Miért olvassunk igehirdetéseket?

Vannak az ember életében elkeserítő pillanatok: olyanok is, amikor semmit nem értünk, csak a méltatlankodásra telik. Miért jutottam ide – nem ezt érdemeltem! Ilyen helyzetekben végképp meghatározó, elérhet-e bennünket az égi szó, az ige – vagy sem. Erről szól az alábbi igehirdetés.

 

 

 

Igehirdetés 2018. január 21.

Miért olvassunk igehirdetéseket?

 

Lekció: 1Móz 21,9-21

Textus: 1Móz 21,15-17

„Amikor kifogyott a víz a tömlőből, odatette a gyermeket az egyik bokor alá, maga pedig elment, leült vele szemben egy nyíllövésnyi távolságban, és ezt mondta: Ne lássam, amikor meghal a gyermek. Ott ült vele szemben és hangosan sírt. De Isten meghallotta a fiú hangját, Isten angyala pedig kiáltott a mennyből és így szólt hozzá: Mi van veled, Hágár? Ne félj, mert meghallotta Isten a fiú hangját ott, ahol van. Kelj föl, vedd fel a fiút, és fogd kézen, mert nagy népet támasztok belőle.”

 

Igehirdetés

Amikor felnőtt ember gyermeket lát, ellágyul a szíve. Természetes a dolog, etológusok megfigyelései szerint az élővilágban mindenhol így van: növendék méretű egyed látványára egyszerűen beindulnak az utódápolási ösztönök, amint azt szakszerűen fogalmazzák. Az elhagyott, síró gyermek különösen is szívszaggató  – bibliai történetünk pedig éppen ilyen helyszínre visz most bennünket.

Mi történt? Ábrahámnak és Sárának sokáig nem volt leszármazottja, s hogy vagyonuk utód hiányában ne menjen kárba, Sára a kor szokása szerint feleségül adta szolgálólányát Ábrahámnak. Hágárnak lett is gyermeke. Késő vénségükre azonban mégiscsak született saját leszármazottjuk, Izsák – s hogy az örökség egyedül őt illesse, Sára ragaszkodott hozzá, hogy váljanak meg Hágártól és kicsinyétől. Ábrahámnak ez nehezére esett, de Isten útmutatása megerősítette a dolgot. Így került Hágár a pusztába egy kenyérrel és egy tömlő vízzel – s mikor ezek elfogytak, következett számára a kétségbeesés… Itt indul igazából történetünk.

Amit érdemes észrevennünk az elbeszélés sodrásában, az mindjárt a vigasztalás. Kilátástalan helyzetben is lehet Istennek olyan terve, amit pillanatnyilag nem látunk át ugyan, idővel mégis mindent jóra fordít. Képzeljük magunkat Hágár helyzetébe: szolgálólányként éli életét egy karavántulajdonos neje mellett, vagyis nem túl sok kilátással – aztán egyszer mégiscsak gazdájának felesége lesz, sőt fia is születik. A nemvárt fölemelkedést egy időszak után azonban iszonyatos hullámvölgy követi: elűzik a családtól, és a pusztában éhhalál vár rá kicsinyével együtt. Ki ne esne ilyenkor kétségbe…?

A helyzet emberileg kilátástalan, a tömlőből ugyanis egyszer majd kifogy a víz. Fontos azonban észrevennünk, hogy csak emberileg állnak így a dolgok. Amikor valaki egyedül marad a gondjával, általában nem is lát mást, csak azt, ami kétségbeejtő, holott lehet, hogy Istennek a bajok mögött már régen van terve – a jóra. Hágár önmagában annyira képes, hogy leteszi fiát egy bokor alá, s leül egy nyíllövésnyire – mert nem akarja látni, mikor meghal a gyermek… Hangosan sír, és bizony, minden oka meg is van erre. Nem tudja még, s nem meri hinni sem, hogy lehetne értenie ezt a borzasztó helyzetet másként is.

Itt érdemes megállnunk s elgondolkodnunk egy pillanatra. Súlytalan, vagy annak gondolt helyzetekben szokták az emberek vállukat vonogatni, s ezt mondani valamiről: „Attól függ…” Mitől? Attól, hogy milyen szempontból nézzük. Aztán fölsorolják, hány olvasata van egy adott helyzetnek: ha innét nézzük ilyen, ha meg onnan, akkor olyan – sőt, vannak még más lehetőségek is…

És igazuk is van: minden helyzet a jelentésével együtt az, ami. Hallgassunk csak meg egymással vitában álló feleket: mindig legalább két, eltérő történetet mesélnek el, mert az úgynevezett „tényektől” elválaszthatatlanok az értelmezések – egyszerűen odatartoznak. Ami egyiknek büszkeség, az a másiknak nem gyógyuló seb – mert mi emberek folyton „valahogy értünk” bekövetkezett dolgokat. Van hozzá úgynevezett racionális gondolkodásunk, akadnak érzelmeink is bőven – s ezek körében elhelyezve a „tényeket” azok különböző, néha egymástól homlokegyenest eltérő jelentést kapnak.

 

„Szép bizony a világ! és annyi jó

hullámzik ide-oda tág terén.

Ó, miért is, hogy tőlünk mindig egy

lépésnyi távolban lebeg az üdv,

s lépésről-lépésre csal át az életen

szorongó vágyunk, míg a sírhoz ér!

Oly ritka, hogy az ember megtalálja,

ami pedig neki rendeltetett,

oly ritka, hogy megtartsa, amit egyszer

szerencsés keze már megragadott!

Elszabadul, mi megadta magát,

s elengedjük, amit mohón szorítunk.

Van boldogság; de rá nem ismerünk:

vagy ismerjük, de nem tudjuk becsét…”

                                                    (Goethe: Tasso, III.2.  ford. Szabó Ede)

 

Kevesen gondolnak arra, hogy emberi „értelmező képességünk” fejleszthető. Nem olyasmi, mint egy darab kő: amikor életünk eseményei során hatások érik, azok javítják vagy éppen csökevényesítik érzékenységét. Nem csak hogy „él” ez a képességünk, mint valami nemesebb szerv, vagy külön élőlény – de éppenséggel létezésünk egyik legértékesebb része! Miért olvasunk például igehirdetést, mint most e pillanatban is?  Mert a leírtak kiépítenek bennünk valami jót, ami eddig nem volt ott – Isten igéje így működik! Ellenállóbbak leszünk félelmeinkkel, vagy az önkéntelen haragunk iránt, amikor olyan történetet olvasunk, s üzenetét fölfogjuk, mint amilyen a Hágáré is. Pedig nem jól indul az elbeszélés: egy szolgálólány addig kell csupán egy módos családnak, amíg fiút szül számukra – ám kitaszítják, amint nincs rá többé szükség… Kegyetlen történet – hogyan “ige” ez?

Azonnal megértjük, amint fölfogjuk, hogy Hágár képében tulajdonképpen magunkat láthatjuk. „Pusztában lenni”, távlatok és jövő nélkül bolyongani bizony, nem is ritka dolog. Méltánytalanság is hányszor esik, amikor joggal mondhatja valaki: “Nem ezt érdemeltem..!” Szeretteink felől is aggódunk eleget – gyermekért, családtagért: Ővele meg mi lesz…?

Amikor ilyen viszonyok között az égi érintés mégis eljut hozzánk, mindig épít lényünkön – s éppen a legfontosabbat, a hitünket! Az sem lehetetlen, hogy „más emberré leszünk” általa, mint Saul a próféták között. (1Sám 10,6) Megeshet, Istennek legyen hála – hogy a próbatételek már nem vesznek oly könnyen erőt rajtunk: az ige által megerősödött tudásunk, kitisztult a látásunk, szilárddá s teherbíróvá lett a bizonyosság bennünk, egyszóval – épültünk!

Igei hatások nélkül tapasztaljuk, hogy lesüllyed, közönségessé válik a lelki életünk, minden emelkedettől kiüresedünk, olyanokká válunk, mint akárki más – kitetté az élet változásainak, és érzelmileg is végtelenül sebezhetők leszünk a körülmények által.

Hol a fordulópont ilyen tekintetben a szolgálólány útján? Amikor a pusztában, a legnagyobb kilátástalanság idején a saját nevét meghallja. „Mi van veled, Hágár…?” A mennyei érintést kapó ember önmagára ébred: rádöbben, hogy valójában hol is áll, s baján kívül mi jó van életében: egyebek közt, talán bizony éppen az első helyen, maga az éggel való kapcsolat! S az asszony föl is fogja, meg is érti a felülről érkező szót: „Ne félj, mert meghallotta Isten a fiú hangját ott, ahol van.” Mintha az szólt volna hozzá: Hágár, Hágár, Isten is van..! Eddig kihagytad őt a számításaidból…? Nem leszel Ábrahám főfelesége, ez már biztos – nincs azonban mindenestől vége életednek, hogy Isten elvett tőled valamit, ami fontos volt számodra. Lásd csak, ad helyette sokkal jelentősebbet: „Kelj föl, vedd fel a fiút, és fogd kézen – mert nagy népet támasztok belőle.”

A Legfőbb Szeretet nem szokott öncélúan elvenni – ilyet csak a Gonosz tesz! Az Úr átrendezi életünket, mikor megvon tőlünk valamit: a maga idejében „jobbat ád”, mint amitől meg kellett válnunk! Ennek az ő irgalmának bizonyossága épül be hitünkbe, sok egyéb fontos dolog mellett – amikor igehirdetést olvasunk. Miért ne lehetne az egyébként sok tekintetben joggal kritizált internet is áldott eszköz – az ő kezében…?

Az “ige” ugyanis, ha Istentől való, mindig fölépít az énünkben, a gondolkodásunkban valami újat, éspedig éppen ott, ahol azelőtt romok voltak. Erőt ad, ha elcsüggedtünk. Nagyon fontos a Hágárhoz eljutó angyali szózat eme fordulata: „Ne félj, mert meghallotta Isten a fiú hangját ott, ahol van!” Nem általánosságban, nem is a szokott módon hallotta meg, vagy azért, mert „ez a dolga” – hanem éppen abban a páratlanul nehéz helyzetben hallgatta meg – ott, ahol a gyermek van! Ő így vesz minket komolyan: sírásunkban, jajveszékelésünkben, remegésünkben, életünk féltésében – konkrét nyomorúságaink közepette! Abban, amiben pont vagyunk! Hogy az ő “minket hallása” egyben a vágyaink maradéktalan teljesítését is jelentené, az viszont nem biztos.

Hágár vágya ott és akkor ugyanis legfeljebb annyi lehetett, hogy gazdái térjenek jobb belátásra, s fogadják vissza – ám egyáltalán nem ez történik! El van készítve számára valami sokkal jobb – miközben a „vágya” egyáltalán nem teljesül…! Olyasmi következik a megalázott szolgálóleány életében, amire gondolni sem mert, hinni pedig végkép nem hihetett: egy egész nép származik majd belőle!

Igen, pontosan azt kellene keresnie mindig az embernek, amikor a próbák idején nem érti, mi is történik vele, hogy milyen jöhet ki a rosszból, amiben most van. Kár, hogy erre ritkán gondolunk – s milyen nagyszerű, hogy Isten igéje meg éppen ezt juttatja az eszünkbe! Minden ezért van, az ember előmeneteléért: igen, még a bajok is!

Hágár kapott erőt, és világos útmutatást a pusztában, aminek következtében össze tudta szedni igyekezeteit, és magabiztossá vált. Először belülről változott meg, s új tulajdonságaihoz alkalmazkodtak körülményei. „Kelj föl, vedd fel a fiút, és fogd kézen – mert nagy népet támasztok belőle.” Ezek után nem csak, hogy föl tudja nevelni a fiát, hanem még Egyiptomból való feleséget is szerez számára, ami nagy tisztességnek, igen előkelő rokonságnak számított egy beduin szolgálóleány számára – s fiából ered majd az izmáeliták egész nemzetsége…!

Van ennek a történésnek egy fontos, hitbeli értelemben különösen is messzire mutató jelentése. Az Írás ugyanis külön hangsúlyozza, hogy azért lesz Hágár fiából nagy nép, mert ő is Ábrahámtól származik – ami egyáltalán nem genetikai felsőbbrendűségre történő utalás. Külön ki is zárja ezt a Szentírás, amikor így szól: „Nem azért szeretett titeket az Úr, sem nem azért választott titeket az Úr, mert ti minden népnél többek volnátok, mert ti minden népnél kevesebbek vagytok – hanem mert szeretett titeket az Úr, és meg kívánta tartani az esküt, amit atyáitoknak tett.” (5Móz 7,7-10) Ábrahám személyében egy magatartásformát, éspedig a hitre épülő cselekedet igazságát becsülte meg Isten: „Ábrahám hitt az Úrnak, aki ezért igaznak fogadta el őt.” (1Móz 15,6 Róm 4,3) Ugyanezzel csúfolták aztán Jézust is a kereszten: „Bízott Istenben – mentse meg most őt, ha akarja; mert azt mondta, Isten Fia vagyok…” (Mát 27,43) Az ember életében legfontosabb a hit: az tesz mindenkit azzá, ami örök értelemben lesz!

Hágár fia, Izmael testiképpen „Ábrahám leszármazottja” – ami azonban ebben az összefüggésben, vagyis az üdvösség dolgában olyan kép, mely önmagánál sokkal nagyobbra utal. A „nagyobb” pedig a hívő élet: ez a Biblia igazán fontos ügye – erről szól első lapjától az utolsóig! Bennünk is a hitet kívánja erősíteni minden betűjével – és ezt hivatott tenni valamennyi igehirdetés, írott vagy szószékről elhangzó egyaránt. Hát olvassuk a Szentírást naponta, s olvassunk lehetőleg igemagyarázatot is, amikor csak tehetjük – mert, mint Hágárnak a darab kenyér és tömlő víz elfogyta idején a pusztában, nekünk is nagy szükségünk van bajaink közepette égi erősítésre: lelkünket tápláló, felrázó és helyreállító szóra!

Istenünk éltető beszéde ugyanis mindig kiépít bennünk olyasmit, ami új, jó és magas rendű – ha csak nem vagyunk egészen feledékeny hallgatók. (Jak 1,22-25) Az ige ad számunkra hitet, új erőt és bizonyosságot. Emlékezzünk Hágárra, a kétségbeesett kivetettre – talpra tudott állni segítségével! Lett ereje fölnevelni a fiát, akiről már lemondott: sőt, feleségről is tudott gondoskodni számára a maga idejében – pedig a pusztában már elfogyott a kenyere, s víz sem volt többé a tömlőjében… A szélső helyzetek mindig napvilágra hozzák, mi van a szívünkben! (5Móz 8,2-3) Hágár ezek szerint nem csak testiképpen volt felesége Ábrahámnak egy bizonyos időszakban, de annak égre hangolódó hitét is átvehette – erre utal belső fogékonysága, ahogyan nagy nyomorúságában meghallja a megszólító angyali szót!

Kövessük őt ebben az alázatában, s előbb-utóbb megértjük majd, mit is jelent az ige szava Istennel kapcsolatban: „A te hűséged jobb az életnél.” (Zsolt 63,4) Egyéni életküzdelmeink között is szépen megtetszik majd, milyen jók származhatnak abból, ami teljesen és tökéletesen csak rossznak látszott, sőt az is volt – akár a Jézus keresztje. Istennek van hatalma megfoghatatlan átminősítésekre: ő előhozhat jót a rosszból, sőt életet a halálból! Legyen hát nyitva a szemünk, a szívünk – és megtapasztaljuk majd magunk is pontosan ugyanezt.  Így is legyen! Ámen.

 

Fohász

Uram, te megnyithatod szívemet küszködéseim közepette, s újraépítheted bennem az élő hitet. Segíts, hogy megbecsülhessem a bennem végzett mennyei munkádat! Ámen.