Szükség van lelki frissülésre, a nyári nagy melegben még inkább, mint egyébkor. A világ dolgai sem állnak valami jól, mondhatjuk – frissülésnél valami többre van szükségünk: igazi, belső megújulásra. Erről szól az alábbi igehirdetés.

Igehirdetés 2026. június 29.

A leghosszabb zsoltár titkaiból

.

Lekció: Zsolt 119,65-72

Textus: Zsolt 119,71

„Jó nekem, hogy nyomorúság ért – hogy megtanuljam rendelkezéseidet.”

.

Igehirdetés

A Szentírás leghosszabb imádsága a 119. Zsoltár. Nem annyira a hívő lélek jellegzetesen zsoltári, spontán megnyilatkozása, hanem egy tudatosan szerkesztett költői-tanítói mű, műfaját tekintve papi ének – ahol egymás után a héber ábécé 22 betűjével kezdődnek (egyébként nyolc-nyolc soros) strófái. E titkos „kézjegy” magyar fordításunkban sajnos nem tűnhet elő, hisz a mi betűinknek száma nem ennyi, és nem is mindenben egyező a bibliai nyelv betűivel.

Szinte nem is lehet egyetlen lélegzetre végigolvasni százhetvenhat sorát, annyi meditálni való, mély tartalmat hordoz. A strófák említett kezdőbetűi „rózsafüzér”-szerű szándékra utalhatnak: naponta egyetlen versszak, összesen nyolc sor – a zsoltárnak így három hét, és egy nap alatt jut a végére olvasója. Hogy valóban mi lehetett az eredeti szerzői szándék, azt pontosan nem tudjuk  – református Bibliaolvasó Kalauzunk idén mindenesetre négy napra, 6-5-5-6 strófára bontva adja kezünkbe.

E verstani adatok fölemlítése azonban mindjárt lényegi üzenetet is hordoz. A régi keleti ember tisztában volt azzal, hogy a számok nem csupán mennyiségeket, hanem minőségeket is hordoznak: ez a tudományos aritmetika és a hagyomány aritmológiájának különbsége. René Guénon francia filozófus 1945-ben megjelent fő műve „A mennyiség uralma és az idők jelei” (Le Régne de la Quantité et les Signes des Temps) a modern civilizáció válságát és az emberiség szellemi hanyatlását elemzi, már a címéből is kitetsző mondanivalójával. Abból indul ki, éspedig a két világháború borzalmának tudatában, hogy a modernitás nem ismer el semmilyen minőséget, csakis a legalsót, ami a mennyiség. Ezért vallása a szcientifizmus, azaz tudományhit – az ideológiává és főleg technikává züllő tudomány, vagyis a megismerésnek a mennyiségek nyelvén elmondható tudása. Arcok, nevek és sorsok helyett számok és képletek – de feltétlenül minden emberi dolgoknak a puszta anyagra való visszavezetési kényszerével. Isten nincs, az ember állat, a halál teljes megsemmisülés. Az egyszerű jelszavakkal, indulati alapon manipulálható tömeg, mint az igazság forrása, valamint a telhetetlen és gátlástalan egyéni életszomj, mint egyetlen legitim morál – ez ma a világunk, mondja Guenon.

Ezzel szemben a 119. Zsoltár minden egyes betűre talál új strófát, éspedig meghökkentően markáns tartalommal, amiknek egyetlen közös pontja Isten törvényének, rendelkezéseinek és végzéseinek csodálata. (A bibliai héberben betűkkel jelölték a számokat.)  Azért a legnagyobb szám az Egy, ami éppenséggel az Örökkévaló száma – mert az összes többi csupán ennek derivátuma. Semmi spekulatív, hamis következtetés nincs abban, hogy a valóság még a kimondható betűk és számok, tehát ismeretek összességével sem ragadható meg maradéktalanul: a háromszor hetes (mindkettő szent szám) szekvenciáját is követnie kell egy újabb, huszonkettedik betűnek, azaz egy még további, megint magasabb, bővebb, és tágasabb valóságnak. A világ, a Minden noha nem „végtelen”, de számunkra mégis határtalan és lényege szerint kimeríthetetlen, mert – Isten megnyilatkozása. Ezt jelenti az, hogy e zsoltárnak pontosan huszonkét strófája van: utalás az anyagi és szellemi Univerzum (az ég és föld) határtalan tágasságára, ahol az emberi megismerés számára mindig újabb és újabb szekvencia nyitható.

Itt kell megállapítani, hogy életünk ehhez képest – egészen ritka pillanatokat leszámítva – nagyon is szűk kaliberek közt mozog. Nem vesszük észre fától az erdőt: küszködünk a mindennapokkal, legfeljebb saját pszichénk élményeit átélve, hol örvendezve, hol pedig fogunkat csikorgatva – noha miénk az egész örökkévalóság!  „Az üdv előttünk, és nem látjuk, hogy üdv…”  (Goethe)  Egy fehér virág, talán valami gyomé, amit kitépünk, a természetben a menyasszonyi viselet ünnepi ruhája, a lágy nyugati szél pedig az ember lelkének alkonyi gyógyulása: ám csupán Berzsenyi beszél ilyenkor Hesperisek-ről – akit ma már nem olvasnak, ha egyszer esti sorozat is van a világon.

Jusson csak eszünkbe a 119. Zsoltár, amely fontos jelzésként útjára indít egy következő szekvenciát a huszonkettedik betűvel!  (A héber abc „t”  betűje, a táv – ami az egyiptomi ábrázolatokon a fáraókkal beszélgető istenség kezében lévő „ankh” T-betűjének megfelelője – nem kevesebbet, mint az Életet jelenti…!)  Azt is mondhatjuk, lezár egy szakaszt, és indít egy újat. Mind a kettő fontos, amint élet és halál is: a maga helyén egyik sem mellőzhető, ha már egyszer embernek születtünk – s nem is tanácsos összekeverni őket. „Mindennek megvan a maga ideje az ég alatt”, mondja a Szentírás: vagyis ereje és jelentősége. Csak a hányavetiség rongálhat bármit is kicsivé és sekélyessé, mert a dolog maga – végleges. Lehet ugyan legyinteni vagy vigyorogni bármi felett, ám helyesebb mindent a saját értékén megbecsülni – Bibliánk mindenesetre ezt javasolja. Akiben pedig mi Megváltónkat ismertük fel, ő is pontosan így gondolta. Jézus maga a Zsoltárokból idéz szinte a legtöbbet – nézzük hát mi is mai lekciónk, a leghosszabb, a 119. Zsoltár konkrét üzeneteit. Huszonkettő biztosan akad benne, ám itt csupán mutatóban, néhány kiragadottal foglalkozunk – azt is e sorok leírójának egyéni, személyes válogatása alapján.

„Jó nekem, hogy nyomorúság ért, hogy megtanuljam rendelkezéseidet.”  Félreértések elkerülése végett még azt is tisztázza, hogy „mielőtt nyomorúság ért, tévelyegtem.”  (Zsolt 119,67-71)  Ritka önismeretre valló, őszinte szavak! Nem tudjuk pontosan, miben állt e tévelygés, szabad lehet a fantáziánk – ám egyértelmű, hogy az illetőt a saját élete tanította móresre. Ennél súlyosabb és igazabb ítélet pedig nincsen. Amikor szalad a kocsi, minden sikerül és mindent szabad, s hirtelen kiderül, hogy nem. Az élet egyszer csak visszarúg, ahol visszásan élnek vele. Akadnak amnesztiák, hogyne, sokkal több is, mint érdemelnénk – ám amikor az égiek megelégelnek valamit, ott villámok cikáznak, és megnyílhat a föld. Sodoma és Gomorra helyén ma a Holt tenger található, ami annyira sós, hogy élet nem tud benne megmaradni – ott valamikor nagy élet, világvárosi züllés folyt. Valamikor. A lévita Kóré föllázadt Mózes és Áron vezetése ellen, s elnyelte a föld – csak fiai maradtak meg, akik nem tartottak vele a lázadásban.  (4Móz 26,9-11)

Ami a legmeglepőbb, pedig naponta zajlik, hogy még ilyesmikből való menekülést is el lehet felejteni. És kezdődik minden előröl, mintha mi sem történt volna! Elképesztő az emberi cinizmus: kap ugyan figyelmeztetést, nagyon is súlyosat, talán életveszélyeset – ám nem kell az útmutatás. Mi kell helyette? Az illegitim haszon, a rablott holmi, a gátlástalanul elvett, meg nem szolgált többlet-élet. És persze nagy szemek is vannak hozzá – hogyhogy, ő csak élni akart, mint mindenki más…! Pont itt a hiba: nem a maga életét élte. Felbátorodott mások szemérmetlen, kiraboló típusú élettechnikáján, s beállt közéjük.

Zsoltárunk viszont éppen azt mutatja fel, amikor visszazökkent valaki a tulajdon kerékvágásába. Meglehetett volna talán e nélkül a próba nélkül is, ám úgy látszik, nem sikerült: igazi nyomorúság kellett hozzá – az pedig jön, ha kell, ezer alakban. Az élet már csak ilyen. És akkor dől el, merre tovább – lézengeni vég nélkül, mint a pásztor nélkül való juhok, vagy megint egyszer bemenni a szoros kapun, és elindulni a keskeny úton, ami az életre visz. Kevesen vannak, akik megtalálják!  (Mát 7,13-14)  Jutalma pedig összesen annyi, amennyi egy jó lélekkel élt élet lehet. Csakhogy van-e annál több és nagyobb, valami is?  „Éjfélkor fölkelek, hogy hálát adjak neked, igazságos döntéseidért.”  (Zsolt 119,62)  Mert az ember még azért is kell tudjon hálát adni, amikor arcul csapták – amennyiben az igazságos volt, és hozzá az is akad, aki fölfogja, valójában kitől is kapta azt…

„Lábam előtt mécses a te igéd, ösvényem világossága.”  (Zsolt 119,105)  Gyermekkorom óta kedves igém. Hat-hét éves, ha lehettem, amikor édesapám a gödöllői templomban vasárnap délután magyarázta a gyermek-istentiszteleten: akkoriban nem volt közvilágítás, csak skorpiók az út mellett. Az emberek a meleg miatt többnyire mezítláb jártak, vagy egyszerű, bőrszíjas sarutalpon. Napszállta után a sötétben egy pálca maradt az utasnak, ha mindenképpen mennie kellett, végén egy pislogó mécsessel – aminek egyetlen lépésre, ha elég volt a világossága. De arra igen! A skorpiók marását el kellett valahogy kerülni. Ilyen mécses Isten igéje: a következő lépést, esetleg nem is többet – azt azonban megmutatja!

Hogyan történik a dolog? Olvasni kell, igen, anélkül marad a bekapcsolt rádió. A Szentírásból háromezer év tapasztalata, bölcsessége szól – viszont le kell hozzá ülni. Ezt a gesztust nem lehet elkerülni, amit nem csak protestáns vallásunk tanít: így volt már a bibliai időkben is. Kiszakadni a köznapiságból, keresni az igazságot. A hetvenes években indiai egyetemisták jártak cserediákként néhány hétig Budapesten. A mi műszakis fiataljaink közt akadtak, akik próbáltak a saját fejükkel gondolkodni, s megkérdezték tőlük, mi a véleményük a nálunk akkor kötelező marxizmusról. (Egyetemen is kötelező tantárgy volt a tudományos szocializmus.) Azok csodálkozva néztek, és azt válaszolták: „Nincs benne a Védákban.”  Fiatalon, huszonévesen, villamosmérnöknek készülve is tisztában voltak saját szent könyvük tanításaival.

Egyszer elvetődtem egy egyiptomi külvárosba, ahol villogó szemű arabok irigykedve nézték európai ruhámat, az övéknél jobb cipőmet… Egy szinte csak szobányi, földbe süppedt mecset parányi ablakán bepillantva hófehér ruhás, fekete szakállas, középkorú férfit pillantottam meg – hétköznapi alkonyat órája volt. Munka után megtisztálkodva, elmélyülten tanulmányozta a Koránt, teljesen egyedül… Japánban egy utcai szentélynél harmincas asszonyt vettem észre a lemenő nap felé fordulva, áhítatosan imádkozni – talán beteg gyermekéért könyörgött felemelt karjaival… Ezek a percek mindig erőt adnak emlékként is, hogy igenis, legyen a mindennapjaimban szabott idő, amikor nem csak a dolgaimmal, meg a „projektjeimmel”  foglalkozom – hanem örökkévaló sorsommal is.

S ami a legfurcsább: ilyen pillanatokban elég rálelni akár csak egyetlen szóra is, valami világos összefüggésre – ami kiemel a napi tennivalók áramlásából, s tágabb, égi teret nyit – pedig csupán egy régről ismert, egyébként is öröktől szívembe írt igazságot világít meg fényével. A dédelgetett, maguktól értetődő napi gondolatok, cselekvési tervek helyén az írott szó váratlanul igévé válik, és friss, új dimenziót ad, amikor átemel a  „jöjjön el a te országod”,  valamint a  „legyen meg a te akaratod, mint a mennyben, úgy a földön is”  jobb világába. Már újra ott a biztos pont, amihez mindent mérni lehet, s amiről tudom, soha nem fog cserben hagyni, semmi körülmények között.  „Önként vállalt fogadalmaimat fogadd kegyesen, Uram, és taníts engem döntéseidre.”  (Zsolt 119,108)  Vagy ahogyan pár sorral később olvassuk: „Igéd kijelentése világosságot gyújt, értelmessé teszi az együgyűeket.”  (Zsolt 119,130)

Végére maradt a középkori alkimisták „lélektanának” (!) fogalmai közt is föllelhető „koaguláció”, vagyis a víz kivonása, a kicsapódás művelete (mint a vér alvadása) – még pontosabban a kristályosítás egy vegyületben. Mert nem elég föllelkesülni, nagy pillanatokat megélni, az orgonazúgásban gyönyörködve megállapítani, hogy jó helyen vagyok vasárnap délelőtt – hanem a felismert jót tartóssá is kell tenni magunkban, hogy teherbíró legyen az a hit.  „Szilárdítsd meg lépteimet igéddel, hogy ne uralkodjék rajtam semmiféle gazság.”  (Zsolt 119,133)  A szent iratok egyik fontos többlete, hogy mindenkor nevén nevezik a dolgokat: az igazság az igazság, a gazság pedig gazság – még akkor is, ha utóbbi itt, bennem lakna, és jogos bosszúvágy, női szubjektivitás, hívő öntudattal magamat másoknál jobbnak gondolás, vagy egyszerű férfias önigazolás lenne is az álneve. Teljesen mindegy az álarc, ha nem egyszerű és tiszta tekintet néz rám valakiből, vagy az én tulajdon tekintetem görbe: ilyenkor nem jön el az  „ő országa”, s nem lesz meg „az ő akarata, mint a mennyben, úgy a földön is”…   Milyen kár ezekért az időkért!

Péter-Pál napja hagyományosan az aratás kezdete, ami a sok városlakót ma nem érinti. A Szentírás szerint szakrális szimbólum. Valamikor élet-halál kérdés volt, milyen a búza, a rozs termése, lesz-e mit enni magunknak és jószágainknak egy éven át. A szentélybe vitték az első érett kalászokat, s fölmutatták az Úr előtt – ami az áldozat kiábrázolása volt. Őt illeti az első, a legjobb mindenből, még a saját fizikai életben maradásunk előtt is! De „aratás”-ként ábrázolódik ki a végítélet is, amikor valósággá lesz a közmondás, ki mint vetett, úgy arat – vagy Bibliai szóval:  „Aki szűken vet, szűken is arat, és aki bőven vet, bőven is arat.” (2Kor 9,6), még más helyen, hozzá egészen archaikus szóval:  „Ne tévelyegjetek, Isten nem csúfoltatik meg: mert amit vet az ember, azt aratándja is.”  (Gal 6,7)

Lélekben felnőtté lenni pontosan azt jelenti, tisztába jönni mindezzel. Nincs egy szó, egy mondat, ami vissza ne hullana ránk – Isten „nem csúfoltatik meg.”  Törvényeit nem azért hozta (már az un. Szinguláris Pont előtt…), hogy azon viccelődjenek. Az élet úgy van berendezve, hogy az embert céljához elvezérelje, ami nem más, mint belső érlelődése. Ezen nem kell, de nem is lehet változtatni. Áldott, aki távozásakor csak egyetlen lépéssel is följebb van, vagyis nemesedett, mint érkezésekor volt. A dolog titkát Szentírásunk ezerötszáz oldalon tárgyalja, amiben a 119. Zsoltár nyolcsoros strófái (magyar nyelvű Bibliáinkban) fizikailag is a középen foglalnak helyet. Urunk Jézus is idéz belőle: „a te igéd igazság”  (Zsolt 119,160 Ján 17,17), és a Jelenések könyvében is ott találjuk: „Igazságos vagy te, a Szent, aki vagy és aki voltál, hogy így ítéltél…”  (Jel 18,5 Zsolt 119,137)  Kodály „Psalmus Hungaricus”-ának csúcspontja is ez a hatalmas mondat: „Igaz vagy Uram, ítéletedben…!”

Reméljük lesznek, akik fölfedeznek versszakaiban egy-egy fontos, személyes üzenetet maguknak, ami megmutatja számukra, hol a határa saját felelősségüknek, és miben várhatnak Istenre. Ez annak az aránynak a megtalálása, hogy mi az, amit az embernek magának kell megtenni saját sorsa érdekében, hogy Isten támogatását is megkaphassa. Így is legyen. Ámen.