Magától növekedő vetés

Lehet, hogy lelkileg elakadtnak érezzük magunkat. Megeshet, hogy éppenséggel valami zátonyon vergődünk – sőt, az sem lehetetlen, hogy valaki megrendült hitében, s azt sem tudja, tulajdonképpen hívő vagy sem. Emberi érzések, amiknek sok változata van: amikor csak vágyakozni tudunk valami jobb, valami magasabb után. Erről szól az alábbi igehirdetés.

 

 

Igehirdetés 2021. július 25.

Magától növekedő vetés

 

Lekció: Jóel 2,21-26

Textus: Márk 4,26-29

„Jézus ezt is mondta: Úgy van Isten országa, mint amikor az ember elveti a magot a földbe, azután alszik és felkel, éjjel és nappal – a mag sarjad és nő, ő pedig nem tudja, hogyan. Magától terem a föld, először zöld sarjat, aztán kalászt, azután érett magot a kalászban. Amikor pedig a termés engedi, azonnal nekiereszti a sarlót, mert itt az aratás.”

Igehirdetés

Néhány nappal ezelőtt odahaza egy fénykép érkezett a Balatonról, ez manapság gyorsan megy az internet jóvoltából – kivéve akkor, amikor elmegy az internet. A szép színes fénykép unokáinkat ábrázolja, amint éppen rosszalkodnak. Vízi pisztollyal, sőt mi több, vízi puskával lövik egymást és csudára élvezik. Azt hiszem, ha nem is minden szülő, de minden nagyszülő egyetért velem abban, hogy nincs is nagyszerűbb dolog, mint azt látni, mikor az ember unokái rosszalkodnak. Mert látjuk bennük az életerőt, az egészséget. Azt, hogy készülnek valahová, még maguk sem tudják, hova, de annyi energiájuk van, hogy szinte nem tudnak vele mit kezdeni.

Úgy hiszem, hogy sok emberi életből pontosan ez a derű, ez a jövőt tartalmazó derű hiányzik – amit a gyerekekben még ott látunk! S megvallom, a mai igét is azért hoztam, választottam alapige gyanánt, mert nagy és jövőt tartalmazó derű rejlik benne. Magától nő a vetés! Először sarjadzó füvet hoz, majd kalászt, aztán pedig érett búza lesz, amiből kenyeret sütnek, és az életet táplálja. A gyönyörűséges jézusi példázatban, mert hát ez az, akármilyen egyszerű és magától értetődő is – Urunk fölemelte az evangélium szintjére ezt a dolgot, és megbiztat bennünket általa!

Lehet, hogy úgy jöttünk ma ide, hogy lelkileg elakadtnak érezzük magunkat. Megeshet, hogy éppenséggel valami zátonyon vergődünk – sőt, az is lehet, hogy valaki megrendült hitében, és azt sem tudja, tulajdonképpen hívő vagy sem. Emberi érzések, amiknek sok változata van: amikor csak vágyakozni tudunk valami jobb, valami magasabb után… Mindenesetre, aki cseppet is foglalkozik ilyesmivel tudja, hogy a modernitás, a modern idők, amikben élünk, pontosan azzal jellemezhetők, amit a költő így mond: „…minden Egész eltörött.” (Ady E.) Nincs sehol a valamikori idill, nincs sehol makulátlan tisztaság, hibátlan ember vagy életmű. Előbb-utóbb csalódnunk kell mindenkiben, önzők és hiúak az emberek. Ahogy valaki fogalmazott: „Már a klímaváltozás sem a régi…!”

S nagy igazság rejlik abban, amint a költő, akitől az előző idézet is való azt mondja magáról, olyan, mint „Az eltévedt lovas.” Leírja pompázatos sorokban, miként bolyong régi, homályos, mocsaras vidékeken, a ködben – és azt sem tudja, merre is akar tulajdonképpen továbbmenni. Hogy fog ebből kikeveredni? Hogy lesz ebből valami? S a másik költőnknek is igaza van, aki még brutálisabban fogalmaz s azt mondja magáról, hogy „…belenehezültem a sárba” – mert bizony ilyen is van! (József A.)

Ezért fontos a jézusi mondat, az egyszerű kis példabeszéd a magától növekedő vetésről – mert azt mondja ki, hogy Urunk Megváltónk nem fogadja el befejezett tényként, hogy „…minden Egész eltörött.” Tönkremennek a dolgok, ez így van. De ő nem fogadja el, hogy ezen semmit nem lehetne változtatni, mindennek így is kell maradnia. Azt mondja: nézzétek csak az egyszerű kis magocskát. Elvetik a földbe, ahol szépen kicsirázik és zöld sarjadék, kalász, majd érett búzaszem lesz belőle és – éltető kenyérré válik…!

Hát erősítsen meg minket az egyszerű példabeszéd ezen a vasárnap délelőttön, mert szükségünk is van biztatására. Nem kell az embernek örökké zátonyon vergődnie, nem kell mindenkor „eltévedt lovasnak” maradnia. A nagy szeretet, akit Jézus Atyának nevezett akarja a növekedést, és kedvét leli benne! Szeretné látni, és lehetővé is teszi nagy jóságából. Igen, lehet vigasztalódni, gyógyulni, lehet szabaddá lenni. Mindez ma is lehetséges! Van növekedés, van előre és van fölfelé!

Nekünk persze úgy tűnik, ha egyszerű kis növénykét látunk, hogy mindez magától történik és talán a vállunkat is vonogatjuk, így „természetes” – azonban ez a „magától” – ez a kegyelem. Ez pontosan az, amit ő, aki jobban akarta a valamit mintsem a semmit, egyáltalán ezért is teremtett – ő akar. Azt is akarja, hogy minden „eltörött egészből” valami szép és jelentős váljék. Legyen szép egységgé az ember élete, mint a vetés és aratás – így tartozzanak össze életünk dolgai!

A régi ember még tudta, hogy milyen fontos a vetés és aratás. A mai városi embert már nem nagyon érdekli, más dolgok foglalkoztatják. Ők azonban tisztában voltak vele, mi minden múlik ezeken: ha nincs mit vetni, akkor alig lesz aratás, aszály idején pedig éhínség támad. Olyankor el kell vándorolni vándorbotot véve kezünkbe, és vinni, amit a vállunkon tudunk, odahagyva házat, földet, mindent, amink volt – idegen országokba, idegen népek közé könyörögni magunkat, hogy kenyerünk és ennivalónk legyen. Sokan meghaltak ilyenkor gyerekek, felnőttek, és öregek is…

Csöppet sem véletlen, hogy a három nagy ószövetségi ünnep közül kettő is az aratással állt összefüggésben. A húsvét az Egyiptomból való szabadulás emlékezete volt, aztán rá ötven napra következett az ünnep, amit mi már pünkösdként ünneplünk: Urunk Jézus Szentlelkét akkor küldte el. Ez akkoriban az aratás kezdésének napja volt, amikor elvitték az első kalászokat a szentélybe és fölmutatták azokat az Úr előtt, mert adott aratást és első dolguk volt, hogy megköszönjük azt. Aztán a harmadikat a nyár végén ülték, ez volt a „sátoros ünnep”, amikor véget értek a betakarítások. Az aratásnak is vége volt, a gyümölcsszedés is megtörtént, sőt azon az égövön már a szüret is lezajlott és hét napig tartó vidám gyülekezést tartottak a szabadban, lombsátorok alatt. Énekeltek, daloltak, megvendégelték egymást és arról sem felejtkeztek el, hogy gazdag hálaáldozatot hozzanak az Úrnak, mert íme, nem haltunk éhen…!

Jézus ment a vetések között és volt szeme arra, hogy milyen nagy csoda, hogy növekszik a vetés… Észrevette a csodát a mindennapokban. Mi már tudjuk, hogy az élet titka megközelíthető valamennyire, ha nem is vehető mindenestől a kezünkbe. Tudományosan kimutatták, hogy egyetlen fehérjesejt működéséhez 140 aminosavnak kell a megfelelő szekvenciában felfűződnie – s ha csak egy nincs a helyén a sorrend szerint, már nem működik az egész. Nekünk pedig nem egy fehérjesejtünk van, hanem milliárd számra – és majdnem mind különböző. Hát fölnyílt-e már a szemünk az élet csodájára? Arra, hogy tulajdonképpen egyetlen szúnyog előtt is – ilyen értelemben – kalapot kellene emelnünk. Mert agyoncsapni tudjuk, és bizony némelykor szükséges is, de olyat csinálni nem tudunk. Az megmarad az élet titka. „Az élet szent okokból élni akar” – s ha egyetlen aminosav nem a helyén van, a szúnyog helyett háromfejű elefánt lesz belőle… Hát vegyük észre a csodát a mindennapokban: sok millió lehetőség közül csak egyetlen a jó, és az – működhet.

A zsoltárok szerzői még észrevették a csodákat. A 65. zsoltár például, amit genfi francia közvetítéssel a XVI. század egyik legkiemelkedőbb magyar költője, Szenczi Molnár Albert fordított magyarra és megtalálható az énekeskönyvünkben, ezt mondja:

          „…Villognak a szép szántóföldek sűrű gabonákkal,

          A hegyoldalak, mezőföldek szép búzanövéssel,

          Örvendeznek és énekelnek nagy gyönyörűséggel!”

Hát így is körbe lehet nézni a mezőkön…

Ám egy pillanatra hadd álljunk meg itt testvérek. Vannak sokan, akiknek gondot jelent, amikor háborúkról, meg természeti katasztrófákról hallanak – s ilyesmiket kérdeznek: hogy engedhette meg Isten…? A minap sorolta valaki, hogy 35 évesen meghalt a nagynénje, azután 8 évesen az unokatestvére – hívő szemmel ugyan mi a véleményem minderről? Azt feleltem, amit mindig szoktam ilyenkor, hogy nyugodtan szabad kérdezni, hol van Isten. Csak éppen azt javaslom, hogy reggel, amikor felkél az ágyából, és száz ágra süt a nap, akkor is kérdezze, hogy hol van Isten. Amikor bejön a vállalkozása, akkor is kérdezze, hogy hol van Isten. Amikor van munkája és kenyér az asztalán, akkor is kérdezze. És este, amikor jóllakottan tér pihenni! Mi magyarok néha túlságosan is jóllakottan, mert még mindig nem tanultuk meg, hogy a reggelit együk meg egészében, az ebédet osszuk meg a barátunkkal, a vacsorát pedig adjuk oda az ellenségünknek, ahogy a mondás tartja. Ezt még tanulnunk kell.

Mindenesetre jó dolog az Úr után akkor is kérdezni, amikor minden szépen rendben van, nemcsak akkor, amikor reparálhatatlan bajokat látunk. Kérdezzünk utána akkor is, amikor „villognak a szép szántóföldek sűrű gabonákkal”…! És ne vonogassuk a vállunkat, mintha ez a világon a legtermészetesebb dolog lenne – mert Isten adta. Magától nő a vetés: hoz fűszálat, kalászt, tejes búzát – de ez is az örök Szeretet csodája.

Aztán emlékezzünk arra is, hogy Urunk Jézus e nagyszerű, és még egyszer hadd mondjam, igen egyszerű példázatot nem úgy általában a növekedésről, hanem Isten országáról mondta. Amint az evangélisták nevezik „mennyek országa” – hiszen nem akarták kimondani az Örökkévaló nevét, tisztában voltak vele, hogy nem méltók arra – valójában Isten királyi uralmát jelenti. Az újszövetségi iratoknak erről a csodálatos, központi fogalmáról nem találunk pontos definíciót. Próbálnánk megfogalmazni micsoda, de nincs rá meghatározás. Az evangéliumok példázatokban beszélnek róla, amik egymást kiegészítik – de csak együtt érvényesek. Mostani igénk is csak egy a sok közül, ami rámutat Isten országára – de most éppen ezt járjuk körül.

Vegyük észre, hogy Isten országa titkát csak az tudja meg, milyen is az valójában, aki alárendeli magát az Örökkévaló főhatalmának. Nem meghatározásokról, nem is tudásról van szó, hanem megváltozott életről. Megvigasztalt, helyrezökkent életről – megtisztult szívről. Ez Isten országa!

Egy fiatalemberről mondták el szülei, hogy részt vett egy ifjúsági konferencián, ahol megérintette az evangélium. Hazamenve első dolga volt, hogy szobája falairól levette azokat a jellegzetes garázs-képeket, amik addig dekorálták. Volt életének egy időszaka, amikor föltette őket a falra – lélekben azok világa foglalkoztatta s maga is oda készült. Azt mondták szülei, még nem tett ki új képeket, de a régiektől megvált – valami biztosan történt! Hát ilyesmi Isten királyi uralma: történik valami belül, és az ember más távlatokat talál, mint addig. Alárendeli magát az Örökkévaló főhatalmának és – halad előre. Elkezd növekedni. Elkezd másként, más irányba növekedni!

Végül arról se felejtkezzünk meg testvérek, hogy a csodában, amiről itt szó van, s amire remélem, fölnyílik a szemünk, megvan mindnyájunk személyes feladata. Vetni és aratni ugyanis az embernek kell, ha a növekedést az Örökkévaló adja is. „Aki a szelet nézi, nem vet, aki a sűrű fellegekre tekint, nem arat. Reggel vesd el a magodat és este se pihentesd kezedet, mert nem tudod, melyik jobb, ez vagy amaz – vagy mindkettő jó lesz egyszerre” olvassuk. (Préd 11,4-6) Hát álljunk a helyünkön és tegyük örömmel a kötelességeinket – sem vetni, sem aratni nem fog helyettünk a szomszéd. Így értették ezt a régiek, hogy megvan nekünk a magunk dolga.

Isten országát is be kell fogadni a szívünkbe, meg kell nyitni magunkat előtte. helyettünk senki meg nem teheti. Vannak dolgok, amiket magunknak kell elvégezni földi életünkben: ránk van szabva, a mi területünk. Egy régi tanítómesterről jegyezték fel, hozzájárult egy fiatalember, aki tanítványa akart lenni s azt kérdezte: Mester, micsoda az igazság? A Mester azt kérdezte tőle: Mit reggeliztél ma reggel? Teát ittam – felelte a fiatalember. Elmostad-e a teáscsészédet? Nem, azt még nem. Akkor azt tanácsolom, először menj haza, mosd el a teáscsészédet, mert én csak utána taníthatlak téged az igazságról.

Azt hiszem, hogy Urunk is hasonló dolgot mondott a samáriai asszonynak ott a kútnál, aki Ábrahámról akart vele teológiai eszmét cserélni. Azt mondta neki: Hívd ide a férjedet! Nincs férjem – volt a válasz. Nincsen, mondta Megváltó Urunk, mert öt férjed volt, és akivel most élsz, az nem a férjed. (Ján 4,16-18) Igen, megvan a dolgunk, amit magunknak kell rendbe tenni. Megvannak azok a felületek, amik a mieink, ahol nekünk kell helytállnunk, ahol senki más nem rendezkedhet, mert a mi területünk. Vetni és aratni nekünk kell, ha a növekedést az Örökkévaló is adja!

Már csak az marad, ha ez mind így van, mint ahogy hiszem és vallom, hogy így van – akkor mit tegyünk másképpen, mint eddig. Nagyon szeretem ezt a kérdést. Így szoktam olvasni a Bibliát, hallgatni az igehirdetéseket, így szoktam olvasni is az igehirdetéseket: mit kell másképpen tennem, mint eddig? Mivel először megbiztatott bennünket az ige, bátran adjuk fel meggyőződésünket, hogy rajtunk senki nem segíthet. Ez, azt hiszem, nagyon jó lesz kezdetnek. Az önsajnálkozással leszámolni. Az olyan lehúzó erő, amivel igazán csak mi magunk tudunk megküzdeni. Mert hallottuk – lehet vigasztalódni, lehet gyógyulni, lehet szabaddá lenni…! Jóel prófétától is mit hallottunk? „Kipótolom nektek az esztendőket, amiket megevett a sáska, szöcske, meg a cserebogár és a hernyó…!” (Jóel 2,25) Amit elrontottatok volna – még az is kipótlódik az én kegyelmemből! Akkor hogy ne tekinthetnénk másképpen – előre! Aztán azt is hallottuk, hogy Isten királyi uralma alatt nő az ember lelke a legjobban, és ma sem késő, hogy az ő főhatalmába helyezzük magunkat. Lehet, hogy egyszer már megtettük. Milyen jó, hogy ma újra megtehetjük! Azért jöttünk ide, hogy újra megtegyük, az ő főhatalmába helyezzük magunkat, és ezért mondta Urunk is ezt a példázatot!

Végül pedig a saját részünkről se felejtkezzünk el. Vegyük észre, milyen szépek az aratásra fehér búzaföldek – de vetni és aratni magunknak kell. Megvan a feladatunk. „Ki mit vet, azt is aratja majd” (Gal 6,7) – és „…aki szűken vet, szűken is arat, aki bőven vet, bőven is arat.” (2Kor 9,6)  Bőven aratni azt jelenti, hogy örömmel állni a helyünkön. Úgy végezni kötelességeinket, mint amit Isten kezéből kaptunk. Így majd megtapasztaljuk, hogy magától nő a vetés, de ez a magától, ez a kegyelem.

Foglalja mindezt egybe az idézet – akik egy kicsit közelebbről ismernek tudják, hogy nagyon szeretem, és úgy hiszem, e szószéken is elhangzott már. Arra kérem a testvéreket, ha fölismerik, kórusban lehet hozzá csatlakozni s ki lehet egészíteni, ha elakadnék – remélem, már ilyen jól tudjuk. A nagy költő, mikor főhőse reggel fölébred s leteszi a lábát a földre hajnalban, ezeket a szavakat mondja általa – mivel éjszaka nem volt földrengés, a szoba másik fele is megvan… Így hangzik az idézet:

          „Frissen lüktet az élet érverése,

          Az éteri hajnalpírt köszönti újra.

          Ó Föld, nem ingatott meg ez az éj sem,

          Üdén pihegsz a lábamhoz simulva!

          Megkörnyékez derűd, s mozdítja bennem

          Az elszánást, hogy szakadatlan

          A lét legfelső fokára törekedjem.” (Goethe: Faust II. 1.)

 

Azt hiszem, hogy így érdemes holnap reggel fölkelni. Nem volt földrengés, a föld üdén piheg a lábunkhoz simulva, megkörnyékez derűje – és mozdítja bennünk az elszánást, hogy szakadatlan a lét legfelső fokára törekedjünk. Így is legyen. Ámen.

Fohász

Mennyei Édesatyánk, csodák között járunk és észre sem vesszük őket. Nyitogasd szemünket, és azt kérjük, segíts minket odaadásra, hogy egyre inkább a te uralmad alatt éljünk. Imádkozunk a pihenőkért, a lelkészházaspárért és családjáért. Imádkozunk a testileg vagy lelkileg betegek gyógyulásáért, és azért, hogy adj a szívünkbe jövőt látó derűt. Ámen.


 

Az igehirdetés felvétele megtekinthető itt.