Igehirdetés 2016. október 16.

Seneca szempontjai

Textus: Róm 13,11

„Most közelebb van hozzánk az üdvösség, mint amikor hívővé lettünk.”

Igehirdetés

Tényleg? Ha így van, akkor ezt sok keresztyén ügyesen takargatja. Megfigyelni ugyanis éppenséggel elég sok lankadó történetet: emberek hitre jutnak, annak nagyon örülnek, s az „első szeretet” (Jel 2,4) idején lobognak is – aztán fokozatosan lohad a láng és jó, ha végül valami parázs marad. Szerencsére akad olyan is, hogy az évek során érik és erősödik valakinek a hite – Pál itt mindenesetre határozottan, kész tényként állítja, hogy “most közelebb van hozzánk az üdvösség, mint amikor hívővé lettünk.” Csupán valami jó szándékú biztatás ez, vagy tényszerűen “jön hozzánk”, folyton közeledik Isten…?

A választ bent, szívünk mélyén kapjuk – ha egyáltalán föltesszük a kérdést, s nem nyugszunk, míg válaszhoz nem érünk. Ne féljünk tőle, jó és megkerülhetetlenül fontos kérdés! Talán a legfontosabb, amit életünkben föltehetünk. Hasonlít ahhoz, mikor valaki nem tudja, boldog-e igazán, azt az életet éli-e, amit élnie kell – s elmegy a lakóhelye fölötti dombokra, hogy egy napfényes, szép séta keretében messzebbről megnézze városát, s benne az „életét” mintegy távlatosan, hogy tisztába jöjjön érzéseivel.

Az ilyen „távolabbról visszatekintést” sokszor segítette számomra az irodalom, vagy valamely antik auktor a maga friss szempontjaival. Hadd osszam meg a gondolatokat, amiket Seneca (Kr.e. 4. – Kr. u. 65.) írásai indítottak bennem, éspedig nem kevesebb, mint élet, halál s Isten dolgaiban. Mindegyik önmagában is „üdvösség-kérdés”, érdemes hát meghallgatni felőlük Biblián kívüli szerzőket is – ha a köznapok még nem húznak le valakit annyira, hogy egyáltalán nem elmélkedne már semmiről.

Először tehát az életről. Nincs szerteágazóbb téma, ám mindjárt látjuk, hogy a latin gondolkodó a dolgok közepébe csap:

„Epikurosz szavaival: Bosszantó az életbe mindig belekezdeni. Vagy ha ilyenformán jobban kifejezhetnénk az értelmét: Rosszul él, aki mindig csak élni kezd. Miért, kérded – ez a mondás magyarázatot kíván. Mert azoknak az élete mindig befejezetlen. A halálra sem állhat készen, aki csak most kezdett el élni. Arra kell törekednünk, hogy elég élet legyen mögöttünk. Senki sem gondolkodik így, ha éppen csak belefog az életbe. Ne véld, hogy kevesen vannak: majdnem mindenki ilyen. Méghozzá egyesek éppen akkor fognak hozzá, mikor már abba kell hagyni. Ha ezt csodálatosnak tartod, megtoldom, hogy még jobban csodálkozz: van, aki abbahagyja az életet, mielőtt hozzáfogott volna. Élj egészségben!”  (Erkölcsi levelek, 23.)

Mit jelent az életbe folyton „belekezdeni”? Azt, hogy nincs folytonossága, hiányzik belőle a legfontosabb emberi, a tudatos építkezés. Mindig kísérlet és próbálkozás, de nem vezet sehova, hisz nincsenek önmaga boldogításán túl valódi céljai. Csak élni akar, esetleg nagyon is, de nem döntötte el, hogyan – mint egy gyerek… A bennünk élő gyermek nagyon értékes életrész őszinteségével, vitalitásával, spontán életörömével és fantáziájával, meg ne öljük magunkban – csak hát az élet közepe táján már programnak elégtelen. A folytonos belekezdés mögül hiányzik az építkezés, a már meglévők méltó megbecsülése – ezért aztán nem is nehéz odahagynia valamit (vagy valakit), s megint másba fogni. Aki nem teremt értéket, az rendszerint csak szerezni akarja azt az élettől – ezt is megfigyelhetjük. De már csupán egy kert, egy ház, egy család is mennyi megfontolt jó szándékot, állhatatos “befektetést” igényel, míg lesz belőle valami – nem is beszélve a nagyobb távlatokban gondolkodó igyekezetekről!

Közelebb van hozzánk az üdvösség, mint amikor hívőkké lettünk…? Ha a folytonos belekezdés, s ugyanakkor a semmit végig nem vivés emberei vagyunk, akkor biztosan nincs. Nehogy azok közé tartozzunk, figyelmeztet Seneca, akik akkor akarnak életükhöz fogni, mikor azt már abba kell azt hagyni. Pozitívan kifejezve: becsüljük meg életünk fonalát, ha úgy tetszik vezérmotívumát, amennyit megismertünk és már jó tartalommal töltöttünk meg belőle, s azt beszámítva, azt tekintetbe véve építsük tovább a holnapot. „Arra kell törekednünk, hogy elég élet legyen mögöttünk” – javasolja a bölcselő.

E hallatlanul tömör mondat semmiképp sem mennyiségileg értendő. Azt jelenti, hogy vannak értékeink, amiket nem szabad eltékozolni. A megértett és elfogadott élet ilyen. Emlékezetben kell tartani a részleteit, amikből egyszer már okultunk, s számolni kell a tanulságokkal. Nem véletlen, hogy éppen oda születtünk, ahová; nem véletlenek adottságaink, hajlamaink, tehetségeink sem – a kérdés pedig pontosan az, s ez már egészen saját hatalmunk körébe tartozik, hogy mit kezdünk ezekkel.  Ne legyen csupa belekezdés a történetünk, vigyük végig életünk ügyeit. Ne legyintsünk arra, amit már megharcoltunk – az akkor is érték, ha változó hangulataink nem mindig látnák annak.

Aki hitetlen, vagy önbizalom-hiánnyal küzd, nézze csak meg Sopronban a Taródi-várat: egyetlen ember építette. Munka után délután, kövenként hordta össze – és harminc év alatt vár lett belőle! Valamelyes megszállottság nélkül semmi nem lesz az ember életéből. Németh László egyenesen azt mondja, hogy mint író, pályáján a megszállottságot mindig kegyelmi állapotnak tekintette; s a szent düh – ha nem mások ellen irányul – valóban hallatlan kreatív erő.

De lássuk, mit mond a jeles római gondolkodó a halálról. Úgy vélekedik, s ez a sztoikus bölcselet sarokköve, hogy a halál önmagában se nem jó, se nem rossz, ezért tanácsos félelmetes, mérges „fullánkját” (1Kor 15,55-57) idejében eltávolítani – vagyis belátni, hogy nem a halállal, hanem az arra készülővel van baj, ahol még szörnyű s ártalmas dolognak tekintik. Bizonyos Bassus-t említ föl, akire, mint mondja nagy és egyetemes súllyal nehezedik az öregség, s elaggott testében már csak ideig-óráig lehet a gyengülést feltartóztatni. Róla írja:

„Bassusunk lelkileg friss maradt. A filozófiának köszönhető, hogy a halál színe előtt is jókedvű, és testi állapotától függetlenül bátor, vidám, és lankadásában sem lankatag. Az igazi kormányos szakadt vitorlával is hajózik, s ha lecsarnakolta is a hajót, puszta törzsét jó karba hozza az út befejezéséhez. Ezt teszi Bassusunk, és olyan bátorsággal és derűvel szemléli saját végét, amellyel – vélhetnéd – a túlságos biztonságban lévők szemlélik a másik emberét. Nagy dolog ez Lucillius, és sokáig kell tanulni, hogy békével távozz, amikor az elkerülhetetlen óra közeledik.”

És hogy a dologban semmi félreértés ne legyen, mit jelent mindez a konkrétumok terén:

„Általában úgy tűnt nekem, hogy Bassusunk magamagát kíséri a temetőbe, elhantolja magát, majd, mint a túlélők, bölcsen viseli a gyászt önmaga után. Mert sokat beszél a halálról, és serényen törekszik rá, hogy meggyőzzön minket: ha ebben az ügyben valami kényelmetlenség vagy félni való van, az a halálba menő hibája, nem a halálé; a halálban éppúgy nincs semmi nyomasztó, mint ahogy utána sincs. Pedig egyforma esztelenség attól félni, ami nem következik be, mint attól, amit nem fogunk érezni. Vajon elhiszi bárki is, hogy érezni fogjuk azt, aminek következtében semmit sem érzünk? Tehát, mondja – a halál annyira távol áll minden rossztól, hogy legyen távol tőle a rossz mindennemű félelme is.”  (Erkölcsi levelek, 30.)

Racionalizálásnak is nevezhetnénk a gondolatsort, de hát mire kaptuk a tízmilliárd agysejtünket, ha nem éppen az észszerű végiggondolásra? Keresztyén szemmel sem találunk kivetnivalót abban, hogy földi érzeteink véget érnek a halállal, s valóban nem fogjuk érezni azt, aminek következtében semmit sem érzünk. Mi persze tudunk az emberi lélek pszichén messze túli, szellemi-erkölcsi részéről is, ahol már nem a különböző fizikai és lelki érzetek, hanem az isteni igazság uralkodik. Ebben a legmagasabb körben tényleg kevésnek bizonyul minden racionalizáció és magyarázat. Isten előtt egyetemlegesen kegyelemre szoruló bűnösök vagyunk, s ha hiányzik valahol az irgalom megtapasztalása, akkor ott sajnálatos módon nem a semmi van, mint azt az ókor – és a modern bölcselet is véli, hanem a „külső sötétség”, éspedig sírással és fogcsikorgatással. (Mát 8,11-12) Ennek realitását itteni létezésünkben is bőven tapasztaljuk, a bibliai kijelentés pedig az örökkévalóságra nézve is érvényesnek mondja ki. Az ember élete abban telik, hogy minden nap választhat a kegyelem és a külső sötétség között – s e választása örökre vele is marad!

Hitünk szerint “utolsó ellenség” a halál (1Kor 15,26), mely Krisztus által meghal, vagyis bármily ellenség is a testben élő hívőnek, nincs már fölötte végső hatalma, mint Krisztus nélkül volt. Mikor a romlandó test romolhatatlanságba öltözik, s a halandó halhatatlanságba, akkor teljesedik be, ami meg van írva: „Teljes a diadal a halál fölött.” (Ézs 25,8-9  1Kor 15,54) Aki ezekre a fénylő ígéretekre gondol, rajtuk szemlélődve elidőz – ahhoz valóban közelebb jön az üdvösség minden nappal!

Végül az élet s halál problémája után, ha lehet, a még nagyobb kérdés. Tényleg jön hozzánk, folyton közeledik hozzánk maga Isten? Az ige azt mondja: igen! Ő az, „Aki van, volt és aki eljön – a mindent Átható.” (Jel 1,8) Eljön – mit tehet ehhez még Seneca? Bizonyára semmit. Ha mégis van mondandója, az annyi, hogy megmutatja ezt más szemszögből – s éppen ezt is teszi. Politeistaként alatta marad a bibliai igazságnak, de ne feledjük, hogy nem sokkal utána már bimbózik s virágba is szökken a Római birodalom területén az „Egy” filozófiája. A később újplatonistának elnevezett gondolkodás (Plotinosz) az érzéki tapasztalással megismerhető világot nem tekintette reálisnak, csak a lelki-szellemi jót, igazat és szépet magába foglaló Egyet – azaz Istent. Seneca vallása még nem tart itt, bár komolyan vehető istenségnek a nagy római panteonból a maga részéről csak a főisten Jupitert tekinti, akit a görögök Zeusznak, a latinok pedig Deus-nak hívtak. Halljuk csak, mit mond róla:

„Jupiteré minden – de ő ugye, birtokul adta másoknak; mindennek használata őt egyedül annyiban illeti meg, hogy ő bocsátja mindenkinek használatára; a bölcs azonban éppoly egykedvűen veti meg mindazt, amit másoknál lát, mint maga Jupiter.

Higgyünk tehát Sextiusnak, mikor a leggyönyörűbb utat mutatva így kiált: Ez visz az égbe! Ez a józanság útja, ez a mértéktartás útja, ez a bátorság útja. Nem finnyásak az istenek, nem irigyek; maguk közé eresztenek, s kezüket nyújtják feléd, miközben felfelé haladsz. Csodálkozol, hogy az ember az istenekhez megy? Az isten jön az emberekhez, sőt még közelebb: az emberekbe! Igaz szív nincs isten nélkül. Isteni magok vannak az emberi testben elszórva; s ha jó talajba hullnak, az eredetihez hasonlóan csíráznak ki, egyenlő módon szökkennek szárba azokkal, amikből keletkeztek; a rossz talaj viszont csakúgy megöli őket, mint a meddő, mocsaras föld, s gyümölcs helyett csupán gyomot sarjaszt. Élj egészségben!”  (Erkölcsi levelek, 73.)

Pompás sorok, nem jelent nehézséget elvonatkoztatni a szerző vallási sajátosságaitól sem. Amit mond, az igaz és erősítő: Isten jön az emberekhez, sőt még közelebb, az emberekbe – “igaz szív nincsen is Isten nélkül.” Mi is pontosan így hisszük! Mit ér, ha értelmünkkel ugyan igaznak tartjuk Istenről a tanításokat, de ő maga távol van? Életünk minőségét pontosan jelenléte teszi, nem pedig az elfogyasztott javak mennyisége, vagy éveink száma. Ahogy meghalni, úgy boldogan élni sem lehet őnélküle – hát engedjük őt szívünkbe! Sőt hívjuk, kérjük, várjuk – s nem is fog elutasítani! (Ján 6,37)

Élet-magvai kicsíráznak bennünk, s “azokkal egyenlő módon szárba szökhetnek, amikből keletkeztek.” Ez az ige útja is, öröktől – csak nehogy meddő, mocsaras föld legyen az emberszív…! „Most közelebb van hozzánk az üdvösség, mint amikor hívővé lettünk” – halljuk meg e szó mérhetetlen biztatását.  Nekünk címezte a Lélek, minket akar emelni általa. Töltsük meg Szentlélektől vett tartalommal – s nem fog kedélyünk sem elmaradni a sztoikus bölcs derűjétől. Sőt, annál többre is jutunk – az üdvösség bizonyosságára, Megváltónk örök szeretetében. Rajta nem fog múlni – erre ígéretünk van. És így is lesz. Ámen.

Fohász

Urunk, bővében vagy annak, ami belőlünk hiányzik – adod  is mindnyájunknak, akik rászorulunk. Légy áldott nagy jóságodért! Ámen.

Nyomtatás