Semmi elátkozott nem lesz többé

Igehirdetés 2017. július 16.

Semmi elátkozott nem lesz többé

 

Lekció:  Jel 21,1-27

Textus: Jel 22,3-5

„Semmi elátkozott nem lesz többé; Istennek és a Báránynak királyi széke benne lesz, és az ő szolgái szolgálnak neki, és látják orcáját, és az ő neve homlokukon lesz. És ott éjszaka nem lesz, nincs szükségük lámpásra és napfényre, mert az Úr világosítja meg őket, és uralkodnak örökkön örökké.”

 

Imádkozzunk!

Istenünk Édesatyánk, köszönjük a sok jót, amit kezedből elvehettünk. Nem kellett szükséget látnunk sem eleségben, sem ruházkodásban, és adtál kijelentést, hozzánk szóló igét is. Köszönjük a Szentírás hatalmas könyvét, az engedelmes, rád figyelő prófétákat, apostolokat, s Szentlelked ihlető munkáját. Vezess el annak felfogására, amire most leginkább szükségünk van. Hadd pillantsuk meg igazságos királyságodat, hogy erőt és bizakodást merítsünk a ránk váró feladatokhoz. Emelj fel megszokott világunkból, hogy veled teljen ez az óra, s Krisztusunk szeretete eljöhessen, mi pedig átalakuljunk a magunk legjobb mivoltára. Adj megnyugvást, belső békét, és vezess minket új hitre és új bizonyosságra! Ámen.

 

Igehirdetés

Az ember csodálatosan összetett jelenség. Mi csak a fizikai test megjelenését látjuk az emberből, s ennek alapján ismerjük fel, amikor szembejön, hogy ő az – de van mindenkinek egy sokkal kevésbé látható „lelki arca” is. Néha megesik, hogy a külső arc tetszetős és vonzó, mögötte viszont egy önző, hiú, vagy éppenséggel mélyebb sebekkel teli, küszködő ember lakik. Mindenkivel kapcsolatban az a legnagyobb kérdés, hogy ki mit hordoz a maga láthatatlan „batyujában.”

Vannak, akiknek ott jó adag harag és düh rejtőzik, amit hajlamosak az első emberre ki is önteni – az ilyennek általában nem tanácsos hivatalos ablaknál ülni, vagy “ügyfél-támogatónak” lenni. Más viszont szorongásokat és félelmeket visz magával, ezért bele sem fog igazán a maga életébe, de komolyabb kockázatot biztosan nem vállal. Megint más feldolgozatlan lelki sérelmek miatt mindenkiben, vagy legalábbis bizonyos emberekben ellenségeket lát, s üldöztetéses téves eszméket táplál. Bizony, cseppet sem mindegy, mit viszünk a magunk „lelki batyujában”.

A bibliai időkben egyetlen szó jelölte az ellenségtől szerzett olyan hadizsákmányt, amit nem volt szabad felhasználni, csak a forgalomból teljesen kivonni, megsemmisíteni (Józs 6,18); s azt is így nevezték, amit egyszer már eskü alatt felajánlottak Istennek, áldozatként odaadtak számára. (3Móz 27,28) Ezekben közös volt, hogy egyetlen ujjal sem lehetett többé érinteni őket. Egészen „területen kívülinek tekintették”, amihez nincs az embernek többé semmi joga. Ha mégis érintette valaki, halálos átkot vont magára.

Ahol viszont a Jelenések könyve “Isten országát”, az ő uralmát írja le, azt halljuk, hogy ott „semmi elátkozott nem lesz többé”. Ahol ő uralkodik s valóban neki szolgálnak, ott kikerül az emberek, de még a népek és nemzetek „batyujából” is a nehéz, lehúzó teher, a mázsás kő. Semmi „elátkozott”, vagy kipusztítani és megégetni való nem marad – megkönnyebbedik a lélek, szabad és szárnyaló lesz. Nem is hisszük el, hogy lenne ilyen – annyira hozzánk nőttek az „elátkozott”, a lehúzó dolgok. Gondoljunk a gyógyíthatatlannak tűnő etnikai háborúságokra, amikor nemzet gyűlöl nemzetet; aztán az emberek közötti személyes ellenségeskedésekre, amikor odajutnak, hogy már kifejezetten ártani akarnak a másiknak; vagy gondoljunk a tengeri zónákra, ahol a hagyomány szerint sokkal több katasztrófa történik, mint bárhol máshol az óceánon: ezek mind-mind valami „elátkozott” dolognak számítanak.

Isten királyságában, az ő országlása alatt viszont „semmi elátkozott nem lesz többé!” Ugye, még hallani is jó ilyesmit! De vajon ez a „felhőtlen időtöltést” jelenti-e, amit a meteorológus szokott esténként kívánni – vagy pedig valami többet? Egészen biztosan többet: s hogy pontosan mit, elárulják a szinonimák, amik körében e gyönyörű mondatot az igében olvassuk.

„Semmi elátkozott nem lesz többé – Istennek és a Báránynak királyi széke benne lesz, és az ő szolgái szolgálnak neki, és látják orcáját, és az ő neve homlokukon lesz. És ott éjszaka nem lesz, és nem lesz szükségük lámpásra és napfényre, mert az Úr világosítja meg őket, és uralkodnak örökkön örökké.”

Ha röviden akarjuk összefoglalni: látják az ő orcáját, neve homlokukon van felírva, és ott éjszaka nem lesz. Egyik ígéret szebb, mint a másik! Mindegyiknek megvan a ma is érvényes, nekünk szóló üzenete: ilyen az, ahol az Úrnak szolgálnak, valóban ő uralkodik. Ezek fogalmazzák meg a legszebben a Bibliában, hogy miért jó, miért is érdemes keresztyénnek lenni – vegyük most sorra őket!

Az első hát: „látják az ő orcáját”. Miért nagy dolog ez? Mert Istent soha, senki nem látta (Ján 1,18), és élő ember nem is láthatja. Még Mózes is csak hátulról pillanthatta meg őt a sziklahasadékban, éspedig úgy, hogy maga az Úr takarta be őt a kezeivel (2Móz 33,23), hogy baja ne essen. Ezt mondta: „Arcomat nem láthatod, mert nem láthat engem ember élvén.” (2Móz 33,20)

Nekünk viszont adatott egy arc, a Jézusé, hogy mégis láthassuk, milyen is ő, a Kimondhatatlan! Az “Egyszülött”, ma azzal a szóval mondjuk inkább, hogy Páratlan – kijelentette őt. Aki Jézusra néz, az őt látja, az Örökkévalót!  „Aki engem látott, látta az Atyát.”  (Ján 14,9) Ha a világban szétnézünk, bizony mindenhol mást találunk: hazugságot, kíméletlen önzést, iszonyatos öldökléseket, éhezést – és íme, nem az az egyetlen és igazi valóság! Aki valóban elindult a lelki úton, láthatja azt is, aki az Atya iránt engedelmességben járta végig egész életét. Igen, ha valaki betegekkel van körülvéve, akik sokat szenvednek, vagy öregekkel, akiket el kell ápolnia; más meg csak a házassága romjait láthatja, vagy barátságában olyanokat, akik cserben hagyták; megint más nagyon elöregszik és már nehéz számára az élet – igen, az ilyenek is láthatnak mást, mint csupán a maguk baját. Láthatják, aki „betegségeinket magára vette” és akinek „sebei által meggyógyulunk.” (Ézs 53,4-5)

Őt, akinek az utolsó vacsorán nem az volt a gondja, miként mentheti életét, hanem az, mi lesz gyarló tanítványaival… A halálos ágyán fekvő is, utolsó óráján fölemelheti tekintetét látni őt, aki dicsőséggel föltámadott, s azt mondja a reszkető tizenegynek, mint egykor a tengeri viharban: „Én vagyok! Ne féljetek, bízzatok – békesség néktek!” (Márk 6,49-50  Ján 6,20  Luk 24,36-39)

Lássuk hát őt, éspedig pontosan akkor, amikor az élet és világ képei teljesen elborítanának. Ez ilyenkor a legfontosabb: és igazán csak rajtunk múlik, egészen a mi szabadságunkban áll, hogy bajok közt, kísértések idején, próbatételek óráiban – kit akarunk látni lelki szemeinkkel. Lássuk őt, fölemelve a szemeinket a csüggesztő dolgokról! Tegyük oda végtelen nagy szeretetét a rémisztő bajok mellé, és vegyük legalább annyira komolyan, mint a bajokat: és meglátjuk, hatalmasan enyhülni fog rajtunk minden teher!

Aztán ezt olvassuk: „az ő neve van homlokukon…”  Egy embertársunkat megpillantva leginkább a neve szokott eszünkbe jutni, s személyes tulajdonságai, talán nem is csak a legjobbak – amiket megismertünk belőle. Mindenki „egyéniségének betűit” viseli homlokán. Akik viszont Isten országlása alatt élnek, s ez nem csak külső máz rajtuk, azokkal találkozva a mennyei világ öröme és békéje idéződik fel – ők már nem magukat, hanem Isten országát képviselik!

Kevesen tudják, hogy a „homlokon viselt név” gondolatköre honnan ered. Egyrészt ott volt Káin, akinek homlokán mindenki látta a szörnyű jegyet: “ez egy gyilkos!” De sokkal később, a római birodalomban a szökött rabszolgáknak is – tüzes vassal – egy „F” betűt égettek a homlokára: fugitivus – azaz „ő már egyszer megszökött”. Az ilyet nem lehetett többé felszabadítani, bármennyi pénzt adott volna is érte valaki, örökre rabszolga maradt. Ezért volt a sapka viselésének tilalma érvényes a szolgákra, hogy látható legyen, mi van a homlokukon, illetve innen származik a kalapemelés szokása is, ami később aztán elterjedt a világban udvarias szokásként. Eredetileg azonban egy szabad emberrel találkozva automatikusan meg kellett mutassák a szolgák, hogy nincs-e „F” betű a homlokukon, levéve sapkájukat, és érthetően, hangosan ki kellett mondják azt is, hogy „servus” – azaz „Szolga vagyok, nem pedig szabad ember.” A főpap süvegén viszont arany betűkkel ez állott: “Ködosh lö Jahve” – “Az Úrnak van szentelve!”

Mit jelent hát, ha valakinek Isten neve van a „homlokára írva”? Nem kevesebbet, mint azt, hogy ki annak az embernek a tényleges tulajdonosa, és mi az illető valódi státusza! Mennyi félelemtől menekülnénk meg magunk is betegségben, szorongattatások közt, elmúlástól rettegve, ha arra gondolnánk: hiszen nem is én vagyok az életem valódi tulajdonosa…! “Testestől- lelkestől, úgy életemben, mint halálomban nem a magamé, hanem az én hűséges Megváltómnak, Jézus Krisztusnak tulajdona vagyok – és örökre az is maradok!” (HK. 1.)

Hívő emberek, keresztyének, ezt kell komolyan vegyék, ha szeretnék, hogy igazán új kezdődjön életükben: családban, munkában, életfelfogásban. Amint az imént énekeltük is:

 

„Nem vagyunk mi magunkéi,

de Jézus vére bére,

Lelkünk, testünk Istenéi,

az ő tiszteletére.”

(173. dics.)

 

Ő a tulajdonos, a jogos tulajdonos! Amint ez újra egyértelmű válik bennünk, minden síkon kezdődik majd új. Más lesz még az ember „státusza” is. Önmagát féltő, mindenáron érvényesítő emberből – és a kettő csak látszólag ellentétes, mert éppen ez az Istenét elvesztő ember két legjellemzőbb arca – egyszóval még az ilyenből is Isten gyermeke válhat, akiben biztonságérzet és békesség tanyázik! Nem kell magát sem féltenie már, sem pedig tűzön-vízen érvényesíteni – mert boldog, egyensúlyban lévő ember lesz. Másokat sem fog már bántani, mert tudja, azok is csak olyan emberek, mint ő…

Végül még egy fontos dolog: Isten uralma alatt mindig világosság van! A sötétség a félelem és a bűn világa, ahol semmi sem olyan, mint aminek látszik – Isten országlása alatt pedig már ideát is világosság van, ebben az életben, ahol élünk. Odaát is az vár ránk, amint olvassuk: „…ott éjszaka nem lesz, és nem lesz szükségük lámpásra és napfényre sem, mert az Úr világosítja meg őket, s uralkodnak örökkön örökké.”

Ezt a világosságot az Úr jelenléte adja. Nem véletlenül hasonlítja Megváltó Jézusunkat az ige a hajnalhoz meg a felkelő naphoz (Jel 22,16 Luk 1,78) – mert ahol emberek helyet adnak neki az életükben, ott a sötétség szűnni kezd. Lehet, hogy nem szűnik meg azonnal, egyetlen csapásra teljesen – de szűnni kezd. „Az éjszaka elmúlt, a nappal pedig elközelgetett” (Róm 13,12-13) – olvasta egy Rómában tanult, Augustinus nevű, tehetséges, de iszákos afrikai arab fiatalember a kinyíló Bibliában, amikor több mint  másfél évtizednyi vergődés után – a kőkerítésen át, a szomszéd udvarból véletlenül gyerekek kiszámolós énekét hallotta. „Tolle lege, tolle lege” – Vedd és olvasd, vedd és olvasd!” Bement a házba, „vette és olvasta”, mármint a Szentírást – s amit ott talált, egész életét alapjaiban megváltoztatta. „Vessük el a sötétség cselekedeteit, és öltözzük fel a világosság fegyvereit” – így folytatódott ugyanis az olvasott ige a Római levél 13. fejezetéből.

A későbbi Szent Ágoston, ahogyan nevezik, mert róla van szó – máig meg nem haladott teológiai és filozófiai igazságokra lelt a későbbiekben, az algériai Hippo püspökeként. Az egyetemes egyház másfél ezer év óta tanítójának tekinti: olyan óriások is, mint a 16. században Kálvin János, a nagy reformátor, és a “Barmeni Hitvallást” fogalmazó 20. századi svájci Barth Károly – lényegében minden jelentős keresztyén teológus az évszázadok során. Ma is mindenhol idézik, és világi egyetemek nemzetközi konferenciákat rendeznek egy-egy művéről vagy egyetlen mondatáról – olyan jelentős gondolkodó. Megtörtént, ami emberileg lehetetlennek látszott: egy emberélet megépült! “Embereknél lehetetlen, de minden lehetséges Istennél” – mondja Jézus… (Mát 19,26)

Eszembe jut, és ez már egészen más világ – hogy gyerekek elalvás előtt néha jeleneteznek, hogy foglalkozzanak velük, minden gyakorló szülő tudja – mert félnek az éjszaka sötétjétől. Külön mesét kérnek, aztán még egyet, és még egyet, csak, hogy ne kelljen még elaludni. Rólam jegyezte fel a családi legendárium, hogy az öt gyerek közül negyedikként, egy ilyen helyzetben egyszer sóhajtoztam este a gyermekszobában, a nálunk vendégeskedő, éppen ránk vigyázó idősebb rokon hölgy hallatára. Ő azt kérdezte, hát te mit sóhajtozol? „Szeretnék egy pohár vizet, de úgyis tudom, hogy nem tetszik hozni…” Ez persze nyilvánvaló trükk volt, ő jót is nevetett rajta, s aztán hozott az ágyamhoz egy pohár vizet. Máig se felejtem el a jóságát… A szeretetnek ez a gesztusa odaadta nekem az ott és akkor nagyon vágyott, szükséges „világosságot”, mert nyilván én is a közeledő éjszaka sötétjétől féltem, azt akartam késleltetni. És lám, eltelt csaknem hetven év, és még mindig emlékszem erre. Mert ilyen sokat jelenthetünk mi, emberek, egymásnak….!

Isten világossága azonban nem csak emberek szeretete által jöhet be hozzánk, noha ez valóban az egyik legfontosabb csatornája – amint lehúzó erők is sokszor emberek által jönnek be életünkbe. Isten világossága elérkezhet hozzánk egészen közvetlenül is, emberi segítség nélkül: gyermekek és felnőttek életében is – ahol kap ehhez valaki emberi támogatást, de ott is, ahol egyáltalán nem kap. Sok példa mutatja ezt. A kérdés ugyanis ennyi: akar-e valaki valóban Isten királyi uralma alatt élni, vagy pedig nem. Komolyan gondolja-e, amikor így imádkozik:  „…jöjjön el a te országod” – vagy nem. Mert a többit már valóban őrá bízhatjuk. A fő dolog legyen rendben, minden más pedig majd ahhoz igazodik!

Igen – „látják az ő arcát” – vagyis nem csak az élet és a világ dolgaira figyelnek, hanem őrá is, aki a nagy mélységek idején is közel van hozzánk, mint a tanítványokhoz a Genezáreti tó viharának közepette. „Az ő neve van homlokukon” – a tulajdonjogot már visszaadták a jogos tulajdonosnak. Nem bitorolják többé a saját életüket, immár valóban Istennek gyermekei! „Akik befogadták őt, felhatalmazta azokat, hogy Isten fiaivá legyenek, azokat, akik az ő nevében hisznek.” (Ján 1,12) Végül pedig mindig világosságban járnak, tényleg „nincs szükségük sem lámpásra, sem napfényre – mert az Úr az ő világosságuk.” Vagyis minden tisztává és egyszerűvé válik, úgyis mondhatjuk, biztos és igaz lesz – ezt jelenti, hogy „uralkodnak örökkön örökké”. Olyan biztos és igaz minden, amilyen csak Isten országában lehet. Így is legyen, a mi életünkben is! Ámen.

 

Imádság

Urunk Istenünk, légy áldott a biztatásért, hogy mindez nem álmodozás, hanem a te ígéreted: uralmad alatt eljön az idő, hogy semmi elátkozott nem lesz többé. Segíts minket, hogy a legnagyobb bajok közepette is láthassuk Megváltó Urunk orcáját, s a végső percben is tudjunk majd nem csak magunkra, hanem őrá figyelni! Írd fel újra szereteted jelét homlokunkra, bárhol tartana is éppen az életünk, amint jelképesen megkaptuk azt szüleink hite alapján a keresztségben. Hadd járjunk a te világosságodban, bármi van is körülöttünk – különösen is kérjük tőled ezt most a nehéz próbatételben levőkért, a betegekért, akik műtét előtt vannak, és azokért is, akiket nemrégen operáltak. Imádkozunk a nyaralókért, hogy pihenést találjanak a nyárban, köztük gyülekezetünk lelkész-családjaiért. De imádkozunk minden küzdő lélekért, akit lehúz régi csüggedése – hadd nézzünk terád, diadalmas Jézusunk, és hadd győzzünk veled bűnön, szenvedésen és halálon! Ámen.