Év végi számvetés

Év végi számvetés

Tényleg csak bűn és hazugság minden emberi élet? Miben és hol találunk ennél valami jobbat? Szilveszterkor különösen érdemes ilyesmin elgondolkodni. Erről szól az alábbi igehirdetés.

 

 

Igehirdetés 2017. december 31.

Év végi számvetés

 

Textus: Zsid 13,7-8

„Ne feledkezzetek meg vezetőitekről, akik Isten igéjét hirdették nektek. Figyeljetek életük végére, és kövessétek hitüket. Jézus Krisztus tegnap, ma és mindörökké ugyanaz.”

 

Esztendő végén számadást készítenek a cégek maguknak, hogyan gazdálkodtak az elmúlt évben. Döntéseket kell hozni a továbbiakról: fejlesszenek-e beruházásokkal és újabb munkaerők fölvételével, vagy éppen ellenkezőleg – esetleg változtassanak termékeiken és módszereiken is. Egy naptári év alkalmas arra, hogy megmutassa erősségeinket és gyengéinket. S bár az emberi élet nem gazdasági vállalkozás, annál valahogy több – jól tesszük, ha áttekintjük esztendő végén az elmúlt évet s megállapítjuk, mi sikerült jól, és szembenézünk azzal, ami nem.

Egy befutott alkotóművésztől kérdezték nemrég egy lapban, amikor élete fő művét befejezte, hogy van, miként érzi magát. Válasza nagyjából úgy hangzott, hogy neki egy megfeneklett hajó az élete, noha mindig azt csinált, amit akart, s akkor, amikor akart. A fővárosból kiköltözése mindenesetre a szabadság elnyerésének pillanata volt számára – igaz, új életmódjában a szükség miatt olykor el kellett fogadja a derék vidéki nénik névtelen élelmiszer ajándékait is, amit tapintatosan kapujához tettek – egyébként senki nem kényszerítette semmire.

Nem értjük, hogy egy jelentősnek tűnő életmű lezárulta táján miért ilyen a véleménye a saját életéről, éppen arról, amit ő önmagában létrehozott – de a riportból lassan kibontakozik a megfeneklett hajó titka. Modern, mondhatjuk divatos lelki-szellemi fegyverzetének legfontosabb eleme, hogy igazság nincs, csak „különböző narratívák” vannak. Történetei, amiket átélt a saját családjával kapcsolatban a, b és c variánst tartalmaznak, mert rokonai érdekeik és személyes érintettségük szerint emlékeztek ugyanazokra a kritikus eseményekre. Igazság azonban, szerinte nem csak az embervilágban nem létezik, de azon túl sem. Mint mondja, „ezek után” nem tud bízni olyan világon túli lényben, aki személyesen letéteményese lenne az igazságnak. Végül még egy lehúzó megjegyzés, amit az újságíró följegyez beszélgetésükből: az emberek közti sok hazugság, füllentés és elhallgatás teljesen elkerülhetetlen – mégsem őszinteségre van szükség, mert az meg mindig „valamiért való” őszinteség – vagyis megint csak hazugság…

Szinte menekül az ember ennyi negatívumból, mert ha az elhangzottak sok konkrét helyzetre illenek is, általánosságként már nyomasztók. Meghallgatjuk persze panaszát, és tudjuk, valóban rosszak az emberek, némelykor magunk is azok vagyunk – mégis arra gondolunk, mi lenne az emberiséggel, ha mondjuk Danténak (valódi) száműzetése idején csak az első harminchárom énekre futotta volna a Divina Comedia-ból, vagyis csak a bűnt és annak következményeit írta volna meg – a második részt a tisztulásról, meg főleg a harmadikat a helyes élet beteljesedéséről már nem.

S ez nem a „félig tele, vagy félig üres pohár” dolga: ha süt a nap, akkor ugyanis tényleg süt, ha meg borult, akkor valóban borult – furcsa lenne folyton csak az egyikhez ragaszkodni, a másikat meg tagadni. Az emberek jók is, meg rosszak is. Minden mozdulatukban csupán a gyarlóságaikat látni egyoldalú ítélet: nehéz elhessegetni a gondolatot, hogy ilyesmi inkább szól magáról az illetőről, mint az emberekről általában. Egyszer egy bölcs ember előtt panaszkodtam valaki felől, mennyi minden van a rovásán, válasza azonban így hangzott: Nem követ el több gonoszságot, mint amennyi elvárható tőle.

Sebei persze mindenkinek vannak, sőt azt is el kell ismerni, nagyok és fájók is lehetnek – de azok önmagukban még nem gyógyulnak, ha másoknak is megmutatjuk őket. A kulcsszó a történelem – amely az ősi kultúrákban nem is létezett. Csak a mindennapok voltak és a mítosz, mely eligazította a jelent – de aztán kiderült, ez így nem jó. Megjelent tehát a történelem és azonnal viszonylagossá tett mindent: ezen vagy amazon „túlment az idő” mondták – “mi haladunk!” A régi, a hagyományos biztosan rossz, kivéve azt az esetet, ha minket igazol – egyébként pedig kizárólag az újdonság számít. Ahogy a frankfurti iskola gondolkodói vélekednek, csak a radikális avantgard a művészet, más egyszerűen nem az.

Ma ebben a paradigmában élünk, éspedig jobban, mint valaha – azzal a különbséggel, hogy immár megjelent a „narrativa” mint világmagyarázat. Mindenkinek vannak történetei, személyes és közösségi múltja – de azt mások persze buzgón igyekeznek szubjektív élménynek bélyegezni, vagyis hitelteleníteni. A káosz így aztán példátlan: igazság, de már valóság sem létezik – a zavarosban halászók viszont dörzsölhetik a kezüket.

Mi hiányzik? A megbízható támpont. Ezt azonban a világban tényleg nem találni, nincs ott. Akkor hol van? Miért érzi magát megfeneklett hajónak egy sikeres ember, aki ráadásul egész életét a valóság művészi feltárásának és megmutatásának szentelte? Mert a „mindenki hazudik, igazság pedig nem is létezik” filozófiája nagyon szűkös, s minden tekintetben igaztalan. Önmagában ezt az állítást fejére olvasni az embereknek nagyjából olyasmi, mintha a főorvos nagyvizit idején megállna a kórterem ajtajában, s elkiáltaná magát: Önök kérem valamennyien nyomorult betegek! – és sarkon fordulva elsietne. Ha ennél több mondanivalója nincs, valójában nem is orvos; hiszen éppen azért adtuk magunkat a keze alá, mert gyógyulni szeretnénk! Neki többet kell tudnia nálunk – éspedig pontosan azt, mi történjék, ha egyszer mi olyan nyomorult betegek vagyunk…

A kiindulás tehát valami más kell legyen, mint annyi, hogy mindenkinek megvan a maga narratívája, a különbség pedig összesen annyi, hogy más ember másként hazudik. Ezt a megvető álláspontot úgy tudjuk elkerülni, ha nem vetítjük ki saját elakadt voltunkat, egyéni és személyes zátonyunk ügyét az egész társadalomra, hanem elismerjük: igenis mindenkinek van valamilyen hite, s pontosan az a döntő kérdés, milyen az a hit, s ki mit valósít meg belőle.

Éppen a hit az, ami leginkább számít bennünk – hiszen az hajt. Ha valakinek nincs semmilyen hite, akkor meg a hitetlensége vezérli, ezt is tudjuk. Üres, kiégett szívű emberek pontosan ugyanannyit ártanak az emberiségnek, mint a bigott fanatikusok – viszont nézzük csak meg, mi rejlik a jelentős, igazán értékes alkotások mögött. Sosem szkepszis és negatívumok, hanem tudás, hit és éltető meleg szív – miközben a történelmi kataklizmák okozói rendre cinikus bűnözők, akiket csak a pénz és a hatalom érdekel. Az ő hitetlenségük persze nem indok arra, hogy mi is olyanok legyünk, mint ők – miért süllyednénk az ő szintjükre?

Igénkből ezt a buzdítást kapjuk: becsüljük meg azokat, akik által hitünk erősödött. „Ne feledkezzetek meg vezetőitekről, akik Isten igéjét hirdették nektek. Figyeljetek életük végére, és kövessétek hitüket.” Az ige nem más, mint Isten örök szeretetgondolata, mellyel nekünk jót akar: olyan, mint a pusztában fakadó víz, ami megmenti az életet. Izrael népének volt erről tapasztalata. Ma viszont sokan elbizakodottan élnek, megy ez nekünk magunktól is – ám ki szokott derülni, mire jut az ember önmagában. Isten igéje nélkül pusztai nyomorgás a legkényelmesebben berendezett modern élet is: hiába a sok gép, mert az örök kérdések változatlanul velünk maradnak. Szükségünk van útmutatásra, mikor tévelygünk, és tanításra, amikor tanácstalanokká válunk – a végső értelmet pedig kivált senki meg nem találhatja önmagában. Az ige Krisztus: ő világosít meg minden embert. Nélküle hiábavaló a legodaadóbb igyekezet is – legyünk hát hálásak azokért, akik őhozzá vezettek minket (Ján 1,43), s ne feledkezzünk meg elöljáróinkról, akik őt hirdették nekünk.

Figyelni „életük végére” annyit tesz, mint megérteni a célt, ami felé odaadással törekedtek. Olyan iránypont, ami mindnyájunknak fölötte áll. Isten országa ez, mely elkészítve vár ránk, hogy aztán, ha szívünk szerint igent mondtunk rá, bennünk és általunk valósuljon meg. A hirdetett ige mindig Krisztust, s az általa bennünk újuló életet munkálja, ami egyébként a világon a legnagyobb kincs: ezért kell megbecsülni vezetőinket, akik feléje terelgettek.

Tudjuk persze, hogy elöljáróink is emberek voltak különböző tulajdonságokkal, jókkal és kevésbé jókkal – hitük mégis csillagként vezet. (Fil 2,15) A hitben élő ember útja rendszerint egyfajta vízenjárás: nincs semmi külső biztosítéka. Belülről fakad, az Úrral való megegyezésből – és végső elszámolása sem a világra tartozik. Mégis pontosan megérezzük valahogy mások egy-egy döntésében a megtestesülő hitet, és persze azt is, ha valamiben puszta önzéssel állunk szemben. Hány emelkedett tettünk, Isten országához méltó elhatározásunk volt az elmúlt évben? Ez számvetésünk egyik fontos, elkerülhetetlen kérdése. Legyünk önmagunkhoz őszinték, nekünk használ majd legjobban.

Milyen jó azonban, hogy ilyenkor nem csak magunkkal foglalkozhatunk. Voltak a tovaröppenő időben nekünk jutó ajándékok bőven, melyek elgondolkodtathatnak, hogy honnan is jöttek. Otthon, egészség, munka, család, fűtött szoba, vigasztaló és megerősítő indítások – nem is kell őket sorolni. Kaptuk ezeket, amint embereket is, akik szeretnek és hordoznak bennünket. Az ajándékok viszont mind – amennyiben figyelünk vezetőinkre, akik az igét hirdették nekünk és követjük hitüket – azt erősítik bennünk, amit ők leginkább a kezünkbe akartak adni: „Jézus Krisztus tegnap, ma és mindörökké ugyanaz.” (Zsid 13,8)

Szilveszterkor változik a naptári év: ilyenkor nem csak egyetlen nap, hónap, de egy egész év is mögénk kerül, amit visszahozni többé nem lehet. Átéljük, hogy öregebbek lettünk egy esztendővel, kimért időnkből tehát ismét kevesebb van előttünk. Ez melankóliával tölt el – ám csak addig, amíg életszomjunk méltó átellenesre nem lel Krisztus örökkévaló szeretetében. Ő az, aki mindig volt és mindig lesz, tudja a mi formáltatásunkat (Zsolt 103,14), és akkor is szeret bennünket, amikor testünk már régen porlad. Ő az a biztos pont, aki nélkül zátonyra fut a legsikeresebb élet, s akinek „…hűsége, mint az ég harmatja bőven ránk árad.” (264. dics. 4. v.) Róla, és a jóságáról elmélkedés elveszi belőlünk az élet mulandó voltának szomorúságát, mert ő boldogabbat ad nekünk annál – örökkévalót és teljeset. Aki benne hisz, soha meg nem hal „…mert az én Atyámnak az az akarata, hogy annak, aki látja a Fiút, és hisz benne, örök élete legyen;  én pedig feltámasztom őt az utolsó napon.” (Ján 6,40)

Az emberi élet kétes és ítéletre méltó ürességétől indultunk: bizony, ez az alaphelyzetünk az Éden elvesztése óta. Ebbe születtünk bele, s ennek a fajta életnek észrevétlen lepergése szomorít el a naptári év elmúlásakor. Ezért a nagy hangoskodás, petárdázás és a keresett vidámság szilveszterkor világszerte – jó lenne valahogy feledni az idő múlása alá rekesztett mivoltunkat. De van egy jobb élet is, amiről Isten igéje ad nekünk fogalmat: az már a Krisztus hűségéből táplálkozik. Becsüljük meg, ha hozzájutottunk, és ne feledkezzünk meg azokról, akik ezt hirdették nekünk. Figyeljünk életük végére, és kövessük hitüket. Ő, akit hirdettek nekünk nem változik, s nem hagy cserben minket – mert Jézus Krisztus tegnap, ma és mindörökre ugyanaz! Ámen.

 

Fohász

Urunk, légy irgalmas vétkeinkért és mulasztásainkért, amik az elmúlt esztendőhöz kapcsolódnak, s adj nekünk gyermeki, tiszta hitet a most következő év napjaihoz! Ámen