Úrnőm, szeressük egymást!

Igehirdetés 2016. szeptember 18.

Úrnőm, szeressük egymást!

 

Lekció: 2Ján 1-13
Textus: 2Ján 5

„Kérlek téged úrnőm…. szeressük egymást!”

 

Igehirdetés

Mindenki annyiban boldog, amennyiben emberi kapcsolataiban az. Akit valami miatt szeretetlenség vesz körül, vagy ő maga nem képes a jóságos, megbocsátó szeretetre, annak ritkán sikerül derűsen és pozitív szívvel tekinteni a jövőbe. Ahol pedig kemény, fáradtságos még a mindennapi megélhetés is, ám megértést és támogató szeretetet adnak egymásnak emberek, ott ragyognak a szemek akár nehéz időkben is – mert szeretet van, s az mindennél fontosabb. Az élet olyan törvénye ez, mely alól ritkán látni kivételt.

János második levele a Bibliában a legrövidebb olvasmány, összesen tizenhárom bővített mondat. Rejtjelezve írták, mintha egy családi vagy szerelmeslevél lenne – ezért meg kell fejteni, ki az a bizonyos „úrnő”, akihez címezték, s kik annak gyermekei, akik felől örömmel mondja a levél írója, hogy hallja, jól viselkednek. A történelemkönyvekből tudjuk, hogy a római birodalomnak négy olyan császára is volt, akik alatt életveszélyt jelentett Krisztus követőjének lenni, mert egyszerűen kivégezhették az embert érte. De azt olvassuk a Bibliában, hogy már sokkal korábban a főpap és a vallási elöljárók is megfenyegették és megverették Jeruzsálemben az apostolokat hitükért (Csel 5,40) – ilyen időkben kétszer is meggondolja valaki, mit ír le egy levélben. Ezért hát a rejtjelezés!

Az „úrnő”, akihez a levél szól: a keresztyén gyülekezet – „gyermekei” pedig a gyülekezet tagjai. Személyes, családi levélnek álcázva tehát testvéri buzdítás a hitre, egy körlevél – amiben látszólag nincs szó egyházról vagy gyülekezetről, csak hitvesi szeretetről és gyermeknevelési kérdésekről. A kisázsiai városokban elszórtan, rejtekezve élő Krisztus-követők közösségei így támogatták egymást lelkileg azokban az időkben.

Merítsünk erőt magunk is belőle – mindjárt hálát adva azért, hogy itt és most senki nem üldöz minket hitünkért. Vannak országok, ahol ez nem így van. Elborzadva hallottunk nemrégiben egy afrikai országról, ahol egy egyetemi kollégiumot megszálltak a fanatikus fegyveresek – s a foglyul ejtett fiatalokat vallás szerint szétválogatva a keresztyéneket a többiek szeme láttára azonnal kivégezték. Nem is beszéltek velük, kérdést sem tettek fel nekik – s ez most történt, a 21. század második évtizedében! Sajnos, nem az egyetlen ország, ahol ilyen ma bármikor megeshet, vagy éppenséggel imádkozókra robbantják rá a templomot istentisztelet alatt.

Nagy érték tehát a lelkiismereti és vallásszabadság. Olyan ajándék, amit nem szabad vállrándítással tudomásul venni, hanem jóra kell használni, amíg megvan. Továbbadhatjuk drága hitünket, gyermekeink választhatják az iskolákban akár az állami etika-oktatást, akár a felekezetük szerinti hittan-oktatást (ahol ezt megszervezték). Ha valahol elegendő szülő igényli, és egyházi és világi elöljáróik is egyetértenek vele, ott egyházi fenntartású óvodák, iskolák vagy gimnáziumok működhetnek. Vasárnap szabadon eldönthetjük, mivel töltjük a délelőtt egy óráját – ne legyünk csupán „fogyasztói” e nagy szabadságnak, mint akik nem is látják értékét és ajándékát!

„Úrnőm, szeressük egymást!” – ez a mondat ugyanis azt jelenti, hogy az egyház, a gyülekezet szeretetet érdemel. Régen rossz, ha csak szolgáltatásaira tartunk számot: családi eseményeinkhez legyen templom, lelkész, gyerekeinknek pedig hittan, óvoda és oktatási intézmény. Az egyház, mint szolgáltató. Ez pontosan olyan, mintha a feleség csak egy cseléd lenne – hogy most rosszabb verzióra ne is gondoljunk. Nem az, mondja e levél – úrnő! Nem pénz és nem fizetség jár szolgálataiért, hanem tisztelet és szeretet. Tartozunk érte időnkből áldozni, szívünk odaadásával ügyeit elősegíteni – egyáltalán, fizikailag jelen lenni a gyülekezet közösségében, és konkrétan tenni is épüléséért, előmeneteléért.

Aki csak használja az egyházat, az jó esetben küldi gyermekét, menj a templomba – aki pedig szereti, az maga is megy vele, és boldog, hogy még teheti. Jönnek idők, amikor gyermeke felnőve a maga útját járja majd, és késő lesz erre. Aki csak szolgáltató cégnek tekinti egyházát, az ilyen vagy olyan anyagiakkal letudja „kötelezettségét” – aki azonban szereti, az áldozatot hoz érte. Ezek olyan minimumok, ami nélkül „az úrnő” helyén valami egészen más van: kiszolgáló személyzet, akit lehet korholni, miért nem ad minőségibb szolgáltatást; cseléd, aki álljon rendelkezésre, mikor éppen szükségünk van rá, és érezze megtiszteltetésnek, ha igénybe vesszük.

Nem véletlenül került tehát a keresztyén kánonba a János második levele. Mértékadó irat hitünk és erkölcseink számára rövid és rejtjeles volta mellett is: az egyház nem szolgáltató intézmény, hanem „úrnő” – akit a legnagyobb szeretet és tisztelet illet! Történelmi okokból vagy egyoldalúan negatív egyéni tapasztalatok alapján, talán egyszerűen a korszellemnek megfelelően ma sokan egyházellenesek, jobb esetben közömbösek, noha magukat hívőnek vallják. Isten – igen, ”valaminek lenni kell”, mondják a furcsa hitvallást – az egyház nem. Pedig, ha tényleg hívő valaki, olvassa csak el János második levelét, idézze csak fel az első keresztyének helyzetét az iszonyú üldözésekkel, az igaz hitért meghozott hatalmas áldozatokkal – és szégyenkezzen. Jólétben és békességben, vagy a legnagyobb bizonytalanság idején, mindegy, de ez a kiindulás: „Úrnőm, szeressük egymást!”. Aki az eklézsiáról, mint drága lelki édesanyáról és úrnőről nem tud – mely a krisztusi hitért tömegesen életét adta Nero, Domitianus, Decius és Diocletianus császárok idején – aki a küzdő egyházat megveti vagy semmibe veszi, az meg is érdemli, hogy magános és keserű maradjon, mikor öregen, betegen vagy más bajában egy melegszívű, jóságos közösségre volna szüksége – de nem adatik neki.

A Jelenések könyve ezt az úrnőt „napba öltözött asszony”-nak nevezi, akinek a pusztába kell futnia, hogy „fiát megszülje”, s az arra leselkedő sárkánytól megmentse – mely már a születése pillanatában fel akarja falni a lelki újszülöttet. (Jel 12,1-6) Hányszor kellett ennek az úrnőnek bujkálnia, menekülnie – de valahogy mindig megmentette számunkra a „Fiút” – saját Isten-gyermekségünk drága hitét, aztán a Szentírás ezerötszáz lapját, benne a Krisztusban kapott páratlan kijelentést! Az egyház lelki édesanyánk, akinek a legnagyobb tisztelettel és szeretettel tartozunk – s ha éppen beteg vagy erőtlen, amint megeshet – akkor sem elhagyni vagy ítélgetni kell, hanem szeretettel gondoskodni róla! Jóindulattal támogatni, ha kell, áldozni érte – ennyit hát erről röviden, hogy „Úrnőm, szeressük egymást!”

De fontos az is, hogy ez a szeretet mit jelent, konkrétan miben testesül meg. Normális családban a gyermekekről való gondoskodásban – amiről tudjuk, minden egészséges és boldog felnőtt élet megalapozása. Ez hitbeli téren is így igaz. Akit gyermekkorában szeretnek és szeretetre is nevelik, az felnőttként inkább helyt tud állni kritikus élethelyzetekben, mint akit nem. A szeretet azonban az esztelen és kizárólagos birtoklástól a túl korai felnőttesítésen át a fojtogató gondoskodásig sokféle lehet. A levél nem hagy kétséget arról, pontosan mit ért alatta: „Ez a szeretet azt jelenti, hogy az ő parancsai szerint élünk; ez a parancs viszont az, amelyről kezdettől fogva hallottatok, hogy aszerint kell éljetek. Sok hitető jelent meg a világban, akik nem vallják, hogy Jézus Krisztus testben jött el – ez a hitető és az antikrisztus.” (2Ján 6-7)

Különös kettősség jellemezte a római birodalom vallási helyzetét az első század végén: hivatalos állami üldözések az egyik oldalon, divatos és némelyeknek jövedelmező underground-keresztyénség a másikon. Miközben a császárok istenként imádtatták magukat, s a keresztyéneket a nagyvárosi cirkuszokban a tömegek szórakoztatására vadállatok elé vetették – aközben élelmes emberek vidéken ingyenélőkként a Krisztus nevével házaltak. Ahol erre mód volt, hetekig tartó szállást és ellátást vettek igénybe maguknak jámbor családoknál. Saját gyártású, elképesztő kitalálásokkal és fantazmagóriákkal teli „evangéliumokat” árusítottak – mert a római birodalom és egyébként is vegyes, sokszínű vallásainak hanyatlásával üzletileg egyre inkább beindult a „Jézus-brand.”

Kíváncsiskodó emberek, misztikus elragadtatás iránt érdeklődők, életükkel elégedetlenek jó vevőnek bizonyultak bármire, ami csak túlmutatott a köznapi élet materializmusán. Ennek az igénynek kiszolgálására születtek az un. apokrif iratok, amik kontroll nélkül forgalomba is kerültek – bár köszönő viszonyban sem voltak azzal, amit az apostolok Krisztusról továbbadtak. Legkapósabbnak a különböző csodatevő vándorfilozófusokról és gyógyítókról szóló történetek bizonyultak, aztán a hellenisztikus görög bölcselet késői hajtásának számító, gnosztikus ihletésű iratok, valamint a különböző evangéliumok és apokalipszisek, melyek szerint Krisztus sem ember volt, hanem isteni jelenés. Ő azért támadhatott fel, írták e csodás beszámolók, mert a Golgotán nem halt meg senki, ott isteni színjáték zajlott – Jézus csak látszott embernek. A féligazság gyakran teljes hazugság, jól tudjuk, s itt ez volt a helyzet – ki kellett hát mondani: „Sok hitető jelent meg a világban, akik nem vallják, hogy Jézus Krisztus testben jött el – ez a hitető és az antikrisztus.”

Kereskedelmi szempontból persze izgalmasabb, jobban eladható olvasmány egy isteni jelenés „szellemjárása” a földön, mint egy valóságos asszonytól született férfi véres szenvedése a kereszten, aki ráadásul még gyilkosaiért is imádkozik – Jézus megváltó művének emberi oldalát azonban nem szabad megtagadni! Ez pontosan olyan fontos és igaz, mint az isteni oldal. Fél évezreddel a Jézus-esemény után, a Kalcedoni zsinaton Kr. u. 451-ben sikerült ezt a kettősséget kristályosan megfogalmazni: Krisztus valóságos Isten és valóságos ember egy személyben. Hiába követelt a kor a kegyetlen birodalmi gyakorlat ellensúlyozására gnosztikus stílusú „felettes történést”, a levél nem enged az igazságból. Jézus asszonytól született, valóságos ember, olyan, mint bármelyikünk – de engedelmessége ugyanakkor Isten örök Fiának bizonyította – s a kettő együtt az igazság! Lényének istenemberi csodáját az apostoli hagyomány így összegzi: „Tökéletességre jutván örök üdvösség szerzője lett azoknak, akik neki engednek.” (Zsid 5,9)

Miért volt ennyire fontos Isten Fiának ember-volta? Mert az üdv nem az elragadtatás, hanem a hitben elvállalt és áldozattá emelt emberi helytállás révén jön be a világba – a mi életünkbe is. Nem a rendkívüli, „felettes” élményeket kell hajszolni, hanem cselekvő szeretettel a helyünkön lenni és szolgálni. „Én olyan vagyok közöttetek, mint aki szolgál” (Lk 22,27), mondja Jézus. Ez a “kezdettől hallott parancs” (2Ján 6), amihez képest nincs szükség többre. Ha Krisztus csak isteni jelenés, akkor mi nézők vagyunk, közönség, akár boldog elragadtatásban is – aminek aztán hamar vége s minden marad a régiben. Ha viszont ő valósággal Isten Fia, az Atya kijelentése, és ugyanakkor valóságosan ember, asszonytól született szenvedő, mint minden más földi lény – akkor mi többek vagyunk nézőknél – követők! Nem elvont teológiai kérdésekről van itt szó, hanem életünk helyes értelmezéséről. Követés annyi, mint menni ő utána – még ha az olykor jajszóval vagy gyötrelemmel jár is. Ez a különbség a pusztán szemlélt, és a cselekedetekben megvalósuló üdv között.

Van azonban még egy figyelemre méltó fordulat a levélben: „Aki megmarad e tanításban, abban benne van az Atya is, meg a Fiú is”. (2Ján 9) Az, hogy a Fiú „bennünk lehet”, vagyis a fiúságban élhetünk magunk is, nem megfoghatatlan dolog. Az ember felnéz a csillagos égre, rácsodálkozik unokája parányi ujjacskáira, vagy elgondolkodik bejárt évtizedein, amikben annyiszor oltalmat kapott már egy nagy, ismeretlen szeretettől – és felsóhajt, ahogy a csillagezres égre föltekintő, magát nem hívőnek valló költő is teszi:

 

„Ötven,
jaj ötven éve – lelkem visszadöbben –
halottjaim is itt-ott, egyre többen –
jaj, ötven éve tündököl fölöttem
ez a sok élő, fényes, égi szomszéd,
ki látja, hogy a könnyem morzsolom szét.
Szóval bevallom néked, megtörötten
földig borultam, s mindezt megköszöntem.

Nézd csak, tudom, hogy nincsen mibe hinnem,
s azt is tudom, hogy el kell mennem innen.
De pattanó szívem feszítve húrnak,
dalolni kezdtem ekkor az azúrnak,
annak, kiről nem tudja senki, hol van,
annak, kit nem lelek se most, se holtan.
Bizony, ma már, hogy izmaim lazulnak,
úgy érzem én, barátom, hogy a porban,
hol lelkek és göröngyök közt botoltam,
mégis csak egy nagy, ismeretlen úrnak
vendége voltam.”
/Kosztolányi D.: Hajnali részegség/

 

Igen szép sorok. De hogy maga az Atya is „bennünk volna”? S mi éppen azért gondolhatunk egyáltalán őrá, mert öröktől fogva elrejtett valamit bennünk a saját valóságából? Igen, erről szól a levél. A legnagyobbról, amit a költő hinni sem mert, s talán mi sem merünk – hogy mi, emberek a Kimondhatatlannal egyek lehetünk! Nem csak csodálói és megajándékozottai, hanem Lelkével áthatottan örök létezők, amint ő maga is örök – hát ezért a tudásért érdemes olvasni a János második levelét!

A hit, ha hit – ennél kevesebb nem lehet. Elvesztett lényegünkhöz kapcsol vissza; oda emel, ahová tényleg tartozunk is. Ne érjük be kevesebbel. Megbecsülő, áldozatos szeretet lelki édesanyánk, egyházunk iránt; cselekvő helytállással az elkerülhetetlen szenvedések szent áldozattá nemesítése, más szóval szolgálat; s e mulandó, földi testben is föllelt örök, isteni mivoltunk – ezt teszi az, ha „mind az Atya, mind a Fiú megvan bennünk.” János második, ritkán olvasott levele pontosan ezt munkálja szívünkben. Fogadjuk örömmel és áhítattal! Ámen.

 

Fohász

Urunk, üres és hitetlen életünk megtelik Lélekkel, valahányszor közel jössz hozzánk. Hadd legyen ez egy ritka, ünnepi epizódnál több – állapot, amiben mindig élhetünk. Tudjuk, te is éppen ezt akarod – légy áldott érte! Ámen.