Ez a szó, hogy hiteles, nem is szerepel a Bibliában. A helyén azt találjuk igaz, vagy igazságos. Ma mégis feltűnően sokat használt kifejezés, mikor hiteles emberről, hiteles művészetről stb. értekezünk. Valószínűleg azért, mert sok a hamisítvány, dől a bóvli. Beszédben is, emberben is. Erről szól az alábbi igehirdetés, ami előadás formájában hangzott el.
Igehirdetés 2018. november 24. (Fóti presbiteri konferencia, ea.)
Lehet-e hitelesen élni?
Lekció: 2Tessz 1,10
Textus: 2Tessz 1,10
„Ő eljön, hogy megdicsőüljön szentjeiben, és csodálják mindazok, akik hisznek benne – mivel az én tanúságtételemnek hitele volt nálatok…”
Köszönöm az Északpesti Református Egyházmegye meghívását erre a mai presbiteri konferenciára. Önálló lelkészként ebben az egyházmegyében szolgáltam szinte egész életemben: nyolc évig Budaörsön, majd 33 évig Szentendrén, ahol három éve nyugdíjasként is élek. Azt a felkérést kaptam, hogy tartsak előadást „Hiteles élet – hiteles szolgálat” címmel, és nagy öröm számomra, hogy ilyen szép számmal, több mint száznyolcvanan eljöttek ma a kebelbeli gyülekezetekből.
Most, hogy előadásom címét elmondtam, ami egyébként kiadott programunkon is szerepel – akár azonnal haza is mehetnénk valamennyien, hiszen ha valamiben, ebben bizonyára mindnyájan egyetértünk: hiteles élet és hiteles szolgálat összetartoznak. Mit lehet ezen ragozni?
Először a címünkben szereplő szavak bibliai használatáról beszélek, egy frissítő közének után pedig azok ránk vonatkozó gyakorlati következményeiről.
„Hiteles” – ez a szó egyáltalán nem is szerepel a Bibliában, holott ma gyakran emlegetjük, szinte divatos kifejezés. Általában az igaz, vagy igazságos kifejezést találjuk a helyén a szent iratokban. Még a hitel szó is csak egyetlen esetben kerül kimondásra a Bibliában: Páltól halljuk, hogy „a mi tanúbizonyságunknak hitele volt nálatok” – de az Újfordítás ezt már így olvassa: „hittel fogadtátok” bizonyságtételünket. (2Tessz 1,10) Ott van tehát a szóban a hit, mert hiteles az, amiben lehet hinni, meg lehet bízni – igaz. Valószínűleg azért lett divatos ma a szó, és használjuk hiteles művész, hiteles előadás stb. összefüggésekben, mert amit jelöl, az hiánycikk: sok a hamisítás, sok a bóvli – és ritka az igaz, megalapozott beszéd, a “gyökeres szó”, amint ritka az igaz ember is. (Jer 5,1)
Ősidőktől azt szokás a kultúrákban mesternek, azaz tanítónak hívni, aki azt mondja, amit tesz, és azt teszi, amit mond. Elhalványult formában ez jelenik meg az egyetemi magiszter-képzésben: ilyen fokozatot kap, akit annyira otthonosnak állapítanak meg szakterületén, hogy nem csupán gyakorolhatja, de taníthatja is tudását. A valóságban azonban csak az mester, aki nem mond mást, mint amit megvalósít, s nem tesz mást, mint amit tanításában képvisel. Igazat mond, hiteles: tehát lehet neki hinni, és rábízható az ifjúság – ez a dolgok eredeti rendje. Gondoljuk meg, hogy Megváltó Jézusunk nem csak biztatta tanítványait, “szeressétek egymást” – hanem rá is tette az életét, meg is halt a bűnös világért! Ezért volt életműve annyira hiteles, hogy kétezer éve fényesen világít az egész embervilágnak.
Szó és tett, elv és megvalósítás egységéről beszélünk hát, ami mindig biztat és erősít: úgyannyira, hogy még kockázatvállalásra is képesít. „Ha te vagy az, Uram” – mondja Péter, amit úgy is érthetünk, hogy amennyiben olyan nagyszerű vagy, amilyennek hiszlek – „akkor hadd menjek hozzád a vízen!” És Jézus azt feleli neki: „Gyere!” (Mát 14,28-29) Hányszor kell hiteles mivoltunk jegyében még vízen is járni, mert nincs más, tökéletesen “bebiztosított” út – de megéri!
Világi értelemben hiteles az, amit fejléces papíron, pecséttel és aláírással igazolnak. Banki fizetségekhez sokszor két alkalmazott aláírása is kell, s a fontosabb egyházközségi okmányokat is lelkész és gondnok együtt írják alá. De nemrégiben hallottam egy jogász ismerőstől, hogy bizonyos terület-méreten, talán tízezer négyzetméteren túli föld-adásvételi szerződéseket, ha az külföldi állampolgárral köttetik – kizárólag olyan vízjeles papíron lehet megírnia (s utána száraz-pecsétjével ügyvédileg ellenjegyeznie), ami kevés helyen, ott is csak igazolások és okmányok felmutatása után hozzáférhető, s mint egy bankjegy, nehezen hamisítható. Részemről egyet is értek vele, ne adják el könnyedén a földet lábunk alól külföldi, vagy akár magyar pénzügyi befektetőknek, hanem dolgozzák meg azokat szakszerűen a helyben lakó, legitim és hozzáértő tulajdonosok, mint jó gazdák – mindnyájunk előmenetelére!
„Élet” – ez a következő szavunk. Ebből kétféle van: egyik a pusztán biológia létezés, ami táplálkozik, lélegzik és szaporodik – s az Istenben való élet, ami ennél mérhetetlenül magasabb. A Biblia szerint csak az utóbbi igazi élet: „Én vagyok amaz élő kenyér, ami a mennyből szállott alá; ha valaki eszik ebből, él örökké” – mondja Jézus. (Ján 6,51 Gal 5,13) Az apostol pedig hozzáteszi: „Akié a Fiú, azé az élet; akiben nincs meg az Isten Fia, az élet sincs meg abban.” (1Ján 5,12)
Minden élet ápolásra, gondozásra szorul, különben tönkremegy – úgy a biológiai, mint az Istenben való. Minél bonyolultabb, összetettebb egy élet, annál érzékenyebb, s jobban kell rá vigyázni, hogy el ne sorvadjon. Ezért gondozzuk hitünket, s pontosan emiatt vagyunk együtt ma itt Fóton is ebben a körben. A tűz lángját táplálni kell, egyébként kialszik – ha pedig már füstölgő parázs lett volna belőle, föl kell éleszteni. „Gerjeszd fel Isten kegyelmi ajándékát, amely benned van kézrátételem révén” – mondja az apostol Timóteusnak. (2Tim 1,6) Ahol pedig kialudt a tűz, ott újat lehet, sőt újat is kell gyújtani!
Hadd védjem meg azért pár szó erejéig a „pusztán biológiai” élet csodáját is. Hívő emberek olykor lebecsülik mondván, csupán testi létezés: de nincs igazuk. Pontosan elég okot ad ámuldozásra az is – amit a minap odahaza látottak számomra fényesen igazoltak. Sok bosszúságot jelentenek mostanában a mezei poloskák, ezt tudjuk – bejönnek a lakásba; a pókok és pókhálók pedig eleve a takarítás tárgyát képezik – de mit látok pár napja a szobában? Az egyik fotel aljából egy szál pókháló ereszkedik alá, rajta valamivel. Megnézem közelebbről, hát egy összecsomagolt mezei poloska, amint kapálózik lábaival! A pók pedig időnként „lejön” hozzá a fonálon, amin eleve ő eresztette alá, s még csomagol rajta! Lenyűgözött a jelenet, mert az derült ki belőle, hogy a kb. három milliméter átmérőjű pók egyrészt tud csomagolni: tisztában van vele, hogy a nyílt terepen semmi esélye a nála tizenötször nagyobb testtömegű mezei poloskával szemben – de „aláereszteni” is tud, mégpedig nem le a földig, csak a levegőbe lógatva zsákmányát, ahol az nem tud elszaladni… Mekkora agya lehet egy póknak? Hát nagyon parányi. De Teremtőnk bele tudta programozni ezt a két tudományt – csomagolni és alálógatni… És a mezei poloska is csodálatot érdemel a maga módján: elég lapos ahhoz, hogy nyílásokon, ajtó alatti réseken bejöjjön, meg elég okos ahhoz, hogy ősz végén a meleget jelentő helyekre törekedjen, hátha ott át tud telelni – de még repülni is képes, hogy meneküljön (amíg elég gyorsan és ügyesen össze nem csomagolják a szárnyait a helyszínen készült, friss pókfonállal). Őszinte nagyrabecsülésem közepette ugyan, de végül kidobtam mind a kettőt a kertbe – ám azóta is morfondírozok elképesztő képességeiken.
Az Istenben való élet persze még sokkal nagyobb csoda ezeknél. Hogy kihez mikor és miként jön közel, az sorsszerű és kiszámíthatatlan (Ján 3,8), de mindennek megvan a maga ideje. „Tanítsd a gyermeket az ő útjának módja szerint, ha megvénhedik is, el nem távozik attól.” (Péld 22,6) Isten tehet csodát vénekkel is, ha éppen akar (Ján 3,4-7), de vannak az emberi léleknek érzékeny bevésődési időszakai. Idegen szóval imprinting a jelenség megnevezése, és mások mellett K. Lorenz német etológus tett lényeges megfigyeléseket ezzel kapcsolatosan. (idézi: A. Gehlen: Az ember, Gondolat, 1976) Eszerint például fecskefiókákat kivettek fészkükből, s megadtak nekik minden szükséges táplálékot, kellő meleget – csak költő szüleik nem fértek hozzájuk, hogy csőrükből etessék és csicseregjenek hozzájuk… Az eredmény az lett, hogy ezek a fecskék sosem tanultak meg fészket építeni, holott náluk ez nem szülői minta utánzásával tanulódik: a normális fiókák sem látják szüleiket fészket építeni, mégis tudják, hogyan kell azt… Egyszerűen nem indult be náluk a beléjük épített fészeképítési reflex, mert a kellő szülői közelséget és támogatást a fontos imprinting időszakban nem kapták meg. És így van ez humán szinten is, sőt sokszor a hitbeli életet illetően is – a gyermekek nem feltétlenül úgy élnek, mint szüleik szerint tenniük kellene….aminek meglehet az oka bizonyos régi családi eseményekben, vagy éppenséggel azok elmaradásában.
„Szolgálat” – ez címünk harmadik szava. A kétkötetes, nagy Czeglédy-féle Bibliai Lexikon meghatározása szerint szolgálat annyi, mint „erőinket mások rendelkezésére és hasznára fordítani.” Típusai szerint pedig lehet a szolgálat kényszerű, ha hadizsákmányként visznek valakit fogságba, vagy ókori szokás szerint pénzért megvették a rabszolgapiacon. Lehet azonban kölcsönös megegyezésen alapuló is, amilyen például az ún. Malkbund volt a bibliai időkben: a pusztai harcosok megegyeztek a pásztorokkal, hogy fegyveresen megvédik őket a rablóktól, cserébe viszont azok ellátták őket jószággal a nyájból. Ez esetben mind a két fél „szolgált” a másiknak, a kölcsönös megegyezés alapján, s a történelem során egyre nagyobb jelentőségre is tett szert a “társadalmi szerződés”, mint minden közös élet szabályozója. (T. Hobbes, J. Locke, Rousseau)
Kitérőként hadd említsem föl, hogy az újszövetségi szent iratok szerint a „kardot viselő” – azaz közrendet és biztonságot fenntartó hatalom „Isten diakónusa” (Róm 13,4) éspedig “mindnyájunk javára”, az adót közcélokra beszedő hatóság pedig egyenesen „Isten liturgusa”. (Róm 13,6) Utóbbi kifejezés szerint az adóhatóság a maga módján papi szolgálatot teljesít, vö. az eredeti kifejezést (Luk 1,23) és (Róm 15,16) szóhasználatában. Remélhetőleg ennek tudatában a NAV szerepét már azok is másként fogják látni, akik keresztyén voltuk ellenére eddig buzgók voltak az adócsalásban és hasonló machinációkban – mert nem fogták fel, hogy így lesz kevesebb az országnak útjavításra, kórházfelújításra és iskolák korszerűsítésére. Emlékezzünk csak, a korabeli vámszedők, azaz adóellenőrök is megkérdezték Keresztelő Jánost (mint a harcosok is!), hogy mi mit tegyünk? Válasz: semmi többet ne szedjetek be, mint ami elő van írva számotokra – azaz ne dolgozzatok a magatok zsebére. (Luk 3,12-13) Mindenki tartsa meg tisztességesen a kölcsönös megegyezést, így szolgáljatok egymásnak! Már a kényszerű szolgálatnál is nyilvánvaló, hogy az ember félre kell tegye saját én-jét, hiszen ott nincs is más választása – de a megegyezésen alapuló, kölcsönös változatnál (mely minden működő jogi rendszer alapja) ez még fontosabb hozzájárulás, ami nélkül semmilyen szerződés egyáltalán nem is működik.
Végül van még egy olyan mód, ami meghaladja mind a kényszerű, mind pedig a kölcsönös megegyezésen alapulót, s ez a jézusi típusú szolgálat. Ő az utolsó vacsorán körülkötötte magát, és megmosta tanítványai lábát. (Ján 13,4-5) Ez szeretetből való; nem kényszerből következő vagy megegyezéses – azaz pontosan olyan egyoldalú, mint a napfény. Azt is mondta Jézus tanítványainak: „Én olyan vagyok köztetek, mint aki szolgál” (Luk 22,24-27) – s azt is világossá tette számukra, hogy „Az Emberfia nem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon, és életét adja sokakért.” (Mát 20,28) Pál így vonja le a következtetéseket erre az új világkorszakot jelentő életformára nézve: „Szolgáljatok egymásnak szeretetben!” (Gal 5,13) – egy másik helyen pedig arra buzdít, hogy „Semmit ne cselekedjetek versengésből vagy hiú dicsőségből, hanem egymást magatoknál különbnek tartva, senki a maga hasznát ne nézze, hanem mindenki a másét is.” (Fil 2,3-5)
Ezek után már csak a gyakorlati tételek kerülnek megfogalmazásra előadásunkban. Ezek közül első, hogy a helyes élet és a helyes szolgálat visszahatnak, vagyis egymást kölcsönösen erősítik. Egészen személyes tapasztalatom, hogy “ha csinálom tisztulok, és ha tisztultam, csinálom.” Itt a megvalósításról van szó. Helyesen élt életből jobb szolgálat lesz, és komolyan vett szolgálatból teljesebb és boldogabb élet. Nincsenek meg egymás nélkül, mind a kettőre szükség van – olyanok, mint a napfény és az eső: ha csak egyik hiányzik, már nincs jó termés. Élet és szolgálat összetartoznak: s valóban, mit ér egy élet szolgálat nélkül, s lehet-e érdemben szolgálni az élet fedezete nélkül? Egymást meglepően erősítik – s ez mutatja, hogy nem csupán „circulus vitiosus”, azaz ördögi kör létezik, amikor is egy öngerjesztő folyamatban minden rosszabb és rosszabb lesz – hanem igenis, „jó kör” is van, ahol a dolgok egymás javára működnek!
Második tétel, hogy a közeg, amiben jelenleg élünk, igényli szolgálatunkat. Nem vagyunk üldözöttek. Én még emlékszem gyermekkoromra, amikor édesapám váci kollégájáért és lelkésztársáért egy éjszaka jött a fekete autó, és ma sem tudja senki, hol van eltemetve. Meg akarták félemlíteni az egész egyházmegyét, s megöltek valakit a lelkészek közül…! Mi öten, gyermekek akkor ebből persze semmit nem éreztünk a gödöllői parókián, mert olyan meleg és óvó szülői szeretet vett körül minket – csak később tudtuk meg a történteket a felnőttektől…
Ma sokan igénylik szolgálatunkat, és hadd említsem meg, miért. Vannak ún. bizalmi indexek, amik számadatokkal mérhetők. Például üzleti bizalmi index, ami a cégek kilátásait, jövő-percepcióját vizsgálja; fogyasztói, amit a tartós fogyasztási cikkek, háztartási gépek vásárlása jelez (enni kb. ugyanannyit eszünk folyamatosan) – s ezek az indexek most mind biztatóan fölfelé mozdulnak. De egyetlen index makacsul a régi közülük, s ez a magyar emberek egymás iránti bizalmát mutatja – pontosabban bizalmatlanságát, amiben ha nem is világbajnokok, de Európa-bajnokok vagyunk. Gyanakszunk egymásra, és valószínűleg megvannak a dolog történelmi okai. Csak a 20. században legalább háromszor törték el ennek a nemzetnek a gerincét – valóban miért bizakodnánk. De itt mégis egy olyan területről van szó, ahol só és kovász lehetünk. Egyikből sem kell sok – mi lenne, ha a leves csupa sóból állana? Ha minőségi kisebbséggé tudnak válni a keresztyén, köztük a református közösségek, akkor az az egész nemzet lelki gyógyulását fogja szolgálni!
Az egyházaknak, minden ismert erodálódás ellenére még mindig meghökkentően magas a bizalmi tőkéje az emberek szívében. Amikor Szentendrén református gimnáziumot alapítottunk, akkor csodálkoztunk el, milyen sok nem hívő és egyáltalán nem egyházias ember hozza gyermekét éppen hozzánk – egy szinte még nem is létező iskolába! S azt is hadd mondjam el, hogy a közel ezer magyarországi középiskola (közte 32 református középiskola) közül ma összesen négy olyan református gimnázium van, amely szerepel az iskolák legjobb 10 %-ban, s ebből kettő Északpesti egyházmegyénkben található! (A legjobb iskolák százas listájában a Szentendrei Református Gimnázium a 61., a Gödöllői Református Liceum a 69. helyen áll.) Van tehát bizalmi tőkénk, van honnan indulni – de lehet mindent még sokkal jobban is csinálni!
Végül az utolsó gyakorlati tétel: „Szolgáljatok a Lélek újságában!” (Róm 7,5-6) Pál a “betű ó-ságával” állítja ezt szembe. A Szentlélek révén mindenkor lehetséges a megújulás – de ez nem jelenti azt, hogy az egyház életében minden újítás feltétlenül jó is! A mérték az, hogy valami Krisztusban megújult életből fakad-e, és szolgálja-e további életek Krisztusban való megújulását! Ami csak modernizációs kényszerből, vagy éppen szórakoztatóipari szempontból eredő változtatás, az nem javára, hanem kárára van a gyülekezetnek. Az egyes emberi lelkek Krisztusban való megújulása az alap – s ha ez nincs, akkor semmi sincs, bármit modernizálunk is. Mindent ezen a mércén kell megmérni: szokásokat, a berendezést, a zene minőségét és drága örökségünkhöz illeszkedését, a liturgiát, a közös élet alkalmazható vagy méltatlan eseményeit – s ezeket esetről-esetre józanul, Isten Szentlelkére figyelve megítélni. Szívemből szeretném, hogy mindez így legyen gyülekezeteinkben, ahol a szolgálattevők, presbiterek és hívek életére Isten gazdag áldását kívánom! Köszönöm megtisztelő figyelmüket.
