ritkán egyetértésünkkel, s csak csekély mértékben a valós hozzájárulásainkkal. Ő maga, az Örökkévaló ott volt ugyan minden mögött, hiszen ki adná a hallatlan energiát, ami e világot pályáján tartja, fényét felragyogtatja és annak döbbenetes mozgásai közepette is célja felé terelgeti – de nem volt ott az életünk előterében, mikor betöltött a bosszúság, a másokkal való elégedetlenség, vagy éppen az üres keserűség. Csak mi magunk voltunk ott ilyenkor. Nélküle, egymást hibáztatva voltunk ott, őt magát pedig, minden jó forrását és teljességét elfeledtük. Ennek tudatában aztán helyes, ha csínján bánunk „az Úr 2016. esztendeje” kifejezéssel, mert az ugyan valóban mindenestől az övé, de mi azért a szokásos módon, létezésünket szubjektivitásunkba, elfogultságainkba helyezve elbitorolhatjuk tőle. S akkor az csak a mi 2016-unk lesz, nem pedig az övé.

Arra ígéretünk van, hogy Isai törzsökéből „Vesszőszál” növekedik, és karácsonykor minden erről is szólt: Jézusban eljött hozzánk, akiről a prófécia beszélt. Benne tényleg „az Úr ismeretének lelke” működött, s ezt a lelket minden követője megkaphatja. Amiről az Ötödik Evangélistának nevezett Ézsaiás szól itt igénkben, nem kevesebbet jelent, mint az Úrral egyesülő lélek tudását a boldogságról, harmóniáról és szeretetről. Ezt a nagyszerű élet-többletet mi benne és általa, a “Vesszőszálban”, azaz Krisztusban kaphatjuk meg, mert ez tőle való, bárhol is jelenne meg a világban.

Nézzünk csak mindjárt egy Biblián kívüli forrást. A filozófus császár, Marcus Aurelius (Kr.u. 121-180), aki éppen Pannóniában, a Garam torkolatánál védte birodalmát a barbárok ellen, katonai sátrában ezeket írta éjszakai fáklyafénynél, választékos görög nyelven, a ma már a sztoikus bölcselet gyöngyszemének számító „Elmélkedések”-ben:

„Reggel előre beszéld meg magaddal: ma izgága, hálátlan, dölyfös, ármányos, ravasz, összeférhetetlen emberrel lesz dolgom. Azért esnek az emberek ezekbe a hibákba, mert nem tudják, mi a jó és mi a rossz. Mivel azonban én tisztáztam, hogy a jó természete szerint szép, a rossz pedig rút, s hogy vétő embertársam rokon velem, nem a megegyező vérség és származás alapján, hanem az értelem és az istenségtől eredő rész osztályosaként, ezért nekem senki sem árthat, mert nem mocskolhat be; nem is neheztelhetek testvéremre, s gyűlölni sem gyűlölhetem. Hiszen együttműködésre születtünk, mint a lábak, a kezek, a szempillák, vagy mint a felső és az alsó fogsor. Egymással ellenségeskedni természetellenes: márpedig ellenségeskedés számba megy, ha bosszankodunk vagy elfordulunk egymástól.”

Ezek a jó és igen hasznos szavak egy úgynevezett „pogány” embertől valók, aki nem ismerte a mi Bibliánkat, birodalmának keresztyéneit pedig kifejezetten nem kedvelte, mert azok nem az ősi római katona-erényekben jeleskedtek. Mégis örülünk annak, amit Marcus Aurelius mond, mert más úton ugyan, de idáig magunk is szeretnénk eljutni – a mindennapi hiúságok, sértések és sérelmek zűrzavaros, átláthatatlan, vak világán felülemelkedésig. A léleknek ez a sérthetetlensége ugyanis, valljuk meg, a legmagasabb emberi állapotok egyike; kifejezetten az érett, bölcs ember jellemzője, aki ráadásul nem szívtelenségből és hidegfejű számításból ilyen, hanem mert embertársait testvéreinek tekinti, akik vele együtt „az értelem és az istenségtől eredő rész osztályosai”. Így tekinteni a másik emberre nagyon közeli az igei alapálláshoz: a „Vesszőszál”, aki majd Isai törzsökéből származik „méltányosan dönt az ország szegényeinek dolgaiban”. A pénzért vett, korrupt igazságszolgáltatás úgy látszik, nem modern találmány – legyen az a „legjobb”, azaz legdörzsöltebb és leghatásosabb ügyvédek megfizetésének képessége is – ami az igazán elesetteknek mindig elérhetetlen. Az igazság ne legyen anyagiak függvénye. De míg a filozófus-császár mindezt az értelmi belátástól várja, Ézsaiás „az Úr ismeretének és félelmének lelkét” tekinti forrásnak: feltételez egy olyan alázatot, ami a hívő embert meg kell különböztesse másoktól. Az Úr ismeretének és félelmének lelke aztán a következő nagyszerű gyümölcsöket termi: igazság, hűség és természeti törvényt meghaladó ártatlan, békés lelkület. Nézzük csak ezeket közelebbről, mint az előttünk álló újév nagyon is kívánatos többleteit!

Az igazság természetesen jelenti a beállítás és a hazudozás, meg minden igazolhatatlan babona elvetését, a tények valódi feltárását és tiszteletét, tehát azt, amit ma elvileg a jog és a tudomány képviselnének. De jól látjuk, hogy mindez a gyakorlatban édeskevés, ha hiányzik mellőle a jó szándékú pártfogás és gondoskodás. Kezelhetjük például a földünket, levegőnket és vizeinket a legtudományosabban, ha hiányzik a valódi szándék a gondozásukra; ha Párizsban ünnepi nyilatkozat keletkezik az önkéntes százalékokról, de a végrehajtás már fakultatív és ellenőrizhetetlen marad. Meg például vallhatjuk az ember alanyi jogát az egyenlő művelődéshez, ha mégis oly sok helyen anyagi kérdés a legjobb iskolázáshoz való hozzáférés. A bibliai értelmű igazság ezek ellenére sem egyenlősdi, hanem gyengéd odafigyelés és támogatás, „méltányosság” azok iránt, akiknek erre szüksége van. S hogy császárunk szavaiban találjunk még valami nagyon szépet: a másik emberben lakó, „istenségtől eredő részt” tekinti közösnek magával, vagyis a létező legmagasabb összekötő hídra hivatkozik, mikor megértést szorgalmaz s a joginál magasabb rendű igazságról beszél. A jog ugyanis az lenne: vétettek ellenem, kapjanak büntetést. Itt pedig azt halljuk, hogy se bemocskolni, sem ártani nem tud nekem senki, de még elkedvetleníteni sem – a magam részéről, bensőmben ugyanis nem mondom fel a szolidaritást senkivel, bárhogy is viszonyulna hozzám. Ezt teszi a „Vesszőszál” is, mikor a nincstelenek és szegények dolgában méltányosan dönt: őrzi és gyakorolja a kötelező emberi szolidaritást. Ha tehát igazság, akkor az bibliai és sztoikus értelemben is – ezt jelenti.

De haladjunk tovább: „Igazság lesz derekának öve, csípőjének öve pedig hűség.” (Ézs 11,5) A bibliai hűség szó szövetségi hűséget jelent, vagyis Urunk jelenlétében, s őrá nézve vállalt állhatatosságot, ami mindig életünk végső és nagy kereteit érinti, így messze túlmutat a mindennapok emberi csatározásain. Ez a hűség az, ami zászlóként magasodik ki a népek között (Ézs 11,10), vagyis iránypont azoknak, akik még nem kaptak az Úr ismeretének és félelmének lelkéből. Ennek a hűségnek jegyében mentek Jézus tanítványai fáradtan is még egy mérföldet, vállukon a római katona 30 kilós menetfelszerelésével, holott a birodalmi törvények szerint csak egyre lettek volna kötelezve: hűségesek maradtak „az Úr ismeretének és félelmének lelke” közegében kapott jézusi tanításhoz. (Mt 5,41) Ugye, milyen más ott az élet, ahol a hűség – szövetségi hűség! Tartozom valakihez, aki nagyon szeretett engem, életét adta érettem, s ezért én is tartozom, immár – mindenkihez. Így terjedt a Krisztus neve a jól járható kőutakkal kiépített, okos törvényekkel szabályozott, hatalmas római birodalomban – a „szövetségi hűség” ugyanis valóban zászlóvá lett benne olyanoknak is, akik azelőtt semmit nem tudtak róla.

Ám a legmegrázóbb mégis a természeti törvényeket meghaladó, azokat fölülírni képes jóság és békesség látomása. Itt aztán tényleg megtorpanunk: „A farkas a báránnyal lakik, a párduc a gödölyével hever, a borjú, az oroszlán és a hízott marha együtt lesznek, és egy kisfiú terelgeti őket. A tehén a medvével legel, fiaik együtt heverésznek, az oroszlán pedig szalmát eszik, mint a marha. A kisded a viperalyuknál játszadozik, és az alig elválasztott gyermek a mérges kígyó fajzata felé nyújtja kezét. Nem árt, és nem pusztít szent hegyemen senki, mert tele lesz a föld az Úr ismeretével, ahogyan a tengert víz borítja.” (Ézs 11,5-9) Hogy értsük ezt? Úgy, hogy aki „ismeri az Urat”, az képes meghaladni még a beleépített természeti törvények, ragadozó ösztönök és élet-habzsoló késztetések, boldogság után rohanó szenvedélyek világát is. Képessé lesz arra, amire magától nem volt képes – mert kapja azokat a csodás, égi erőket, amiket az Úr ismeretének és félelmének lelke közvetít számára.

Ez teheti 2016-ot igazán „új esztendővé”: igazság, mint méltányosság, szövetségi, vagyis az Úrra tekintő hűség és önmagunk fölé növés. Nyugodtan válogathatunk köztük, melyikkel kezdjük. Erről szól ugyanis az egész Biblia, ha jól olvassuk, s erről szól a zűrzavaros mai élet is a maga tanításaival – amit azonban olyan kevesen „olvasnak jól”. Viszont jelt ád az Úr (Ézs 7,14), és akinek van füle a hallásra, s van szeme a látásra, az észreveszi azokat. A jelek arra valók, hogy figyelmeztessenek valamire, amit lelki éberség hiányában észre sem vennénk: itt egy veszély, ott egy csapda, bele ne essél! S nézd csak, ott meg egy új lehetőség – legyen hited hozzá, le ne húzzon „régi csüggedésed”! (445. dics. 1. vers)

Boldog ember, aki nem jár majd vakon és süketen ebben a most kezdődő 2016-os évben. Az Úr ugyanis ad jeleket, ez egészen biztos. Elsősorban igéjében, amit naponta lelki kenyérként vegyünk is magunkhoz, és betölti majd ürességünket, int és vigasztal – mikor mire van szükségünk. Találjunk testvérekre, lelki közösségre is, és általuk, talán hitük biztosabb alapzata, talán életpéldájuk, vagy a közös szolgálat lehetősége révén kapunk majd előre vivő impulzusokat, amiket másként nem kaphatnánk. S legfőképpen higgyük, mindezt az ég pontosan így is akarja, éspedig javunkra – mert örök szeretetéből már el is készítette a „boldog újévet” nekünk. Csak el kell vennünk kezéből és megvalósítani, aszerint élni – s akkor nagyon szép lesz ez „az Úr 2016. esztendeje”. Így legyen! Ámen.

Fohászkodjunk!

Urunk, add nekünk a te ismereted lelkét, s ments meg minket általa minden bánattól, haragtól, veszedelemtől és szükségtől! Ámen.