Igehirdetés 2017. augusztus 13.

Pajzzsal körülvesz

 

Lekció: Zsolt 5,2-9

Textus: Zsolt 5,12-13

„Mind örülnek majd, akik hozzád menekülnek – örökké ujjonganak, mert oltalmazod őket.  Örvendeznek általad, akik szeretik nevedet. Mert te, Uram, megáldod az igazat, körülveszed kegyelmeddel, mint pajzzsal.”

 

Igehirdetés

Templomba járó embernek a vasárnap délelőtthöz egy csendes öröm, valami gyermekkori otthonosság tartozik. Nem is tudjuk pontosan, minek örülünk: a templomnak, a toronynak, a harangszónak, vagy egyszerűen a gyülekezet ünnepélyes áhítatának – de örülünk.  Elhozzuk ide a lelkünket, ahogy van, az egész elmúlt hetünket; és tudjuk, miközben a padban ülve nézünk magunk elé, és zajlik az istentisztelet: megtörténhet a csoda, hogy egyszer csak valahogy átértékelődik bennünk minden…

A felolvasott 5. Zsoltár maga is egy templomi imádság. A felirata szerint „a Dávidé”, de tudjuk, hogy Dávid maga nem építhette fel a templomot, amiről a zsoltárban szó van – mert hadakozó ember volt, és sok vér tapadt a kezéhez. Csak az építési anyagokat gyűjtögethette össze fiának, Salamonnak, ami egyébként gyönyörű jelkép – és ő építhette föl a templomot a Sion hegyén. A zsoltár keletkezésének idejében tehát már állt a szentély: a felirata így nem a szerzőt jelöli, hanem dedikáció – ami azt fejezi ki, hogy írója nagyon tiszteli Dávidot, s az ő lelkiségében kíván élni.

Mindenképpen egy háromezer éves imádságról van szó, tehát valami olyasmiről, ami egyidős a piramisokkal – és ami ezen a vasárnap reggelen, Isten ajándékozó szeretetéből megszólíthat, igévé lehet – és formálhatja belső életünket. Olvasva a sorait magunk előtt láthatjuk a hívek seregét, amint ünnepi menetben viszik a frigyládát föl a templomhegyre, megismételve ezzel Dávid nagy tettét – aki valamikor a Siló-i szentélyből Jeruzsálembe szállította át. Miért volt ez a tett olyan fontos a Dávid részéről? Mert megteremtette a déli Júda és a vele sokat hadban álló északi Izrael egységes királyságát, tulajdonképpen magát a szent népet, annak egységét – és Jeruzsálemet fővárosává téve lehetőséget adott a népnek Istennel kötött eredeti szövetsége időről-időre történő megújítására. Ez az, amire pedig lelkileg nekünk is leginkább szükségünk van: a szövetség megújítása!

Akkoriban nem jutottak el az emberek minden vasárnap Isten házába, általában csak a három nagy ünnepen. A távolabb lakók meg csak évente egyszer – viszont egész évben erre készültek, mintegy ezért éltek – és nagyon boldogok voltak, hogy zarándokként elmehettek a szent városba és annak templomába.

Különleges ünnepi mozzanat volt hát a Sion-hegy lépcsőin felmenetel, és a templomba lépés pillanata. Oda a törvény szerint nem tehette más a lábát, csak aki kész volt megválni bűneitől, s lélekben megtisztult, „igaz” emberként állt az Úr elé. A 15. Zsoltár így szól erről: „Uram, ki lehet sátradnak vendége, ki tartózkodhat szent hegyeden? Az, aki feddhetetlenül él, törekszik az igazságra, és szíve szerint igazat szól; nyelvével nem rágalmaz, nem tesz rosszat felebarátjával, és nem hoz gyalázatot rokonára. Megvetéssel néz az alávalókra, de tiszteli azokat, akik az Urat félik. Esküjét nem vonja vissza, ha kárt vall is. Nem adja pénzét uzsorára, és nem hagyja magát megvesztegetni az ártatlan rovására. Aki ezeket teszi, nem tántorodik meg soha.” (Zsolt 15,1-5)

Ez volt tehát a feltétel, ami nélkül be sem lehetett lépni a templomba: a szív megtisztítása! A sok mózesi rituális, tisztulási előírás csak utal erre, nem önmagában fontos. Amikor a Bibliában „igaz” emberről olvasunk, akkor arról van szó, aki kitakarította magából a megátalkodottságot, önmaga állítását – és őszintén áll az Úr előtt. „…feddhetetlenül él, törekszik az igazságra, és szíve szerint igazat szól; nyelvével nem rágalmaz…  Esküjét nem vonja vissza, ha kárt vall is. Nem adja pénzét uzsorára, és nem hagyja magát megvesztegetni …”  Elég világos beszéd. Valaki mindehhez még azt mondta: ritka az, hogy másnak hazudik, ahhoz képest, amennyit magának hazudik az ember. Ezért a lelki megtisztuláshoz, amiről itt szó van, valójában az intellektuális egyeneslelkűség, vagyis az önmagunk áltatásáról lemondás is hozzátartozik – mégpedig mint emberi méltóságunk visszaállítása. Ez, mint első lépcső – a templomba való belépés feltétele!

Ám van tovább, ha már valóban “beléptünk” ide, s nem csak a testünk van itt: hiszen a zsoltár szerint az ünnepi menet, melynek élén a papok viszik a szövetség ládáját, beérkezve a templomba, egyszer csak kürtszóra leborul az Úr előtt. Ez az istentisztelet következő nagy, és megrendítő pillanata – Isten jelenvalóságának elismerése. Ő maga ugyan mindenütt jelen van, hiszen az egész látható és láthatatlan világ az ő megnyilvánulása – mi emberek azonban annyira belesüppedünk a köznapiságba, a haszonelvűségbe, és a hozzájuk tartozó lelki homályba, hogy nagyon szükségesek számunkra pillanatok, amikor lehántjuk magunkról mindezt, s valóban egész szívünkkel engedjük, hogy ő maga megmutatkozzék nekünk!

Ő, hadd ismételjük újra, ott van mindenütt, és ott van mindenkor – csak magunk nem vagyunk abban az állapotban, hogy észrevegyük és lássuk is őt…! Pedig ő kijelenti magát – erről szól az egész Biblia! Néha mindössze egy felvillanásként, ahogyan Jézus is beszélt róla: „Amiképp a villámlás napkeletről támad és ellátszik napnyugatig, úgy lesz az ember Fiának eljövetele is!” (Mát 24,27) Egyszer csak megmutatkozik, felvillan – s az ember megpillantja, kicsoda ő! Ahogyan az imént is énekeltük:

 

„…Támadatról és napenyészetről,

Nagy szépséggel a Sion hegyéről

Eljő az Isten, ő fényességében:

Semmit el nem hallgat ítéletében.”

                                                        (50. Genfi zsoltár 1. v., ford: Szenczi Molnár Albert)

 

Az ő jelenvalósága valóban mindig meg is ítél. Valaki elmondta, hogy egyszer figyelmetlen volt, elgondolkodott, és majdnem elütötte a HÉV. Egy ott álló ember megragadta a karját s elrántotta előle, így nem lett baja – de abban a pillanatban, amikor végül maga is észrevette, hogy halálos veszélyben van: felrémlett előtte az egész élete. Egyetlen töredék másodpercben ott volt minden: gyermekkorának a helyszínei, szülei, gyermekei, a helyek, ahol valaha is megfordult, arcok – az egész élete, egyetlen képben…! Ilyen döbbenetes pillanathoz hasonlítható, ám még ennél is több, amikor valaki igazán leborul az Úr előtt: fölvillan számára az Örök, s villámfénynél meglátszik és átértékelődik minden…

Mostanában nem ritkák a nyári viharok. Jó elnézni, amíg a teraszról a nyári estében még messzi cikáznak a fények – hát mi is így tettünk a minap. Gyönyörködtünk a távoli színjátékban… aztán egy villám váratlanul sokkal közelebb csapott le hozzánk, szinte a közvetlen közelünkben, hatalmas csattanással – és akkor már gyorsan bejöttünk a szobába. Megértettük, hogy most már nem nézők vagyunk, hanem „rólunk van szó.” A vasárnap délelőtt a templomban sokszor ugyanolyan, hiszen ismerjük a liturgia mozzanatait, nincs veszély, minden jó református védett – de bizonyos váratlan pillanatokban mégiscsak kiderül: rólunk van szó, a mi életünkről!

Szeretjük énekelni, hogyne szeretnénk: „Itt van Isten köztünk…” Olyan egyszerű és tiszta a dallama, s olyan jó dologról is szól. Hát vegyük észre, hogy a világon mindenből, de mindenből ő tekint ránk, az Örökkévaló! Jelen van az egész valóságban, és különösen is jelen van igéjében, amikor szól hozzánk. Így hallottuk az előbb: „Hallgasd meg szavamat reggel; Uram, reggel hozzád készülök és várlak.” (Zsolt 5,3)  Az ószövetségi időkben reggel hozták a bírósági határozatokat, mert akkor frissebb és józanabb az ember elméje – ezért nem véletlen, hogy a zsoltáros is „reggel”  kéri az Úr szavát és vezetését, amikor még nem rontotta el az egész napját… Az igével valóban mindig jobb a nap elején élni, s úgy indulni az utunknak – estére már tele vagyunk hiányokkal, s „az izgatott nap romjaival” – ahogy a költő fogalmazza. (Szabó Lőrinc: A nyugodt csoda)

Isten jelenvalóságának legfontosabb és legnagyobb hozadéka, hogy ő valóban szól hozzánk, van mondandója! Amikor hazamegyünk a templomból, mindig ezt keressük a lelkünkben: mi volt az a mondat, talán összesen egyetlen szó, ami eljutott hozzánk. És ha reggelente igét olvasva indulunk a napnak, ott is pontosan ez a kérdés: mi tartozik ebből, amit olvastam – énrám…!

Az ő igéje azonban nem csak megítél – hanem megerősít és éltet is. Jézus mondja:   „…a beszédek, amelyeket én szólok nektek, Lélek és élet!” (Ján 6,63) Amikor az ige nem csak a fülig ér, hanem a szívig is (512. dics. 4. v.), akkor meg is vigasztal: visszaadja önbecsülésünket, és egészen rendbe hoz. A magával és életével rendbe jött ember az, aki boldogan mondja: „De én bemehetek házadba, mert te nagyon szeretsz engem, és szent templomodban leborulok, mert tisztellek téged.” Érdekes módon viszont így folytatja: „Vezess Uram igazságodban, mert ellenségeim vannak, egyengesd előttem az utat!”  (Zsolt 5,8-9)

Milyen ellenségekről van itt szó?  A régi időben sokszor tényleg élet-halál harcot vívott a szent nép puszta megmaradásáért – volt körülöttük ellenség elég. Midianiták, emoriak, filiszteusok, jebúsziak – és mind a többi… De mi már tudjuk, ha máshonnan nem, hát a lélektanból, hogy az igazán komoly ellenség belülről támad, saját magunkból. Akkor is, amikor látszólag mással hadakozunk, és valóságos párviadalok zajlanak – valójában ilyenkor is saját magunkkal vagyunk „szorosságban.” (2Kor 6,12) Kicsinyhitűség, önzés, gyógyulni nem akaró lelki sebek, versengés vagy éppen egyszerű szeretetlenség – és sok más, lehúzó erő alakjában – belülről támad a Gonosz. „Nem test és vér ellen van nekünk tusakodásunk, hanem szellemi hatalmasságok, a gonoszság lelkei ellen” – olvassuk az apostolnál (Ef 6,12) – ezért föl kell vértezni magunkat hatékony „lelki fegyverzettel.”

Ha már beléptünk a templomba, vagyis megtisztítottuk a szívünket, aztán pedig második lépcsőként tényleg leborultunk az Úr előtt, és engedtük, hogy ő megmutatkozzon számunkra – akkor a harmadik, betetőző mozzanat:  védelmet találni őnála! Eljutni a bizonyosságra: “kegyelemből hit által” – másképpen pedig, még bensőségesebben: “ő mi bennünk – és mi pedig ő benne…!” (Ján 14,20)

„Mind örülnek majd, akik hozzád menekülnek – örökké ujjonganak, mert oltalmazod őket. Mert te, Uram, megáldod az igazat, körülveszed kegyelmeddel, mint pajzzsal” – így hallottuk alapigénkben. A pajzs, amit itt említ a zsoltár, az egész testet beborította – nem csak karján viselte a harcos. Itt a teljes védelemről van szó, mert az Úr ilyet ad övéinek, tőle valahogy ilyet kapunk – s ez a védelem nem más, mint az üdvösség. Ez a „hitnek pajzsa” – amivel „a gonosz minden nyilát megolthatjuk” (Ef 6,16), az „üdvösségnek sisakja” és „az igazságnak mellvasa” – hiszen ha üdvösségünk van – akkor mindenünk van! Ez a legfontosabb életünkben, amihez képest minden, de minden csak második. Pontosan ebben különbözik a hívő a többiektől, hogy számára az üdvösség a legnagyobb – minden dolgok közül…!

Mi tehát úgy kapjuk az egész valónkat körbeburkoló s megvédő pajzsot, hogy Isten Szentlelke belülről megerősít: nem kell féltsük magunkat – ő már győzött értünk!

 

„Áll a Krisztus szent keresztje

elmúlás és rom felett:

Krisztusban beteljesedve

látom üdvösségemet.”

                                   (230. dics. 1. v.)

 

Ugyanerről a „teljes védelmet jelentő” üdvösségről beszél a hatalmas erővel zendülő 35. Genfi zsoltár is, melyben a hívő mintegy átadja a hadakozást Istennek. Letesz a küszködésről, nem hadakozik tovább, mert tudja immár, hogy az Úr győzelme többet fog érni az ő akár milyen fényes győzelmeinél, s ezért bízvást mondja:

 

„Perelj Uram, perlőimmel,

harcolj én ellenségimmel.

Te paizsodat ragadd elő,

én segítségemre állj elő.

Dárdádat nyújtsd ki kezeddel,

ellenségimet kergesd el!

Mondjad ezt az én lelkemnek:

tégedet én megsegítlek!”

                                             (35. Genfi zsoltár 1. v.)

 

Belépni a templomba annyi, mint föladni énünket, minden megátalkodottságunkat: megtisztított szívvel, rágalmazás nélkül igazságot szólni. Nem visszavonni eskünket, ha az lenne is a hasznosabb, pénzünket nem adni uzsorára, vesztegetést pedig sem adni, sem pedig elfogadni – innen indult mai igénk. Ez az alap, ami nélkül belépni sem szabad a Sionnak hegyére. Aztán leborulni az Úr előtt, hogy ő megmutatkozhasson nekünk: szóljon hozzánk, mégpedig idejében, reggel – amíg nincs még minden elrontva…! Végül pedig szívből és önfeledten örvendezni az ő minden oldalról oltalmazó pajzsának, az üdvösségnek: „Mind örülnek majd, akik hozzád menekülnek – örökké ujjonganak, mert oltalmazod őket. Mert te, Uram, megáldod az igazat, körülveszed kegyelmeddel, mint pajzzsal.” Így is legyen! Ámen.

 

Fohász

Urunk Jézus, te találkoztál minden kísértéssel és gyötrelemmel, – és győztél. Tudod, mit jelent embernek lenni, és azt is, milyen mélységeket járunk meg, amíg a szívünk megérlelődik az örökkévalóságra. Hozzád menekülünk, hiszen te úgy szerettél bennünket, hogy értünk adtad életedet; és tudjuk és tapasztaljuk, hogy ma is fontosak vagyunk számodra, amikor te már az örök dicsőségben, az Atyánál vagy. Segíts méltónak lenni nagy jóságodhoz, hogy magunk is képesek legyünk a tőlünk telő odaadásra és a szükséges áldozatra. Imádkozunk a fájó szívűekért, akiknek gyásza van, és a betegekért, hogy gyógyulást kapjanak. Adj felüdülést a pihenőknek, és új reménységet minden nehéz és kétséges helyzetben lévőnek. Imádkozunk, hogy állítsd meg az erőszak áradását, amely lassan elborítja a világot. Adj értelmet és bölcsességet, és jó szándékot az elöljáróknak, hogy igazságos és helyes döntéseket hozzanak. Rád bízzuk magunkat, mert egyedül a te kegyelmeddel vesz körül biztos védelemmel, mint harcost az erős pajzs. Mutatkozz meg számunkra, hogy legyen újra erőnk tőled, aki azt szemrehányás nélkül adod a tőled kérőnek. erőnk újra, hitünk és boldogságos bizonyosságunk arról, hogy nem hagytál el minket. Ámen.