Vezérszavak: Miért? Összefoglalás. Nem memoár. Rendszer sem. Hagyomány és Biblia. Szenvedés. Istenemberség. Kell-e a hasznosság mindenáron? Taps, és különösen a vastaps.

 

 

Eddig heti igemagyarázatokat írtam – miért kellett ezen változtatni? Fél évszázadig szombat éjszaka a heti szolgálat fáradtságával tagjaimban nem tértem nyugovóra, míg leírásra nem került a vasárnapi igehirdetés – harminc évig kézzel, aztán számítógépen. Évek óta visszavonultságban is hetente megírom. Honlapomon 2000. január 1. óta 650-nél több igehirdetés jelent meg, ami kiadva nagyjából tíz nyomtatott kötet lenne. Hazafelé tartva, az írott anyag terjedelme miatt most szükségét látom az összegzésnek.

Mások memoárjaikat írják, ami számomra azonban kétes vállalkozás. A példák azt mutatják, könnyen fut a műfaj önigazolásba, az események kozmetikázásba, vagy éppen mások megítélésébe. Nehéz ezeket elkerülni, csaknem lehetetlen. Az emberéletnek sok olvasata van, s önmaga iránt ritkán tud bárki tárgyilagos lenni. A tények naplónak tűnő kiválogatása is szubjektív: mi kerül egyáltalán említésre, s mi nem… Az egyetlen érvényes ítélet Istené. Én is ráhagyom, s bár régi időkön elrévedni szeretek, nem vélem úgyannyira közérdekűnek személyes visszaemlékezéseimet, az élmények ezer szigetét életem tengerén, hogy azokat publikáljam is. Pedig számomra is érdekes volna fáradságosan megírni, s ki tudja, talán még másoknak is tanulságos lehetne – ám akaratlan gyanakvással olvasom az önéletrajzi visszaemlékezéseket, mint amikben mindenkor szétválaszthatatlanul rétegeződik egymásra tény és értelmezés.

Fontosabbnak érzem megosztani, mire jutottam hét évtized alatt hitemben és világlátásomban. Meg is mondom, miért. Beleszülettem a református egyházba: lelkészi családban nőttem fel. Mindkét szülőnk hívő ember lévén, otthonukban az öt gyermek készen kapta a bibliás hitet – s az eltelt hét évtized alatt egyetlen percig sem éreztem szűknek e lelki örökséget. Ellenkezőleg, megvolt benne a mindennapos kegyesség védelme és építő támogatása, ugyanakkor pedig a legegyetemesebb szellemi kitekintés és szabadság is. Vigasztalt, erősített, döntő pillanatokban visszarántott a szakadék széléről, s máig kezembe adja naponta azt, ami „…életemben és halálomban egyetlen egy vigasztalásom…”  Ezért érzem fontosnak, hogy másokat is erősítsek – mert ha én megkaptam e kegyelmet, az élő hitet – akkor tartozom vele szolgálni olyanoknak, akik hasonló harcaikban hasznát vehetik következtetéseimnek. „Mindig készen legyetek megfelelni mindenkinek, aki számot kér tőletek a bennetek lévő reménységről, szelídséggel és félelemmel.”  (1Pét 3,15)  Remény nélkül nehéz, olykor szinte elviselhetetlen az élet. A hit a reménységben marad közel a földhöz – mi pedig itt élünk!

Ebben az írásban is igemagyarázatok lesznek, mint az eddig közzétett prédikációkban, tehát bibliai igazságokra támaszkodom az értelmezéseknél – de az anyag nem textusok alapján, hanem tematikus rendeződésben szólal meg.  Problémák, csomópontok, az életben felmerülő kérdések szerint haladunk előre: mégsem „rendszert” kívánok építeni, mert az éppúgy megbízhatatlan műfaj számomra, mint az önéletrajzi visszaemlékezés.  Erőim szerint megnevezem a magam élete során fontosnak bizonyult témákat, újra felteszem a kérdéseket, vállalva a válogatás szubjektivitását – s az ige fényében próbálom úgy „átvilágítani” ezeket, hogy ne csupán kérdések maradjanak, hanem feleletek is.

Miért éppen a Biblia?

Itt kell kezdeni, mert fontos az alapok tisztázása: nem véletlenül került a témák élére. Nem csupán azért, mert ma már kiindulásként eleve minden megkérdőjeleződik, hanem mert önmagunknak is számadással tartozunk, miben is mártóztatjuk meg a lelkünket. A tekintélytisztelet korunkban legkevesebb éretlenségnek számít, s hozzá sok esetben jó okkal. Önálló, érett individuum csak az lehet igazán, aki megszenvedett a hitéért, s általában állásfoglalásaiért – ilyen háttér nélkül súlytalanok a szavak, üres a bizonyságtétel, s marad az igehirdetésben is a jól bevált „szeretet” tematikája…

De nézzük magát a kérdést. Amíg valaki felnőtté válik civilizációnkban, legkevesebb harminc esztendő, melynek első évei mágikus csodálkozásban, mintegy népmesei elvarázsoltságban telnek. A kisgyermeknek mitológiai személyek, óriások a felnőttek, elsősorban nyilván a szülei – akik meghatározó jelentőségűek a szokások, vélekedések, viselkedések és viszonyulások kialakításában. A hely, amit ők kezdetben betöltenek a lélekben,  később bizonyos fokig „üresen marad”, vagy, ami ugyanaz – mindig betöltésre vár.

Ez talán a magyarázata a történelem kezdete óta ismert mester-tanítvány kapcsolatnak: az ember így vagy úgy, de egy magánál tapasztaltabb, erősebb lény tanítványául szegődik, amint csak szülei szárnyai alól kikerül, s az élet dolgait az ő bölcsességén át értelmezi. Az iskolázást az ókorban házi tanítók vagy vándortanítók, egyszóval megfizetett mesterek végezték, mely szokás a tehetős családokban a legújabb korig megmaradt. Nagy Károly (Kr. u. 747-814) óta vannak nyomai a kötelező iskolának. Akad persze, akinek soha senki nem válik lelki értelemben is „mesterévé”, egész életében önmagára hagyatkozik, holott évtizedekig jár iskolába; s olyan is, aki többektől, esetleg sokaktól fogad el mélyen életformáló hatásokat. Ebben a tekintetben színes a világ. Csak az biztos, hogy hatunk egymásra, s azt sokszor észre sem vesszük, hogyan és milyen mélységben. Intézményes iskola-látogatásunk időszakából mindenesetre azokra a tanárainkra emlékezünk legszívesebben, akiket mintegy szüleink gyanánt, vagy valamilyen tekintetben emberileg is a szívünkbe fogadtunk.

A hatások terén, általában a tizenéves kor második felétől, meghatározók lehetnek olvasmányok és szerzők is, akik gondolati téren érintenek, s akár életpéldát jelentve erkölcsi-szellemi mértékké válnak. Nem túlzás a megállapítás: bizonyos értelemben mindnyájan tanítványok vagyunk. Sőt, igen gyakran szolgák is, noha nem is tudunk róla – de akaratlan is követői valamilyen „mesternek”, s a mögötte álló szellemi értékvilágnak!

A szent könyvek egy-egy kultúra arculatának legfontosabb vonásait mutatják fel, s mind hosszabb idő alatt keletkeztek, részben az adott hely életérzésének, világfelfogásának kifejezőiként, részben azonban az adott embertípus kérdéseire adódott, villámfényként feltűnő, égi válaszként.

A mi könyvünk a Biblia, melyet keresztyénként két évezrede hitünk és erkölcseink mértékének, kánonjának tekintünk, Izrael népének Krisztus előtti 1200  esztendeje irodalmi anyagát foglalja magába. Van tehát súlya úgy is, mint egyszerű történeti valóságnak – ám a mai, tekintélyt éppenséggel nem tisztelő, sőt az értékek átértékelésében tetszelgő világtörténeti időszakban megkerülhetetlen a kérdés: miért éppen a Bibliát tekintsük zsinórmértéknek? A nyugati ember civilizációjában ma már mindenki számára hozzáférhetővé váltak – jobb-rosszabb közvetítésekben – a világ vallásainak írott és tárgyi dokumentumai: miért ne ezek valamelyikét fogadja el valaki lelki iránytűjének…? Nem is kellett ahhoz a borzalmas két világháború, hogy az európai ember a (joggal) egyházellenes felvilágosodás, és az azt követő szekularizáció által lelkileg „felszabadítva”, félretegye eredeti iránytűjét, s szembefordulva hagyományával, megtagadja forrásait – gyakorlatilag minden egyebet értékesebbnek kikiáltva, mint saját eredetét. A „népvallás” szintjén egyébként is a tudomány lépett a hagyomány helyébe, s így vált a Biblia nemsokára egyenesen gúny tárgyává: keresve keresték benne az ellentmondásokat, s a szimbolikus-költői nyelvet, rosszhiszeműen, mindenhol szó szerint „értették” – de így sem tudták maradéktalanul lejáratni. Ma is ott van szinte minden háztartásban, ha a polcon porosodva is.

Az egyházak védekezése e fordulattal szemben általában a „még több tekintély” delegálása volt: ahol ebben látták a kiutat, az intézmény és a tan megerősítésével – máshol pedig közvetlenül a Biblia, mint könyv vallási-fundamentalista kultuszával. A modern világ mozijával, majd tévéjével és autójával, s egyéb színes szórakoztató újdonságaival egyszerűen elrohant az egyházak mellett, s akadtak bőven világi erők, melyek amúgy is hiteltelenítésükben voltak érdekeltek. Kiüresedett az évszázadokon át jól funkcionáló liturgizmus, s a hiteles tartalmát vesztett egyházi frazeológia világában az igével élés sokfelé a behajtott ajtajú belső szoba (Mát 6,6), vagy a szektásság területére (Mát 24,5) szorult. A mifelénk valamikor hatóságilag évtizedekre kiürített templomok többnyire már akkor sem teltek meg újra, amikor erre történelmi lehetőség adódott – nyugaton pedig a jólét végezte el ugyanezt.

A keresztyén egyházak nagy családjában mi reformátusok kezdettől azt a mandátumot fogadtuk sajátunknak, hogy pontosan a Biblia ügyét gondozzuk. Fordítjuk, nyomtatjuk, istentiszteleteinken fő helyen magyarázzuk, egyéni csendességünkben lelki épülésünkre naponta olvassuk: magunkat pedig az „Ige egyházának” tekintjük. Büszkék vagyunk arra, hogy az első teljes magyar nyelvű Szentírás fordítását és kinyomtatását Károli Gáspár gönci református lelkésznek köszönhetjük – ez a nevezetes 1590-es „Vizsolyi Biblia.”

Tulajdonképpen mi az, hogy „hagyomány”…?

A továbblépéshez tisztázni kell ezt, hisz minden szent könyv, így a mi Bibliánk is egy régebbi kor tudását, világlátását és erkölcsét képviseli. (Csel 2,42 2Pét 3,2) Ma ugyan már szinte szitokszó a hagyomány (ld: „hagyományos mosópor” – pirossal kétszer áthúzva) – leginkább annak van értéke, ami új. Nem gondolom azonban, hogy valaminek a divaton, valamint a kereskedelmi forgalmazáson kívül pusztán az tényleg értéket tudna adni, hogy új – éppen ellenkezőleg. A fontos dolgok egyidősek a világgal, sőt azon is túlmutatnak. A „hagyomány”, az igazi tradíció értelmében ezért valójában egy. Különböző vallások és felekezetek ugyan más-más oldalát mutatják meg, mégis képviseli a tudást és tapasztalatot, ami az évezredek alatt a legfontosabb kérdések tekintetében összegyűlt: s amennyiben tényleg betölti szerepét, úgy visszaállítja az embert eredeti helyére, isten-gyermekségébe.

Krisztus a különböző hagyományok betetőzése, a „zárókő” a boltíveken, amit „az építők megvetettek.” (Zsolt 118,22 Márk 12,10 Csel 4,11 Róm 9,33 1Pét 2,4-7) Nélküle, személyes jelenléte hiányában még a keresztyénség is csupán egy a vallások közül, melynek formái párhuzamokban sokfelé fellelhetők, s az összehasonlító vallástörténet módszereivel tanulmányozhatók. „Egyetemes egyházzá” és „szentek egyességévé” csak és kizárólag akkor tud lenni, ha Urára mint jó Pásztorra figyel, s valósággal követi: „Az én juhaim hallják az én szómat, én ismerem őket, és ők követnek engem. És én örök életet adok nekik, és soha örökké el nem vesznek, és senki ki nem ragadja őket az én kezemből.”  (Ján 10,27-28)

Így megválaszolhatjuk a kérdést, miért éppen a Biblia. Vajon a bennszülöttek miért banánnal s kókuszdióval táplálkoznak, az eszkimók meg fókával és bálnazsírral…? Mert nekik azon a helyen ott az adatott. Ahol ők élnek, ezek az életfontosságú források. Európa szellemi gyökerei pedig a következők: a bibliai keresztyén hit, a görög filozófia és tudomány, a római jog, s a germán munkaszeretet. Kétezer év alatt ezek szövetségéből lettek a katedrálisok, a könyvnyomtatás, a járványok felszámolása, és J. S. Bach művészete is. Nekünk a Biblia ezért olyan őseredeti szellemi táplálék (ha európaiak akarunk maradni) – mint gyermeknek az anyatej. Nélkülözhetetlen úgy az önvizsgálatunkhoz, mint gondolataink mindenkori újratájolásához – mert olyasmit képvisel, ami folyton személyiségünk meghaladására késztet. Ez pedig maga az istenemberség.

Akkor miért éppen a szenvedés a Biblia „főtémája”…?

Mert a bűn és halál mellett ez az emberélet legegyetemesebb problémája. Hozzá van láncolva az Istentől eltávolodott, „paradicsomon kívüli” létezéshez (1Móz 3,16-19), éspedig származástól, nemzetiségtől és vallási felekezettől függetlenül – amire mi Krisztusban kapjuk a gyógyító választ. (Róm 8,18-21) Tőle tanuljuk fölemelni és átnemesíteni a szenvedést. Ő testében teljességgel betöltötte a világ minden kínját (Zsid 5,7-10), de ezzel eltörölte annak végső uralmát. (Csel 2,47) Szenvedés ugyan továbbra is létezik életünkben, a keresztyénekében is – de már nincs végső hatalma. Ez a lényege a Jézusban kapott isteni kijelentésnek, ami aztán vonatkozik a bűnre és halálra is: ezek ugyanis valóban a legnagyobb emberi kérdések. A mindenestől „Krisztusban élők” számára (Csel 16,31 Róm 6,11 Róm 8,2 Róm 12,5) is léteznek, mint problémák – de meghatározó tényezőként már elvesztették uralmukat. Őrajtuk immár nem a bűn, szenvedés és halál uralkodik – hanem a feltámadott Krisztus. „Nincsen azért immár semmi kárhoztatása azoknak, akik Krisztus Jézusban vannak, akik nem test szerint járnak, hanem Lélek szerint; mert a Jézus Krisztusban való élet Lelkének törvénye megszabadított a bűn és a halál törvényétől.”  (Róm 8,1-2)

Azért nézzük meg közelebbről ezt az istenemberséget…!

Helyes. Ebben az összetételben nem szerepel a szó a Szentírásban – az Újszövetség minden betűjében mégis erről szól. Jézus lényében egy valóságos, asszonytól született ember Isten Fiának bizonyult: áldozatában pedig olyan egyetemes, felszabadító ajándék jelent meg, ami messze túlmutat az emberiség ismert és megszokott korlátain. Egy valóban „új élet” lobbant fel itt, amit pontosan megnevezni is nehéz. Az Újszövetség  „örök életnek”  hívja (Mát 19,16 Ján 12,50 Ján 17,3 Róm 6,23), de ezzel nem a mennyiségileg vég nélküli biológiai működésre utal. Akkor mire…? Az Ószövetség negatív fogalmazásban, utalásosan közelít ehhez: a megátalkodottan bűnben élőkről, az istentelenekről mondja, hogy „…férgük meg nem hal, tüzük ki nem alszik”  (Ézs 66,22-24  Márk 9,44), vagyis nem szabadulnak a szenvedéseiktől – miközben a hívek leszármazottai élnek, sőt nevük  „véglegesen megmarad.”  Jób, a szenvedő igaz tudja, bár nem érti saját sorsát maradéktalanul, hogy „…Megváltója él, és utoljára porai felett megáll, s ha ezt a testét megrágják, testéből látja meg Istent, az ő szemei látják meg, nem más…!”  (Jób 19,25-27)  Dániel könyve pedig „örök királyságról” beszél, éspedig itt, a történelemben – amit a négy (teljességszám az égtájakról) bestiális birodalom után a  „felülről”  származó, emberséges lény, az Emberfia fog gyakorolni.  (Dán 7,13-14) Az Újszövetség embere a názáreti Jézusban ismerte fel ezt a nagyon is várt „Emberfiát.” (Mát 17,22-23  Luk 7,34  Ján 12,34-36)

A végidőkre koncentráló, intertestamentális irodalom „Messiás”-nak, azaz Felkentnek nevezi őt, kinek eljöttére pattanásig feszülten vár Izrael, különösen a kegyetlenkedő hellenista, majd közvetlen római uralom idején. Világos képpel mutatja fel ezt a nagyheti történet: Jézus elküldi tanítványait az előttük lévő faluba azzal, hogy hozzák el számára az első ott talált, megkötött szamárcsikót, s indoklásul csak annyit mondjanak:  „Az Úrnak van szüksége rá!”  És annak gazdái azonnal oda is adják azt!  (Márk 11,2-6) Ilyen volt a légkör ama napokban: az emberek ismerték, értették és hitték Isten ígéreteit a  mennyből születő  Emberről – s annak  „örök királyságáról” – mai szóval minden világkorszakban érvényes létformájáról!

Mint mindenkor, ma is a hitetlenség szüli a reménytelen szívet – viszont ahol hit van, ott élnek Isten ígéretei. Túl a napihíreken, politikai színjátékokon, családi drámákon, és általában az élet megszokott menetén kibontakozik egy egészen más, új világ: az Úr örök és megdönthetetlen királysága. Az „istenemberség” pedig annyi, mint ennek áramkörébe bekapcsolódni. Valójában egy Szentlélektől való, csöndes derű, ami mindent átjár! Ez eleve el van készítve mindenkinek, csak éppen az igenünkre vár. Túlemel frusztrációkon, a kicsinyes hatalmi harcokon, még a titokban dédelgetett életszomorúságon és a mulandóság végső nagy, megválaszolhatatlan kérdésén is – hiszen ebből fakad:  „Élek pedig többé nem én, hanem él bennem a Krisztus – amely életet pedig testben élek, az Isten Fiában való hitben élem, aki szeretett engem, és önmagát adta érettem.”  (Gal 2,20)

Ilyen magasságokba érve persze rögtön megszólalnak visszahívó hangok, mint a „Föld Hangja”  Madáchnál. Számot vetettél-e a köznapi dolgokkal? Hiszen ember maradtál: testben élsz, mindennapi szükségleteid vannak. Nem libbentél-e bizonytalan, tágas messzeségbe – oly régiókba, ahol már nincs is semmi a lábad alatt…? Ki kell menned a piacra vásárolni – miből fogod fedezni…?” A választ a kérdés tisztes körbejárása adja – nézzük hát meg e „hasznosság” helyét is életünk ügyei között!

Kell-e a hasznosság – mindenáron…?

A piacon látom: átkocog egy percre egyik eladó a másikhoz. Unalmasak a vevők, mind két kiló krumplit és egy kiló almát vesz – színezni kell az életet. Nem nekünk szánják ugyan beszélgetésüket, akaratlanul mégis fültanúja vagyok. „Te azt hogy csinálod…?” (Hogy mit, azt sajnos elfeledtem.) „Á, eszem ágában sincs…! Részemről én…., …és még úgy is beszedek kétszer annyit!”  A konkrétumok sajnos nem csak a kérdésből, de a válaszból is kiestek számomra, pedig a mondat csuda izgalmas lehetett – csupán a hangsúlyok és a közlések szerkezete maradt meg. A piac az a hely, ahol ilyen típusú beszélgetéseknek tökéletesen helye van.

Viszont nem érzi jól magát az ember, ha az egész világ magán- és közélete egyetlen kiabáló, „haszon” után loholó, fillérekkel ravaszkodó, legyekkel teli hellyé változik. Még a vitézség és a lovagok világa, a politika is sokfelé lezüllött, figyeljük meg nyelvezetét: némelyek körében a piacinál is messze alantasabb lett. Ugyanakkor családi beszélgetésekben, utcai találkozásokban is rendre azt hallani, ha el-elkapunk egy szót: mi, hol, mennyibe kerül…  A piac, és ennek megfelelően a pénz uralkodik, ám minden híreszteléssel szemben, egyáltalán semmit nem szabályoz – viszont mindent bemocskol és eltorzít. Persze, valójában szót sem szólhatunk, hiszen a múlt század (a dicső 20.) a nyíltan erőszakot meghirdető, s azt hozzá még ideológiába is bujtató bűnözőké volt, akik embertársaikat vagy „hasznos idiótáknak” tekintették (ez volt a jobb verzió), vagy pedig internálták, megfélemlítették, és lehetőleg megölték. Most pedig legalább a kereskedőknek, bankároknak és befektetőknek áll a világ – akik egy része valóban nem tud másról, mint profitról és hasznosságról. Igaz, ők már megteremtették a „megvásárolt ember” és „az embereket megvásároló ember” kimondatlan kategóriáit is – de legalább e pillanatban nem folyik az utcán patakokban vér, mint a gyilkosok uralma alatt.  Vigasznak vigasz, bár nem túl erős – hiszen ha valami nem jó, igazolást nem hoz számára, hogy lehetne azért még rosszabb is.

Egy korlátozott forrásokkal bíró élőhelyen például, amilyen a Föld is, lehet-e elmeháborodás nélkül országok, sőt, maga a világgazdaság mindenható mércéjének kikiáltani a növekedést? Pedig ma pontosan erről van szó. És hiába teszik elé a „fenntartható” jelzőt a magukat felelősnek láttatni akaró különböző nemzetközi konferenciák – a profitéhség jót nevet rajta. Amíg Isten szentsége helyébe globálisan is a „magántulajdon szentsége” kerülhet (tegyük hozzá, semmivel sem volt jobb az un. „köztulajdon szentsége”) – addig a Mammon nevű istenség uralkodik, s ő minden rablott holmit előbb-utóbb legalizál is. Bőven tart igényt emberáldozatra, hiszen jobb befektetés számára a fegyvereknél nincs, amit ráadásul közpénzből tud forgalmazni, csak média kell hozzá – mely árucikket aztán el is kell adni, s ha már megvették, bizony használják is. Az aztán a hasznos dolog.

Tegyük fel hát újra kérdésünket: kell-e a „hasznosság” mindenáron? Van-e, lehet-e „pénzügyi mércéje” mondjuk Mozart szeszélyes ornamentikáinak, Beethoven démoni mélységeket idéző, világokon átszáguldó kirobbanásainak, Berzsenyi finom utalásainak és nyelvi erejének…? Miért kellett a Kariatidákat emberalakkal formázni, holott egyszerű oszlopok is megtették volna? Mert amint az életből kivész az öncélú gyönyörködés, a szemlélődés, az álmodozás legalitása, vagyis egy egyszerűen jó beszélgetés – marad helyén a legyekkel teljes piac, vagy rosszabb esetben a politikai börtönök és a köztörvényes bűnözés ideológiával igazolt, állami szintre emelt rendszere.

Részlet egy ma létező, neves és sikeres multi-cég hazai állásinterjújából:  „Igen, fölvesszük önt. Ha azonban szabadságra megy, meg kell mondja előre, melyik napon ki végzi majd el munkáját a munkatársai közül, éspedig ugyanolyan minőségben, mint ön.”  Más helyen: „Amint látom, önnek immár évi 28 nap szabadsága járna. Éttermünkben azonban csak úgy alkalmazzuk szakácsnak, ha legfeljebb évi négy napot vesz ki. A többit megkapja fizetésben, így még jobban is jár.”  Ugyanez egy szomszédos, azonban miénknél sokkal jobban fizető országban, ahol szintén hazánkfia interjúzik: „A kötelező fizetésen, vagyis minimálbéren tudjuk fölvenni, kap viszont hozzá havonta 100 % jutalmat.”  Értsd: a fele fizetése után nem adózunk, s Önnek ennyivel kevesebb lesz a nyugdíjalapja…!  De hát ő keres állást nálunk, nem mi hívtuk ide! Az igazán nagy tételeket itt most természetesen nem is hozzuk szóba, csak a pénz uralmának mindennapos erkölcseit illusztráljuk – még azt is csak kicsiben.  Így „szabályoz” a piac – mondhattunk volna azonban „hasznosságot” is. Facsarjunk ki embertársainkból annyit, amennyit csak lehet, így „éri meg.”  A hasznosság a leghasznosabb – fogalmaznák a legjelesebb mai gondolkodók.

A válasz tehát egyértelmű nem – a „hasznosság” lehet bármily hasznos, nincs rá szükség mindenáron. Ha másokat megkisebbít, megkopaszt, s csöndben elembertelenít, úgy hizlal – akkor maradjunk inkább, amennyire csak lehet, a teljességgel haszontalan dolgoknál. Semmi haszna a költészetnek, a szimfóniáknak, az ágyon fekvő elmélkedésnek, semmi haszna a kertben elültetett virágnak, vagy általában a szemlélődésnek – mit soroljuk őket? Ha valaki nem fogékony ilyesmire, úgyis mindegy – a többiek pedig már értik.

Taps, és különösen a vastaps…?

Pár évtizede még elképzelhetetlen volt templomokban. Mostanra bevonult oda is, hiszen az egész társadalmat átjárja. A taps…! A pénz mellett a másik mindenható erő. Haragudni persze nem kell rá,  mindenható varázsát elkerülni viszont ajánlatos. Tehetségkutatók, x és q-faktorok, politikai kabarék nélkülözhetetlen eszköze, utóbbiakban bekevert nevetésekkel együtt. Nem is tudjuk, min nevetnek, így hát nagyon oda kell figyelni – végre megértjük a tizedét, s büszkék leszünk… A szent hely sem szent többé, mert „művészet” címen tapsolnak már ott is, mint a cirkuszban… Imádság után taps – a lélek megszentelése helyén siker és profanizálás. Afféle jutalom, dicséret és elismerés a produkció (attrakció, stb.) létrehozójának – ami neki „jár.”  Vers, próza vagy éppen tornamutatvány után elmegy, de értékes muzsika után akusztikailag is azonnali degradáció, az élmény erkölcsi tönkretétele, a történés „nép-szerűen” színvonaltalan kisiklatása, zörejbe futtatása. Mintha kényszeresen azonnal le kellene rombolni mindent, ami csak felépült!

A vastaps viszont kifejezetten vészterhes időkből maradt itt. Megszervezték azokban az időkben, mikor a legkisebb faluban is volt „szervezőtitkár.” Nyugatiak csodálkoznak, náluk odahaza udvariatlanságnak, néhol nemtetszés nyilvánításának számít – itt viszont sikerült ezt is felfordítani, s valami nagynak: „vastapsnak” elnevezni… A leigázott ember áltatott örvendezése, hogy le van igázva – ideje volna mainapság már valami másra váltani, pl. normális, polgári tetszésnyilvánításra – ha már tapsolni annyira kell. De az semmiképp nem igaz, hogy annyit érünk, amennyi tapsot arattunk! Aki erre szomjas, inkább szánalmat érdemel – ezt valahol mélyen mindenki pontosan tudja. Még azok is, akik saját természetük, vagy a szokások megváltoztathatatlansága miatt erre rendezték be életüket. Igei mértékünk pedig kijózanítóan egyértelmű: „Bizonyára, ha még embereknek igyekeznék tetszeni, Krisztus szolgája nem volnék.” (Gal 1,10)

Természetesen mindenki vágyik arra, hogy amit tesz, az sikerüljön. Más azonban a minőségi munka igénye és öröme, s megint más a tapsorientált élet. Hányan voltak, akik szinte semmi sikert nem arattak, míg éltek – mégis kitartottak mértékeik mellett. A „hit hőseiről” olvassuk, hogy minden helytállásuk mellett sem nyerték el az ígéreteket, de ilyen állapotukban is „…hitben haltak meg.” (Zsid 11,13) Az egyház ne legyen szórakoztatóipari intézmény, s az igehirdető ne akarjon sikereket. Vigasztaljon, erősítsen, mutasson fel fontos és érdemleges lehetőségeket – de ne a tapsért. Méltatlan volna az ügyhöz, amit szolgálunk. Éppen azt kell erősítenünk egymásban, hogy el legyünk tapsok nélkül, belső megelégedéssel. Ennek pedig ez az igei útja: „Én azért úgy futok, mint nem bizonytalanra; úgy viaskodom, mint aki nem levegőt vagdos; hanem megsanyargatom testemet és szolgává teszem; hogy míg másoknak prédikálok, magam valami módon méltatlanná ne legyek.”  (1Kor 9,26-27)

Ennek jegyében már nem is olyan lehetetlen megelégedni a belső ragyogással. Lelki háztartásunk a végtelen Isten örök szeretetére van kalibrálva – s igénytelenség ennél kevesebbel beérni. Szeretni őt teljes szívünkből, teljes lelkünkből, teljes erőnkből  (5Móz 10,12) – s ugyanakkor megtöltekezni az ő irántunk való megfoghatatlan jóságával: így és csak ebben az állapotunkban vagyunk képesek önmagunk fölé emelkedni! Ott már az ellenség szeretetének arisztokratikus, sőt isteni magaslata sem lehetetlen, amit Jézustól így tanulhatunk:

„Én pedig azt mondom nektek: Szeressétek ellenségeiteket, áldjátok azokat, akik titeket átkoznak, jót tegyetek azokkal, akik titeket gyűlölnek, és imádkozzatok azokért, akik titeket háborgatnak és kergetnek titeket; hogy legyetek a ti mennyei Atyátok fiai, aki felhozza az ő napját mind a gonoszokra, mind a jókra, és esőt ad mind az igazaknak, mind a hamisaknak. Mert ha azokat szeretitek, akik titeket szeretnek, micsoda jutalmát veszitek? Avagy a vámszedők is nem ugyanazt cselekszik-e? És ha csak atyátokfiait köszöntitek, mit cselekesztek másoknál többet? Nemde a vámszedők is azonképpen cselekesznek-e? Legyetek azért tökéletesek, mint a ti mennyei Atyátok tökéletes.” (Mát 5,44-48)

Ez tehát az istenemberség, ami nélkül maradunk „Paradicsomon kívüli”, azaz szenvedő emberek: s kínunkban még azt is elhitetjük magunkkal, hogy a legújabb szórakoztató tárgyak, szolgáltatások és intézmények majd megoldják valahogy problémáinkat. Azok pedig erre nem képesek – legfeljebb a fenntarthatatlan növekedésben jeleskednek.