Lépdel a tenger hullámhegyein

Manapság kommentel, aki csak ad magára. Megfordult az ókori mondás: Nem látszani, hanem lenni!  – mindenki látszani akar… Életünk persze, mindenképp egy nagy bejegyzés, amin ráadásul utólag nehéz korrigálni. Erről szól az alábbi igehirdetés.

 

 

Igehirdetés 2019. február 3.

Lépdel a tenger hullámhegyein

 

Lekció: Ján 6,16-21

Textus: Jób 9,8

„Egymaga feszítette ki az eget, és lépdel a tenger hullámhegyein.”

 

Igehirdetés

Nem tudjuk pontosan, miért szeretjük a tengert. Állunk a parton, bámuljuk távlatát – birtokoljuk is, meg nem is. Egyszerűen megigéz komolysága. Végtelen áhítat, mégis közel jön s mintegy átölel otthonunk gyanánt, mely erős, mint a gazdagon termékeny föld, az áttetsző és határtalan levegő, vagy a világító tűz ropogása az éjszakában. Jelek az őselemekről, a világ titokzatos építőköveiről, amikkel ritkán szembesülünk közvetlenül, de annál inkább nyomot hagynak képzeletünkben.

Több évtizede történt, hogy Szentendrén megáradt a Bükkös-patak. Nagy eső volt a közelben, és a szelíden csörgedező patakocska öt méteres, rohanó áradattá emelkedve döbbenetesen harsogott. Álltunk partján: ez a mi patakunk? Régiek megemlítették, hogy ilyenkor egyszer még lovaskocsit is sodort magával… Ha egy csöndes patak ilyenre képes, mit tudhat a nagy és végtelen tenger?

Az evangéliumi történet a sokaság megvendégelését követő éjszakán zajlik. A csodarabbi enni adott öt árpakenyérből és két halból ezreknek, és még tizenkét kosár maradt is – hol az az ember? Mindenki látni akarja, tódulnak a népek. Jézus azonban fölmegy a hegyre egymagában imádkozni, nem találják sehol. Tanítványai várják a hajóban, indulnának – de nem jön. A Genezáreti tó (a római megszállás idején „Tibérius-tenger” a véreskezű császár iránti hízelgésből) sötéten hullámzik. Beljebb kell húzódniuk a parttól a tömeg miatt, ám a lecsapó viharos szél percek alatt öt kilométerre sodorja be őket. Most mi lesz?

Regényes, csaknem filmre való képek – ám az evangélista nem hatásvadász producer, aki közönségsikerre pályázik: ő az élet mindenkori rendjét mutatja fel. Állapotokat, amik egymást követik a hívő útján.

Kezdődik ott, hogy már az előzmények, vagyis az ötezer megvendégelése is a „túlsó parton” zajlott. Idegen, pogányok lakta területen, puszta vidéken, a gadarai megszállott gyógyításának környékén (Mát 8,28-34) – ami a védettségből kilépést, az élet váratlan veszélyeit jelenti. Itt bármi megtörténhet. Démonian acsarkodó lelkek garázdálkodnak sírboltokból előrohanva, de Jézus is megjelenik enni adó jóságával – nem tudni, ki az úr. Változó körülmények, erők harca, bizonytalanság… Nem ismerős?

Tanítványok volnánk elviekben, ám azt sem tudjuk, éppen hol a Mesterünk, s mikor jön vissza hozzánk – a hajónk meg sodródik a sötét vízen. Egyszerű és pontos kép; kemény, igaz diagnózis. Most szedtük össze a tizenkét kosár maradék kenyeret, hittünk és lelkesedtünk, sőt királlyá akartuk tenni Jézust – s már kétségek közt sodródunk az éjszakában… Szürreális formula: a hitben elindult ember ellentmondásosságának megindító, őszinte rajzolata.

És még nincs vége. Most következik a súlyosabb fokozat, a rettenet. Várják Jézust, jöjjön már, mi lesz – helyette egyre nagyobb és nagyobb hullámok érkeznek, meg a közvetlen életveszély! Fenyegető sötétség, kaotikus halálhatalmak – recseg-ropog eresztékében minden… Akinek még van hangja sikolthat, némelyek imádkoznak vagy átkozódnak. Miattatok kerültünk ide, miért nem rögzítettétek a kikötőben jobban azokat a köteleket! Te szerencsétlen, most ez segít rajtad? Valakit csaknem lesodor a lezuhanó sötét hullám, üvölt a szél… Feltárulnak a mélységek, amiket szemmel nem látni, csak sejteni – annál borzalmasabbak, hiszen a képzelet halálos árnyékai vetülnek mindenre. Szemben az iszonyattal, átázottan, reszketve az éjszakában egy lélekvesztőn – ilyen is tud lenni a tanítványi élet!

Persze, nyilván fogadalmak is születnek, mint a Jónás tárzisz-hajóján – amiket majd rövidesen pimaszul feledve áthágnak, amint megmenekültek… Ó, Istenem, milyen nyomorult az ember!

Idézze csak fel a keresztyén becsületesen, mikor hirtelenjében megtanult imádkozni. Ne legyintsen akkori mivoltára, szíve meghaladott könyörgéseire – ha létezik, ami még megmentheti, pontosan ez! A halál erőivel szemben az élet reménysugara, amint fölülről biztatón érkezik – s megtetszik a mélység fölött, ki tudja ugyan mily messze, a biztos part is… De most ebből semmi nincs még, csak a kényszer, hogy meg kellene jobbítani életemet. Igen, ez az! Amit pontosan tudtam akkor is, amikor sütött a nap, szaladt a kocsi, és bejött a vállalkozás – de nagyon el voltam foglalva. Egy bibliai mondat, vagy igemagyarázat elolvasására sem volt időm – templom pedig, legfeljebb ha elkerülhetetlen családi esemény zajlott, akkor jöhetett szóba… Hát most itt a lehetőség, tessék. Van még pár perced, de nem biztos. Nálad ezerszer nagyobb erők csapnak át percenként fölötted, hányódsz ide és oda – fogj hozzá, ha még nem késő…!

Így érezhettek a tanítványok a Genezáret-tó éjszakáján. S valóban ez az első fokozat, úgy is mondhatjuk alapszint, ahonnan mindenki indul. A zűrzavar, sötétség, az életfenyegető hatalmak bizonytalan órája. Fizikailag is mindenki ismeri, noha talán ritkán jön el – lelki értelemben azonban elkerülhetetlen, egyetemes állapot. Bárcsak megértenék és fölfognák üzenetét, kibogoznák jelentését az emberek!

Erre következik azonban valami egészen más: Jézus megpillantása..!  A magát felvilágosultnak gondoló ember itt becsapja a könyvet: lám, megint egy csoda – ugyan már… És megigazultan folytatja üres és szűkölködő útját. Ósdiak ezek, Jézus a tengeren jár… mikor a Hofi is milyen remekül viccelődött róla! Hol vagyunk már attól: lóerők, gigabájtok és befektetendő milliárdok, az igen – maradjunk a realitások talaján! Méghogy csoda –

Pedig a világirodalom elképesztő műfaji újítását veszi semmibe, aki tudatlanul így szól. Minden magyarázat helyett idézzük csak fel az Ószövetségből, amit az evangélium szerzője betéve ismert – az ide vonatkozó tartalmi összefüggést:

 

„…Hogy is lehetne igaza az embernek

Istennel szemben?

Ha kedve támadna vele perbe szállni,

ezer kérdés közül

egyre sem tudna válaszolni.

Ki olyan bölcs szívű és hatalmas erejű,

hogy ellene szegülve

épségben tudna maradni?

Hegyeket mozdít el, és nem tudják,

hogy ő forgatta fel haragjában.

Megrendíti helyén a földet,

oszlopai megrendülnek.

Ha parancsol a napnak,

nem ragyog fel,

és pecséttel zárja el a csillagokat.

Egymaga feszítette ki az eget,

lépdel a tenger hullámhegyein.

Ő alkotta a Nagymedvét,

és a Kaszáscsillagot,

a Fiastyúkot és Dél csillagait.

Hatalmas dolgokat művel kikutathatatlanul,

csodás dolgokat, megszámlálhatatlanul.

Elvonul fölöttem, de nem látom,

elsuhan, de nem veszem észre.

Ha elragad valamit, ki akadályozhatja meg?

Ki mondhatja neki: Mit teszel…?”

                                                           (Jób 9,2-11)

 

Igen, a legtöbb ember fölött elsuhan, és – nem veszi észre! Reggelente látja ugyan a fölkelő napot, éjszaka pedig a Kaszáscsillagot – s mikor leég a Ráday Kollégium, nem átall bejegyzést tenni: „Most hol a ti Istenetek?” Arcátlan önteltségében reggeltől-estig fogyasztja a jobbnál jobb égi ajándékokat, hónapokat és éveket egészségben, mikor mindene bőségesen megvan rendületlenül – s ha bajt hall, segítés helyett a legalantasabb bűnöző módjára még támad is… Ki segít ezeken a szerencsétleneken, akik látván, nem látják a fényes napot, éjjel pedig a Kaszáscsillagot…? Kellene tán nekik is egy éjszakai családi tűzeset, rokoni veszteségekkel, hogy kijózanodjanak esztelen gyűlölködésükből, s jóba foglalják magukat? De hagyjuk az intést az Örökkévalóra, ő jobban ért nálunk az ilyesmihez – nem dolgunk a helyébe lépni.

A Biblia szerzői viszont bizonyosan látták ezeket, s ők egészen más műfajú bejegyzést tettek:

 

„…Egymaga feszítette ki az eget,

lépdel a tenger hullámhegyein…”

 

Pedig az ő idejükben is voltak pusztító tűzhányók, tengeri katasztrófák és véres, szörnyűséges háborúk! Ők a szent Nevet azonban mégsem akkor kapták elő, ha szitkozódni és gyűlölködni akartak, mint a mindenkori csőcselék – hanem ámuldozva elgondolkodtak a világ dolgain, amiket égen és földön megtapasztaltak, s azok megrendítő erejével életjobbító belátásra jutottak!

Az ilyenfajták tudták, igen, „ki lépdel a tenger hullámhegyein” – s ezért ők voltak azok is, akik magát Istent pillantották meg, mikor Jézust látták közeledni… Tömör kijelentés ez, keresztyén hitünknek szíve és közepe: Krisztusban az Örökkévaló jön hozzánk. János evangélista Genezáret tavi látomása nem többet, és nem kevesebbet mond el az éjszakai képpel számunkra!

Mit jelent ez? Azt, hogy akit az egek egei be nem fogadhatnak, s akinek megnevezésére sem vagyunk méltók, az – hozzánk eljön…! Süllyedező hajón, otromba kiabálás közepette, reménytelen kételyeinkben, egyszer csak ott van. A tenger közepén, éjszakának éjszakáján! Ott van, és mi rápillanthatunk. Már láthatjuk őt – akit soha, senki nem látott!  (Ján 1,18)

És ez még mindig csak átmeneti helyzet – látni őt, de mégis benne a kétségekben. Furcsa köztes állapot, ami egészen addig tart, míg hangját is meg nem halljuk végre, s igéje is el nem ér. Hozzánk fordulva ő ugyanis így biztat: Nem vagy egyedül! Ne félj, itt vagyok számodra. Én, aki az égő csipkebokorból szóltam Mózeshez, aki a Törvényt kőtáblákra vésve kezébe adtam, aki visszahoztam népemet a babiloni vizektől, s aki rátekintettem enyéim megalázott állapotára…! (Luk 1,48) A Vagyok szól hozzád, mint egykor a legnagyobbakhoz! (2Móz 3,14)

Ez a szó több már a beszédnél: életnek igéje. (1Ján 1,1-2) Teremtő erő közelít általa, hiszen Istennek üzenete, mely gyógyít, megtisztít és feltámaszt. S a küszködő hajósok egyszer csak ott vannak, ahova igyekeztek – az ige legfontosabb munkája ugyanis, hogy csodálatos módon elvisz bennünket céljainkhoz! Ahova érdemes érkezni, ahova nagyon vágyunk, ahova magunktól sosem jutunk – oda segít! A vágyaktól űzött lélek így talál elégedettségére, a rettegő biztonságára, a haragvó pedig békességére: az ige által. Jézus szólt, s a hajó egyszeriben odaért a partra, ahova tartottak… (Ján 6,21) Kell-e ennél több?

Előbb azonban végig kellett járni a sötétség, a bizonytalanság és a halál mélységeit – és mindez nem volt hiába! Értettek belőle, szívükre vették. Más tanítványokká lettek. “Bejegyzéseik” evangéliumokká váltak, az ellenségeskedés és gyalázkodás eltávozott lelkükből. Megtisztultak, megerősödtek, s olyan áldozatokra telt már tőlük a Krisztus nevéért, melyek ereje az „élet koronájáig” érvényes volt. (Jel 2,10-11) Ők a második halált is legyőzték már itt, a földi életben! Kövessük hát hitüket, s mi is elmondhatjuk majd magunkról:

 

„Sok bajban, küzdelemben meghajszolt, megvetett,

De szent megújulásért és békéért eped,

Míg látomása egykor dicsőn beteljesül

S a győzedelmes egyház Urával egyesül.

 

A három-egy Istennel már itt a földön egy,

S az üdvözült sereggel egy nép és egy sereg.

Ó mily áldott reménység: ha itt időnk lejár,

Te boldog szenteiddel fenn nálad béke vár!”

                                                               (392. dics. 4-5. v.)

 

Így is legyen. Ámen.