Igehirdetés 2016. február 28.

Bűntudat vagy Isten-tudat?

Textus: Mát 6,12

„…és bocsásd meg vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek…”

Fohászkodjunk!

Urunk, kegyelemre szoruló bűnös emberek vagyunk mindnyájan, s egyedül a te végtelen nagy jóságodból élünk. Segíts abban, hogy túlzások nélkül, mégis őszintén láthassuk meg magunkat, egymásban pedig lehetőleg a jót vegyük észre. Add ehhez Jézusunk szeretetét! Ámen.

Igehirdetés

A Miatyánk a világon a legismertebb dolgok közé tartozik, hiszen mintegy kétmilliárd ember napi imádsága. Számomra is a legáhítatosabb pár mondat, amit drága szüleim jóvoltából már egészen kisgyermekkorom óta ismerek, azóta is mindig újra erőt és hitet ad – s szeretném, ha majd utolsó földi perceimben is velem maradna. Itt most csak egyetlen részével foglalkozzunk, a meghökkentő összekapcsolással, hogy „bocsásd meg vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek”.

Mielőtt ebben elmélyednénk, vegyük észre, hogy Isten Atyánk-ként megszólítása és az Ámen közötti szöveg három fő szakaszra bomlik, amik aztán maguk is mind három-három részből állnak. Az első az ő uralmának hívása, amikor neve megszenteléséért, országa eljöttéért és akaratának teljesüléséért könyörgünk. Ezt a nélkülözhetetlen földi dolgok kérése követi: napi megélhetés, bocsánat és az embernél nagyobb gonosz erőktől szabadítás; végül pedig újra Isten valóságának szemléléséhez érkezünk országlása, ereje és ragyogása fölemlítésével. Csodálatos ez a felosztás.

De miért éppen ezzel a különös kéréssel foglalkozzunk ma a kilenc közül, mely szorosan összeköti a bűnök bocsánatát a mások iránti nehezteléseink rendezésével? Azért, mert aki nem csak eldarálja, hanem elmélyülten, szívből imádkozza az Úr imáját – s ez a lassan, odafigyelve mondott Miatyánk mindenkinek csak ajánlható – az naponta kénytelen szembenézni élete egyik legkényesebb témájával, ami tényleg olyan súlyú, mint a fizikai éhenhalástól és az embernél hatalmasabb, rongáló szellemi erőtől szabadulás – nem véletlenül szerepel az ezekért való könyörgések közé ágyazottan.

Bocsánatra úgy annyira szükségünk van, mint a napi betevő falatra, de erről készek vagyunk elfeledkezni. Jön velünk a bűn, mint a cipőnkre tapadt sár, de nem azért, mert bűnösen születtünk volna – ez az eredendő bűn téves értelmezése – hanem mert meg nem tért állapotunkban magunkat szeretjük a legjobban, és emiatt hajlandók vagyunk minden rosszra. A módozat egyénenként persze más és más – ám a lényeg ugyanaz, s az eredmény az erkölcsi eladósodás. (Mát 18,23-25) A bűn, mint terhelő adósság! Csak gyűlik és gyűlik a számlánkon. Persze rejtegetjük, de végül már nem tudunk vele mit kezdeni, úgy átszövi lényünket. Önigazolás, mások vádolása, hamisság, mulasztások, kibúvók keresése, telhetetlenség, kapzsiság és mind a többi – nincs ember, aki ezek alól kivétel lenne. Mindnyájunkon ott a terhelő bűnadósság – amit letörleszteni lehetetlen, de törleszteni kötelesség.

Amikor a Miatyánkban bocsánatért imádkozunk, ezt ismerjük el. Nem is olyan könnyű dolog, hiszen énünk szereti mintegy automatikusan kiküszöbölni a disszonanciát, márpedig a bűn és a bűntudat is egy beteg, romlott lélekdarabra utalnak. A lélektan bizonyos ágai elegánsan „kognitív disszonanciának” titulálják a lelkiismeret-furdalást – s bár a Biblia a teremtés megfoghatatlan csodája után valóban tényként mutatja fel a bűnt, aminek témája aztán végigvonul az egész Szentíráson, azt mindenképpen tévedésnek kell ítélnünk, amit a pszichoanalízis tanít, hogy a szentséges (sacrum) nem is más, mint az emberi bűntudat megnyilatkozása és szublimált, jelképes formában való megjelenése. A Jézustól tanult imádságunk tartalma, szerkezete és arányai egyaránt arra utalnak, hogy a valódi hit számára az örök Atya az első és a végső realitás, aki hatalmasan körülöleli a parányi ember földi életét annak minden szükségletével, törékenységével és esendőségével együtt. Még a pogánynak tekintett görög bölcs is arról beszél az Univerzummal kapcsolatban, hogy annak hatalmas gömbjét körülfogja, mintegy “tartalmazza” a Lélek valósága. (Pláton: Timaiosz 36 e) A Miatyánk azonban továbbmegy, mikor azt mondja, hogy a világ üdvéhez az egyes ember lelki békéjén túl a személyes kapcsolatok hálózatának, a közösségnek megtisztulása és helyreállítása is hozzátartozik!

Ennek jegyében mondjuk, hogy senki nem jár jó úton, aki kisebbíti vagy éppen eltagadja a bűn realitását, „mert az egyházak mindig csak a bűnről beszélnek” – sem pedig az, aki másról sem akar hallani a szószékről, mint a bűnről. (Egy ironikus megfigyelő szerint némely prédikátor már fel is fedezte ebből a célból a „bűn általi megigazulást”…) A bűntudat hiánya azonban éppoly káros, mint uralma. Ha valaki komolyan beteg, annak nem jó sem a gyógyszertelenség, sem pedig a hasznos szer túladagolása: az ember nézzen szembe a valósággal, ám ne szeressen bele nyomorult állapotába. Semmiképp ne tetszelegjen abban, hanem jöjjön ki belőle, amilyen hamar csak tud. Ezért kérdezi egy régóta betegtől Jézus: “Akarsz-e meggyógyulni?” (Ján 5,6) Főleg az nincs rendjén, ha az élet megromlottságáról csak általánosságban, jelszószerűen és minden konkrétumot kerülve esik szó, mert az csupán a bajok elkendőzésére jó. Egy konfirmandustól kérdezték otthon a szülei, miről volt szó a templomban. A hetedikes azt felelte, a bűnről. És mit mondott róla a tiszteletes úr? „Hát azt nem tudom, de nagyon ellene volt…”

A gyógyuláshoz ennél azért valami több kell. Micsoda? Annak elismerése, hogy szükségem van a kegyelemre, s kérnem kell a bocsánatot! Aki ide nem jut el, az még önmagát, régi énjét őrizgeti – s ha van valami, ami az Isten előtt álló embert kiemeli állapotából, az éppen alázata. A pszichoterápiában „betegség-belátásnak” hívják, ami nélkül gyakorlatilag lehetetlen valakin segíteni. A szenvedélybetegségek különösen is felmutatják, hogy e nélkül teljesen kilátástalan bármilyen jó szándék. Amíg valaki maga őszintén nem akar gyógyulni, addig a kegyelem is hallgat és tétlen marad. Ezért helyes, hogy a Miatyánkban naponként letérdelhetünk az “igazán ítélő” előtt – mert ha ez valóban történik, akkor nem halmozódnak fel az adósságok. Egy idősödő férfi mondta el egyszer lelki-gondozójának, hogy gyakran álmodja, rákos beteg – de nem mer elmenni az orvoshoz, nehogy ez kiderüljön. A tanács az volt, minél előbb vizsgáltassa meg magát. Egy idő után aztán tényleg elszánta magát, de akkor már késő volt. Talán, ha nem halogatta volna annyit – de ezt már soha nem fogjuk megtudni. Ahogy lekéshetünk egy vonatot, pontosan úgy lekéshetők életünk fontos lelki döntései is – hát akarsz-e gyógyulni ebből vagy abból a nyomorúságodból? A „szárnyas idő” (Berzsenyi) hangtalanul suhan…!

Miért köti össze a Miatyánk a saját lelki gyógyulásunkat másokkal való kapcsolatunk ügyével? Mert általában azt gondoljuk, mások vétettek ellenünk (ami valóban meg is eshet), de a vérző, nyílt lelki sebek fenntartása, esetleg újra és újra felszaggatása már rajtunk áll, nem beszélve arról, hogy általában mindnyájunkon sajnálatos módon uralkodik az összetévesztés. Ez azt jelenti, hogy egy külső személy, aki esetleg tényleg otromba, tekintet nélküli (sőt „bunkó”, ahogy azt manapság mondani szokás), ámde szerencsétlenségére össze is akad a lelkünknek egy régi, immár ismeretlen mélységbe süllyedt, fájdalmas gócával, amit talán a gyermekkorunkból hozunk – s ennek következtében örökre ellenségünkké is válik. Egyrészt helytelen valakit abban a méltóságban részeltetni, hogy az ellenségünk lehet – ezzel magunknak ártunk legjobban. Másrészt azonban, mikor Jézus arra biztat, hogy szeressük ellenségeinket (“Micsoda arisztokratizmus!” – ámuldozik Nietzsche), akkor ő valójában éppen a mi gyógyulásunkon munkálkodik.

Ezért szomorú, ha valahol családban, emberek között magától értetődő már a harag, ilyenkor ugyanis régen nem az a kérdés, mi lenne a helyes, hanem csupán az, hogy az ellenkezőjét mondjuk, amit a másik mond – ez pedig módszeresen állandósítja a sebeket, s lehetetlenné is teszi a dolgok gyógyulását. A lényeg itt abban rejlik, hogy Isten elé állva a magam vétkével éppen úgy, mint a másik ellenem elkövetett méltatlanságaival, a kettő együtt gyógyul majd – ugyanazon kegyelem által!

Így érkezünk mai nagy kérdésünkhöz: Bűntudat vagy Isten-tudat? A fuldoklót a víz mélysége rettenti, joggal – egészen addig, amíg le nem nyúl érte valaki, s föl nem emeli a felszín fölé, a levegőre. Sok megtérő számol be éppen az őt elborító hullámok képével élete előző szakaszáról, mint Dávid is teszi ezt életveszélye idejéről (2Sám 22,5), s ahogy a Kóréh fiai közül való zsoltáros is megénekli Isten megtapasztalt oltalmazó szeretetét. (Zsolt 46,2-4) Bizony, néha nagy hullámok borítják el fejünket, s olyankor az a kérdés, hogy mi jelenti életünk horizontját. Egyáltalán nem mindegy, hogy hívő emberek vagyunk-e, s ha igen, mit is jelent az a valóságban! Az előbbi példákban nagyon is valós a hullámok ereje – ámde Isten szeretete és kegyelme még hatalmasabb! Az ő szabadítása nem csak a fizikai megmaradásra vonatkozik, bár ez is nagyon fontos – hanem az elmúlástól való félelemre, ami, ha lehet a testi halandóság tényénél is gyötrelmesebb. Egy régi bölcselő így okoskodott: Nem kell félni a haláltól, mert amíg itt vagyunk, a halál nincs itt, amikor pedig eljön, már mi nem vagyunk itt. (Epikurosz) Mennyivel több ennél, hogy szerető mennyei Édesatyánk, akinek segítségül hívására Jézus is tanította követőit, az elmúlás félelmétől is meg tud szabadítani, hiszen a Páratlant is megszabadította! (Ján 16,16-22) A hívő ember lelki horizontján nem egy elv s nem egy gondolat, hanem az élő Isten a vigasztalás, aki a mi földi, emberi életünket nem csak ajándékozta valamikor, hanem – pontosan tudja, mikor és miért pont akkor – magához is öleli majd.

Valóban nem mindegy, hogy a romlás és az elmúlás tudata, azaz a bűntudat – vagy pedig Istenről tudásunk, a vele történő napi, személyes beszélgetéseink békéje uralja-e lelki horizontunkat! Aki meg tud bocsátani, az maga is gyógyul, éspedig a végtelenül kegyelmes „mi Atyánk” nagy-nagy szeretetéből. Végezetül még egy fontos tény. Az evangéliumok, így a Miatyánk szövege is arám nyelven született, mert Jézus idejében ez volt Izrael nyelve – nekünk azonban már csak görög és latin fordítások állnak rendelkezésünkre, s azokból készül a magyar Biblia-fordítás. Amit átlagban száz évente legalább egyszer revideálnak, azaz újra fordítják. Istennek legyen hála, ma már van külön ökumenikus (közös katolikus-református-evangélikus) Miatyánk-fordítás is – és éppen ideje, hogy e csodálatos imát lehetőleg ne háromféleképp imádkozzuk keresztyén templomainkban, temetéseken és más, közös ünnepi alkalmakkor…!

Kivételesen mégis gondolkozzunk el egy negyedik lehetőségen. Amint az archeológusnak egyetlen cserépdarabból fantáziája és tudása alapján némelykor egész amforát kell valahogy rekonstruálnia, úgy mi is spekulálhatunk, mi is lehetett a Miatyánk eredeti üzenete ott, ahol most ezek a szavak hangzanak: „…és bocsásd meg vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek…” Jómagam sokat gondolkodtam ezen, s arra jutottam, éspedig az Újszövetség egészének szelleme alapján – hogy nem kizárható ez a variáció sem: “Bocsásd meg vétkeinket, hogy mi is képesek legyünk megbocsátani azoknak, akik vétettek ellenünk…” Természetesen semmi bajom azokkal, akik ezt elvetik – magamnak mindenesetre ez így tárult fel, s kapott legmélyebb jelentést – és bizony teljes békességet ad, amikor este elalvás előtt (néha közben) éppen ebben az értelemében imádkozom. Kérjük hát, legalább néhanap ezt az Úrtól: legyen hozzánk irgalmas – hogy mi is képesek legyünk másokkal azok lenni! Ezen az úton válthatja fel bennünk legbiztosabban a magunk (és mások!) bűneinek tudatát mindnyájunk Édesatyjának, s az ő nagy-nagy, irgalmas szeretetének tudata! Így is legyen. Ámen.

Fohász

Urunk, egészen rád hagyjuk magunkat – s tudjuk, akkor előbb-utóbb minden rendben lesz. Ámen.

Nyomtatás