Hogyan kell meghalni? Lehetőleg sehogy. De ha mégis…? Akkor szépen.

Erről szól az alábbi igehirdetés.

…………………………………………………………………………..

 

 

Igehirdetés 2018. február 25.

Áldással távozni

 

Lekció: 1Móz 49,1-33

Textus: 1Móz 49,33

„Amikor befejezte Jákob a fiainak szóló parancsokat, felhúzta lábát az ágyra – azután elhunyt, és ősei mellé került.”

 

Vannak az életben olyan pillanatok, amikor valami nagyon fontos történik, és évtizedek múlva is pontosan emlékszünk, éppen hol voltunk, mit csináltunk, amikor az a hír ért bennünket. Ha a családfő meghal, az biztosan ilyen, hiszen életünk egyik legfontosabb szereplőjét, döntő referencia-pontját veszítve el, mintegy maga a lelkünk, úgy is mondhatjuk, az életünk alakul át. Különböző vizsgálatok szerint a legnagyobb védettségben azok vannak emberileg, akiknek még élnek a szülei, s már van házastársuk és vannak gyermekeik is. Átalakul azonban az egész döntéshozatali komplexuma, „pszichológiája” annak, aki szülőjét veszíti. (C.G.Jung) A költő sem véletlenül könyörög így nyomorúságában:

 

„Nem emel föl már senki sem,

belenehezültem a sárba,

Fogadj fiadnak Istenem,

hogy ne legyek kegyetlen árva…” 

                                             (József A.: Nem emel föl)

 

Jákob fiai is árván maradtak, s ezen az sem változtat, hogy régen felnőtt emberek már. Viszont mégis mindent más fénybe helyez e történésben, hogy édesapjuktól áldást és útmutatást kapnak, amikor az eltávozik.

Az elmúlás szükségképpen sötét és félelmes, hiszen oda indulunk, amit nem ismerünk – a halál egyszerűen elvisz, elnyel. A távozás pillanata megrendít. Ám Jákob elhunytán valahogy mégis ott a ragyogás: egy csöndesen aranyló, ősi fény pompája, mely messze előre mutat nem csupán tizenkét fia s azok leszármazottai, hanem az emberiség jövőjére is. Mi adja ezt a tágasságot a történetben?

Ennek a férfinek valamikor egész élete az áldás körül forgott. Törekedő ifjúként, s tegyük hozzá, anyja kedvenceként próbálta már elvenni ikertestvérétől, Ézsautól elsőszülöttségét, s kihasználva annak gyarlóságát, egy tál lencséért meg is szerezte. Aztán saját apját is becsapta a nagyobb áldásért, Ézsaunak hazudva magát. Elmenekült bátyja haragja elől, s apósa juhait őrizve is „ügyességének és tehetségének köszönhetően” lett évtizedek alatt vagyona. Még mindig ugyanazért küszködik azonban az angyallal, amikor hazafelé megy, egész éjszaka – az áldásért! Hiába lett gazdag: éretlen lélekkel végig azt hitte, abban és csakis abban rejlik az áldás – ám a valóságban nem volt Isten jóváhagyása az életén.

Halála idején már nem itt tart. A Jabbók révénél történt éjszakai tusakodása megváltoztatja lényét, aminek kiugrott csípőcsont a jele: a „sikeres ember” sántít egész további életében… A változás lényege azonban, hogy nem kívülről várja már az áldást. Nem is hadakozik, hazudik, beállít, mesterkedik és csal érte többé (Hós 12,7) hanem Istenéért és emberi ügyeiért egyaránt “helytállással megküzdve” (ez  1Móz 32,28 igéjének valódi jelentése!) megosztja vagyonát egykor kisemmizett és megvetett bátyjával, s tulajdon fiai számára is áldássá lesz. Élete alkonyán valóra válik nagyapjának, Ábrahámnak Istentől kapott gyönyörűséges ígérete: „Megáldalak téged, és áldás leszel!” (1Móz 12,2-3)

Kevés ilyen szép lelki fejlődést, belső érlelődést látni – sokan ugyanis pontosan ugyanott végzik, ahol gyermekként elkezdték, semmit sem lépve előre egy hosszú élet alatt. Nem így Jákob: neki még halála is szép és megnyugtató.

Pedig nem mondhatjuk, hogy fiainak adott, személyre szabott áldásai csupa tökéletes és „jó” ember képét tükrözik – éppen ellenkezőleg. Mégis áldást kapnak valamennyien, igaz, édesapjuk nekik címzett „parancsai” pontosan azt jelölik meg számukra, mit kell másként csinálni, miben kell változtatni – ha tudnak, akarnak, és egyáltalán lehet még. Az áldás lényege tehát (mint egyébként is mindig) a konkrét élethelyzethez, és a valóságos tulajdonságokhoz szóló tanítás – nem pedig érzelmes jó kívánság vagy kegyes sóhaj. Ennél nincs fontosabb az életben: megérteni a tanítást, és okulni belőle.

Milyen sokat ér egy-egy jó tanács – valóban áldás lehet, ha meghalljuk és szívünkre vesszük. Csak ne lenne olyan sok süket ember! Mindenki megy a saját feje után, és rongálja is rendesen életét – pedig kapott útmutatást már éppen eleget. Hát itt ebből kapunk most egészen konkrét leckét.

Rúben erős vitéz – de „atyja nyoszolyájába lépett”, vagyis annak ágyasával hált. A nemi kicsapongás és ugyanakkor a szülő iránti tiszteletlenség megtestesítője. Az utóbbi egyébként a szellemi hagyomány elvetését, a régiek tapasztalatainak lebecsülését is jelenti, ami a gyilkosságnál is súlyosabb minősítést kap a Tízparancsolat sorrendje szerint.

Simeon és Lévi az erőszak emberei: gyilkosok, akiktől még az állatkínzás sem áll távol. Ha így folytatják, eltűnik nemzetségük – addig pedig a társaságukban sem jó lenni, haragjuk és dühösködéseik miatt. (Péld 22,24-25  Péld 29,22)

Júda uralkodásra termett oroszlán; nem is múlik el tőle a kormánypálca egész addig, míg „el nem jön Siló” – ami viszont már messiási utalás.

Zebulon a tengerparti kikötők környékét lakja, ami a kereskedelemmel való foglalkozásra céloz, s az áhított pénz veszélyeit és kísértéseit illeti. Issakár lusta, akár egy erős csontú, jókora szamár – ha nem szedi össze magát, heverészése rabszolgává teheti. Dán ítélkező típus, kitűnő bíró: ám kígyóként mardosva a lovak lábát, melynek lovasa hanyatt esik, az intrikus ember megtestesítője. Gád vigyázatlan, ezért martalócok (ma úgy mondanánk, maffiózók) kezébe eshet. Áser anyagi jólétben él, Naftali pedig kitűnően tud beszélni – s tudjuk, mindkét dolog veszélyes csapda lehet. József (Efraim és Manassé apja) hosszabb áldást kap, akárcsak Júda, hiszen bennük az északi és a déli országrész vezető törzseiről van szó. Benjámin, a lekisebb a ragadozás és dőzsölés kísértéseivel kell majd megküzdjön. Az összefoglalás pedig így szól: „Ez Izrael tizenkét törzse. Ezt mondta el nekik apjuk, amikor megáldotta őket; mindegyiket a ráillő áldással áldotta meg.” (1Móz 49,28)

Kizárt dolog, hogy mindezt, vagyis lekciónkat figyelmesen végigolvasva (rákattintással itt fent megtehetjük) ne találna az ember legalább egy olyan jellemvonást, amihez neki is ne lenne köze, s ahol nagyon is szükséges számára az útmutatás. Sajnos, az is megeshet, hogy valakit már csak a prófétai keserűség hangja illet: „Látván látnak, és hallván semmit nem értenek!” (Ézs 6,9  Mát 13,13-15  Luk 8,10) Ez a vétkek megcsontosodásának, a megátalkodásnak világa – amikor az ember nem is akar növekedni, s az áldásként érkező tanítást mindenestől elutasítja – ide ne tartozzam!

Lássuk azonban magát Jákobot, mert életének vége személyes értelemben különösen is figyelemreméltó.  A Biblia szűkszavú tudósítása összesen annyit mond, hogy miután elmondta fiainak, amit akart „…felhúzta lábát az ágyra, azután elhunyt, s ősei mellé került.” Ezek a tömör szavak legalább két fontos dologra felhívják figyelmünket.

Először is arra, hogy Jákob megbékélt a halállal. Fölöslegesnek tűnhet a közlés, hogy felhúzta lábát az ágyra – ám ennek jelképes az üzenete. Befejezte nem csak fiainak szánt intelmeit és áldását, de földi küzdelmeit is. Nincs többé dolga a világgal, élete kerek egész – elvégezte a futását. (2Tim 4,7-8) Semmi patetikus nem rejlik e mindennapi mozdulatban, hiszen minden este fölhúzzuk lábunkat az ágyra, így indulunk az alvásnak; s teljesen ránk is bízza a Szentírás, hogyan értjük e szavakat. De nem kell hozzá sokat gondolkodni: azokra a lábakra nincs már igazán szükség. Pedig mennyit vándoroltak valaha, hordozták gazdájukat hűségesen fáradozva – ám ő maga most már egészen máshová készül. Jákob elfogadja, hogy távlati, életét összefoglaló értelemben is igaz: „Nincs itt maradandó városunk, hanem a jövendőt keressük.” (Zsid 13,14) Eszünkbe juthat továbbá olyan újszövetségi biztatás is, amit Jézus így mond tanítványainak: „Békességet hagyok nektek, az én békességemet; nem úgy adom nektek, amint a világ adja. Ne nyugtalankodjék a ti szívetek, se ne féljen!” (Ján 14,27) Más helyen pedig: „Azért beszéltem ezeket nektek, hogy békességetek legyen énbennem. E világon nyomorúságotok lesz, de bízzatok, én meggyőztem a világot!” (Ján 16,33)

Jákob ezeket még csak egészen távolról (4Móz 24,17), tükör által, homályosan láthatta (1Kor 13,12) – szívében mégis megbékélve indult a minden élők útján. Erről szól, hogy fiainak adott áldása és útmutatása után egyszerűen fölhúzza lábát az ágyára, s meghal. Jó arra gondolni, hogy az ember élete beteljesedhet, s nem csak feldúltan, sorsával elégedetlenül mehet el innen valaki, hanem nyugodt és megbékélt lélekkel is. Imádkozzunk, hogy megkaphassuk majd ezt az ajándékot – sok vagy kevés évet élnénk is!

A másik figyelemreméltó dolog, hogy Jákob „ősei mellé kerül.” Maga a formula ugyan összesen annyit jelentett, amikor ezt leírták, hogy eltemették őt – amit ma általában úgy fejeznek ki, hogy „utolsó útjára kísértek” valakit. Apjáról, Izsákról is ugyanezt olvassuk: „És kimúlék Izsák és meghala, és takaríttaték az ő eleihez vén korban, bételvén az élettel; és eltemették őt az ő fiai, Ézsau és Jákob.” (1Móz 35,29) De nagyapja, Ábrahám felől is így szól az Írás: „És kimúlék és meghala Ábrahám jó vénségben, öregen és betelve az élettel, és takaríttaték az ő népéhez.” (1Móz 25,8) Ábrahám Háránból, a mai Észak-Szíria területéről költözött lakóhelyére, s nem valószínű, hogy tetemét odaszállították volna „népéhez”; első feleségének sírja egyébként is Hebronban volt (1Móz 23,19), tehát az ő temetése is ott lehetett – vagyis a kifejezés arra utal, hogy a családi sírboltban temették el. Mégis van ennek az egykori, vérségi összetartozást hangsúlyozó kifejezésnek egy magasabb felhangja: ősei társaságába került. Az elődök tisztelete nem csak a bibliai vallásnak, hanem a világ összes lehetséges vallásának része, amennyiben ők már tudnak és látnak valamit, amit mi itt még csak hittel hihetünk, s remélvén remélünk: útrabocsátójuk és végleges hazafogadójuk, Isten szeretetét.

Ez a szeretet mindennél erősebb: legyőzi a halált.  (Jel 20,13-15) Ennek jegyében mondja már Dániel könyve is: „És sokan azok közül, akik alusznak a föld porában, fölserkennek; némelyek örök életre, némelyek pedig örök gyalázatra és örökkévaló utálatosságra.” (Dán 12,2-3) Akkor majd „az igazak fénylenek, mint a nap, az ő Atyjuk országában. Akinek van füle, hallja!” (Mát 13,43) Mert egyszer élünk – s éppen azt visszük magunkkal, ahogyan életünket itt leéltük, semmi mást.

Egy nagy élet földi záróakkordjai a mi kis életünk fényeit ragyogtatják föl – amennyiben figyelünk rájuk. Jákob megküzdött Istenéért, s megküzdött bátyja elvesztett barátságáért is, mikor sírva könyörgött az angyalnak éjszakai tusakodásában – s maga is áldássá lett! Fiainak hagyott parancsai, s méltóságos, egyszerű halála erőt ad a mai küzdőknek: lehet szépen távozni. Mi már tudunk Krisztusunk utolsó szavairól és értünk mondott imájáról is – miért ne merítenénk belőle hitet és vigasztalást? „Atyám, azt akarom, hogy akiket nekem adtál, azok is ott legyenek velem, ahol én vagyok, hogy lássák az én dicsőségemet, amelyet nékem adtál, mert szerettél engem már a világ kezdete előtt!” (Ján 17,24) Ez tényleg olyasmi, amire nem csak egy életet, de az egész örökkévalóságot is lehet építeni. Hát így is legyen! Ámen.

 

Fohász

Add Uram, hogy a rám jellemző gyengeségekkel egyáltalán tisztába jöjjek, s áldó szereteted tanításait azokban különösen is megfogadjam! Ámen