Minden emberi élet tart valahová. Nem annyira a bekövetkezések tekintetében, hanem minőségileg: fölfelé az ég és az üdv irányába, vagy pedig a széthullás, a semmi felé. „Le-föl” hullámzások persze minden életúton elkerülhetetlenek – ám, ha nem is magunkban, Krisztusban mégis van egy egészen biztos pontunk. Erről szól az alábbi igehirdetés.

 

 

Igehirdetés 2019. április 7.

Hol találtok meg

 

Lekció: Márk 14,26-31

Textus: Márk 14,28

„Miután feltámadtam, előttetek megyek Galileában.”

 

Igehirdetés

A nagyhét eseményeit Jézus életének egyéb részeihez képest különös részletességgel követik az evangélisták. Műveiket 30-60 évvel a történtek után foglalták írásba, s többnyire a gyülekezetekben élő szájhagyományokból, valamint rövidebb, írott mondás-gyűjteményekből merítettek – ám az utolsó hét anyaga olyasmi, ahogyan egy család megőrzi szeretett tagjának messze utazása előtti utolsó szavait. Minden apróság fontos, valamennyi részletnek jelentősége van.

Mi két évezred után is így olvassuk ezeket az igéket, hiszen kinyílnak előttünk az isteni szeretet és az emberi gyengeség természetének titkai, amikkel magunk is naponként találkozunk ­- csak nem vagyunk képesek őket ilyen pontosan megnevezni és hitelesen ábrázolni.

A nagycsütörtök estén kiderül, hogy a régi szent hagyományok őrzése fontos, de önmagában kevés. Nem volna viszont helyes, ha a templomi szószékekről a templom ellen beszélnénk, amint az némelykor sajnálatosan történik – téves dolog a hit és a vallásosság szembeállítása. A hitnek éppúgy szüksége van a vallásra, mint léleknek a testre; mai „vallástalan” állapotunkban jó lenne elgondolkodnunk ezen az  összefüggésen. Cseppet sem haszontalan, ha napirendünkben jut helye rendszeres órában megtartott Biblia-olvasásnak és egyéni áhítatnak, s nagyon is javunkra válik, ha a templom nem csupán ünnepekben és nagy családi eseményeken keretezi mindennapjainkat. Akinek ilyen téren hiányosságai volnának, böjt idején helyes, ha rendezi sorait.

Az evangélium magasságából szemlélve állapotainkat megértjük, hogy realizálás, vagyis az élet cselekedeteiben való megvalósítás nélkül az istentisztelet gyakorlása önmagában kevés. Látjuk, amint a tanítványok éppen húsvétot ünnepelnek, valamennyien Jézus kezéből úrvacsoráznak azon az estén – s utána, a zsoltáréneklést befejezve mindjárt szájhős módjára beszélnek, s bizony a bajok közepette el is szaladnak… Péter csak a szószólójuk, mikor ezt mondja: „Ha mindenki meg is botránkozik, én akkor sem… Ha meg kell is halnom veled, akkor sem tagadlak meg.” (Márk 14,29-31) De ugyanígy beszélnek a többiek is.

Ezt az evangélisták őszintén megörökítik. Azért teszik, hogy fölmutassák, mire megyünk mi emberek pusztán önmagunkban. A diagnózis egyszerű: szavak, szavak, szavak. A fedezet nélküli beszéd lényegében infantilizmus, hiszen a gyermek mond olyasmiket, aminek több a köze a fantáziához meg a vágyakhoz, mint a valósághoz – felnőttnél a szavak inflációja már hitványságnak számít. Az ember álljon ott a mögött, amit mond – s általában kár a fölösleges és magamutogató beszédért. Bizonyos helyzetekben a hallgatás valóban értékesebb, mint a kimondott szó.

Ha közelebbről megnézzük viszont, miért kerül sor minderre, látjuk az indokot is: önmagunkban rendszerint nem vagyunk képesek helyesen látni saját lényünket. Itt még persze a feltámadás előtt vagyunk, amikor a tanítványok nem haltak meg Jézussal együtt, s nem támadtak fel vele együtt az új életre (Róm 6,8) – csupán még saját énjük ágál. Súlyosabb dolog, mint gondolnánk, hiszen ez maga az ó-ember uralma. Hiányzik belőle a legfontosabb: az Istentől való, dicsőséges, mennyei élet! (Kol 3,2-3  2Tim 2,11) Nem csoda, hogy fogalmuk sincs arról, kik is ők tulajdonképpen – egyik percben fogadkozó nagy hősök, a másikban pedig életüket mentő, gyáva árulók, mivel még mindent a maguk erejéből próbálnak.

Az emberi önismeret nagy és ritka kincs. Ma pénzért „árusítják”, hozzáférhető belőle valami tanfolyamokon, terápiában – de ezt a lényegi dimenzióját, amiről itt szó van, Krisztussal „táplálkozás” nélkül senki meg nem szerezheti. (Ján 6,54-58) Ő mértéke mindennek, ami emberi, ezért kifejezetten félrevezető a mondás: „Ember vagyok, és semmi nem idegen tőlem, ami emberi.” (Terentius, Kr.e. 190-159. – római vígjátékíró) Ez az antik római szemlélet igazol minden hitványságot, létező bűnt, sőt gazságot – hiszen kevés egyetemesebb valóság létezik a földön, mint éppen az ember megromlottsága. Jézust demonstratív módon követni, vallást tenni róla, majd amint szükséges, elszaladni és megtagadni őt…

Mégse vessük meg a tanítványokat ebben az elesett állapotukban, mert magunk is hasonlók vagyunk hozzájuk. Elindultak ők az úton, belekezdtek egy nagy lelki vállalkozásba, de még nagyon az elején járnak. Győzelmi jelentéseknek nincs itt az ideje – amit tenni kellene, az éppenséggel a figyelés. Éberen és érzékenyen követni állapotunk rezdüléseit, még inkább pedig Mesterünk szavait. Elismerni őszintén, jelenleg hol tartunk, s bizony, mi minden vár még ránk – hiszen hosszú a „Zarándok útja”! (Bunyan J.)

Van a perfekcionizmusnak egy észrevétlen, sajnálatosan jelen idejű formája, amikor magunkat lélekben már „késznek” nyilvánítjuk, mint akik minden szükségest elértek, ami elérhető  – s ennek magaslatáról minősítjük embertársainkat, akik még nem tartanak itt…  Pedig tudható, hogy  „…Aki magát felmagasztalja megaláztatik, s aki magát megalázza, felmagasztaltatik.” (Mát 23,12) Ezt a dolgot a mindennapok állandóan igazolják is, de kevesen vannak, akik fölismerik, s eszerint határoznak fontos pillanatokban.

Ha mindez így igaz, vagyis a tanítvány saját erejéből nem képes hiteles életre, legfeljebb csak szavakra, szavakra és leginkább emelkedett nyilatkozatokra – akkor mit ad nekünk az utolsó este pozitív értelemben, ahol Júdás után még a többi tanítványról is sorra kiderül, hol is állnak ők valójában…? „Ezen az éjszakán mindnyájan megbotránkoztok énbennem, mert meg van írva: Megverem a pásztort, és elszélednek a juhok.” (Márk 14,27)

Fontos emlékeznünk, hogy a pásztor a Bibliában valójában királyt, elöljárót is jelent. Az ótestamentumi időben az uralkodóról természetes módon a népéről gondoskodás is eszébe jutott mindenkinek, amint azt a jó és hűséges pásztor valóban tette „nyájával” (Luk 15,4 Ez 34,1-6) – a legeltető nomádok pedig valóban királyok is voltak, saját magukon kívül senki nem parancsolt számukra. Mikor tehát az evangélista Jézusról pásztorként beszél, népének hivatott elöljárójáról szól, aki minden áldozatot meghoz övéiért. (Ján 10,11-16) Ezt a pásztort „megverni” csak a Golgotán lehetett – de Jézus a világ üdvéért ezt is vállalta, amint a Szenvedő Igazról – valójában Izrael igazi mivoltáról, a prófétai szó évszázadokkal előtte meg is hirdette ezt. (Ézs 53,6-7)

A tanítványok ebből az utolsó vacsora estéjén vajmi keveset értettek. Tegyük fel a kérdést: mi vajon tényleg értjük, s tiszteljük-e ezt a titkot jelentőségéhez méltóan – felfogtuk-e a Jézus áldozatának minden fájdalmát, megértettük-e annak egész lelki-szellemi mondandóját? Ez ugyanis emberi állapotunkban egyetlen egy menekvésünk, a világ üdvösségének pedig az a kristályosodási pontja, ami nélkül alámerülünk és fokozatosan eljelentéktelenedünk mindahányan.

Őrá figyelünk tehát, és egész szívünkkel azt kérdezzük: mit mond nekünk az Úr? Nincs ennél semmi fontosabb. Ha szól, megfrissül a lelkünk és megigazul az életünk – ezt minden hívő pontosan tudja. Az ő szava nélkül viszont kiüresedik, még ami örömteli volna is: sivárrá lesz a kert, mint Ádám és Éva tapasztalták, s leomlik a legszebben megépített palota is. (Ám 3,11  Jel 14,8)

Amikor Jézus tanítványaihoz szól, nem csupán valós állapotukat mutatja fel, hanem a jövőre nézve – az újjászületés záloga alatt – felszabadító ígéretet is ad nekik: „Feltámadásom után előttetek megyek Galileában.” (Márk 14,28) Hihetetlen, emberi értelemmel fölfoghatatlan, új horizont. Feltámadás? Az lehetetlen! Jézus azonban egészen mást mond: ez réges-régen megíratott – az ős-tudás, ami megkérdőjelezhetetlen. Amit mi elvesztettünk, Istennel egységünket – hihetetlen módon újra fölleljük! Az életről kiderül, hogy nem csak egyszeri és véges, hanem Krisztusban örök és végleges is: van, sőt létezvén létezik, mint Aki adta azt!

Az ígéret Galileára vonatkozik. Mit jelent ez? A tanítványok valamennyien onnan valók, ott a hazájuk, az otthonuk, az ismerőseik – Jeruzsálemben csak ünnepi zarándokként időznek, ahova húsvét alkalmára minden felnőtt férfinek föl kellett mennie. Jézus visszaküldi őket hazai világukba. Ne fordítsatok hátat életeteknek: engem mindennapjaitokban is meg fogtok találni, nem csak a magasztos, ünnepi pillanatokban! Ott vagyok családi gondjaitok idején – keressetek, és meg fogtok találni! Veletek leszek munkátokban, és nem hagylak magatokra megszokott tennivalóitok nehéz ügyei közt sem. „…Előttetek megyek Galileában” – ez azt is jelenti: utat mutatok számotokra. Csak kövessetek engem, és nem fogtok eltévedni. Biztosak lesznek a lépteitek veszedelmek között is, mert előttetek megyek!

Ez egyben azt is jelenti, hogy hagyja el a keresztyén az utakat, ahol Jézus, a Feltámadott nem megy előtte. A követés  ezt jelenti. Figyelni őrá, Szentlelke útmutatásaira és igéjének ébresztő szavára: így már jó úton jár a tanítvány, tud különböztetni az egyébként önmagára kárhoztatott, „föl és le” hullámzásában élő lélek.

 

„Csak vezess, Uram végig és fogd kezem,

Míg boldogan a célhoz elérkezem,

Mert nélküled az én erőm oly kevés,

De hol te jársz előttem, nincs rettegés.

 

…Ha gyarlóságom meg nem is érzené:

A vak homályból te mutatsz ég felé;

Csak vezess, Uram végig és fogd kezem,

Míg boldogan a célhoz elérkezem.”

                                             (462. dics. 1, 3. v.)

 

Így legyen! Ámen.