Igehirdetés 2002. november 24.
Hirdesd az igét!

 

Lekció: 2Tim 4,1-8
Textus: 2Tim 4,2

„Hirdesd az igét, állj elő vele alkalmas és alkalmatlan időben, ints, feddj, buzdíts, teljes béketűréssel és tanítással!”

 

Imádkozzunk!

Istenünk köszönjük, hogy földi vándorlásunk során meghallhattuk már hangodat. Amikor a világ zaja csitult, halk és szelíd szóként elért a te szereteted hangja. Adtál buzdítást és feddést, s visszarántottál végzetessé váló pillanatokban utakról, ahol végünk lett volna. Köszönjük ezt a nagy szeretetedet. Megvalljuk, sokszor voltunk süketek a szavadra, vagy úgy tettünk, mint ha nem is hallottunk volna semmit – mint a gyerekek, akik belefelejtkeznek játékukba. Így okoztunk bajokat magunknak és másoknak, s így hoztunk nevedre inkább káromlást, mintsem áldást és dicsőítést. Bocsásd meg a sok, süketségből eredő vétkünket. Szeretnénk, ha újonnan kezdenéd velünk dolgaidat: vágyunk arra, hogy ismét halljuk, milyen nagy a te kegyelmed s milyen erős a hűséged. Adj most lelki hallást, és taníts az élet útján járni, ha mégoly keskeny is az út. Krisztusunkért kérünk, légy velünk ez órán!  Ámen.

 

Igehirdetés

Ezt az igét évtizedekkel ezelőtt akkor olvastam, amikor gimnazistaként a pályaválasztás gondja gyötört. Rátaláltam a Bibliában, s úgy szólalt meg számomra, mintha valaki a szobában hangosan kimondta volna. A pillanat máig előttem van, mert ami ott történt eldöntötte, mivel fogom tölteni az életemet – ezt követően jelentkeztem a Teológiára. Életem egyik legfontosabb igéjéről van hát szó, s először arra gondoltam kikerülöm, mint igehirdetési anyagot, annyira személyes szó ez számomra; inkább hallgatok róla, maradjon bensőséges titkomnak minden üzenetével együtt.

Aztán mégis arra jutottam, hogy ha egész életem és szolgálatom erre az igére, a benne rejlő megszólításra épül, és magam olyan sok és fontos jót vettem belőle, akkor mégis tovább kell adnom e dolgokat, nem tarthatom meg magamnak.

Mindenekelőtt azt, hogy amikor Isten elhív valakit egy feladatra, akkor az egyszersmind biztatás és ígéret is. Én mindenesetre azt éreztem: ha Isten hív erre a pályára, akkor meg is fogja adni hozzá a segítségét. Később rátaláltam más, bibliai elhívási történetekben ugyanerre a motívumra: Ne félj, mert veled leszek. Nem baj, hogy nem tudsz beszélni  (2Móz 4,10-14), nem baj, hogy fiatal vagy  (Jer 1,7) – én veled leszek!  Nem baj, hogy nem vagytok erősek, tudósok, kiváló emberek sem vagytok, ti tizenkettő: „Én előttetek fogok menni Galileában!”  (Mát 26,32)

Ezt a tapasztalatomat örömmel és Isten iránti hálával szeretném megosztani mindenkivel. Végigtekintve a mögöttem lévő évtizedeken nyilvánvaló számomra, amit így olvasunk Bibliánkban: „Megbánhatatlanok Isten ajándékai és az ő elhívása.”  (Róm 11,29)  Ha valami jó volt szolgálatomban, Isten hűségéből való volt, nem az enyém, én csupán a magam „igenjét” tettem hozzá. Ő volt minden küzdelem és igyekezet mögött, jött velem az úton; ha én hűtlenkedtem, ő hű maradt, ő magát meg nem tagadta.  (2Tim 2,13)  Mint a pusztában vándorló népről mondja az apostol: „Követte őket a kőszikla, és ez a kőszikla a Krisztus volt.”  (1Kor 10,4) Igen, kőszikla volt számomra Isten szeretete, és soha, egyetlen pillanatra sem kellett megbánnom, hogy fiatalemberként engedtem az elhívásának. Nem csak annak a nevezetes, ifjúkori igei szónak: ha valamikor engedtem neki a későbbiekben, afelől sem kellett soha, egyetlen egyszer sem szégyenkeznem!

Isten hűségesnek bizonyult ahhoz, amit nekem mondott. Nem csapott be, és jó szívvel mondhatom mindenkinek, érdemes rá hallgatni! Egyáltalán érdemes hinnünk, hogy az ő szava meghallható. Nem csupán az igaz, hogy neki van akarata velünk, emberekkel, hanem hogy azt el is mondja, sőt, egészen személyesen szól hozzánk. Ahogyan volt missziói parancsa a tanítványoknak „Tegyetek tanítványokká minden népeket!” – ezt egy fiatalembernek külön is, s hozzá olyan világosan elmondta nekem, hogy az olyan volt, mint amikor sötét pincében a villanyt felgyújtják…

Lehet, hogy Isten más embernek más útmutatást ad, mint nekem akkor – de az biztos, hogy amit ő mond, az meghallható! Isten népe életében erre rengeteg példa van. Az Úr szól, s még egy kisfiú is meghallhatja, mint Sámuel, vagy egy hetvenöt éves idős ember, mint Ábrahám…  A bálványok némák, nem szólnak  (Hab 2,18) – de Isten igét ad, és megszólítja vele az embert. Igéje jöhet közvetlenül, jöhet az igehirdetésből, és jöhet az olvasott Szentírásból is, de ige a keresztség és az úrvacsorai közösség is, azért hívjuk ezeket látható igének.

Sajnos megesik, hogy megkövéredik egy nép füle. (Mát 13,15)  „Látván nem látnak és hallván nem hallanak”  (Ézs 6,9-10  Mát 13,14) olvassuk a Károli fordításban, amit így lehet értenünk: Látnak ugyan, csak éppen azt nem, amit kellene, s hallanak, csak pont azt nem, amit meg kellene hallaniuk… A „megkövéredett fül” az eltompult lelki hallást jelenti: az ember bezárul az Örökkévaló számára, s csak a földi dolgokat hallja, a világ zaját, az emberek vélekedéseit, meg a saját szíve örömét vagy keserűségét – de nem hallja már, amit az Úr mond neki. Nagyon szomorú állapot ez. Szerintem ma a magyar nép többsége ebben az állapotban van: nem tudja, sőt legtöbbször nem is akarja hallani azt, amit Isten mond. Ez alól a művelt emberek és a vezetők sem kivételek, pedig egy nép életében nem az a legfontosabb kérdés, hogy mennyire tehetős, amint azt minden csatornán sugallják az embernek, hanem az, hogy rendezte-e a dolgát Istennel, vagy sem. Persze illúzió, szép álom, hogy egy nép köréből a többség Istenhez forduljon – de legyen egy minőségi kisebbség, amely azért áll a helyén, mert őt az Örökkévaló állította oda, legyen ember Isten gyermekeként és Krisztus követőjeként – s akkor talpra fog állni ez a nép erkölcsileg és anyagilag is!

E minőségi kisebbség építése a dolgunk: magunkban is, egymásban, és az országban is, ahol élünk!

Az útja pedig egyértelmű: halló emberekké válni. Meghallani, amit Isten „halk és szelíd hangon” mond.  Trombitát majd a végítélet angyalai fújnak, addig Isten általában halkan beszél velünk.  „A földindulás után tűz jött, de nem volt az Úr a tűzben sem. A tűz után pedig egy halk és szelíd hang hallatszott…”  (1Kir 19,12)  Élesíteni kell hallásunkat, szívünket érzékenyebbé, értelmünket pedig fogékonyabbá tenni!

A délszláv háború egyik tragikus epizódja volt, amikor egy várost körülfogtak, béketárgyalások kezdődtek, aminek eredményeként szabad elvonulást engedélyeztek az ottani harcosoknak a körülzárók. Azok meg is kezdték a kivonulást, de mivel egy hosszú völgyön át kellett a csapatoknak kivonulni, s a körülzárók nagyon sokan voltak, akadt köztük olyan csapatrész is, akik nem hallották a zilált körülmények és a rossz szervezés miatt a béketárgyalások eredményét, vagyis a szabad elvonulást – s amikor megpillantották a sietve távozó katonai konvojokat, beléjük lőttek, mint ellenségbe és nagyon sok embert megöltek. Mint mondják, ekkor mérgesedett el igazán a háború: ezután valóban csak halálos ellenséget tudtak látni egymásban a szemben állók, mint akikben egyáltalán nem lehet, és nem is szabad megbízni… A dolog lényege pedig ez volt: némelyek nem hallották, hogy mi is a helyzet.

Úgyhogy egyáltalán nem ártatlan dolog, ha emberek nem hallanak, akiknek hallaniuk kellene – mert ez  életfontosságú következményeket hozhat magával. Emberek bent ülnek a templomban évek vagy évtizedek óta, s még mindig nem hallották meg, hogy egyetlen értelmes dolog van a világon, a szeretet, ami nélkül csak őrjöngeni lehet. Ugye, milyen szomorú a kép?  És sajnos, egyáltalán nem ritka…

Tegyük azonban hozzá: a rosszul értesültség nem csak azok bűne lehet, akik lelki értelemben nagyothallók, hanem azoké is, akik nem mondják ki azt, amit az embereknek hallaniuk kellene! Hogy az előbb említett délszláv tragédiát rosszul értesült, esetleg vezetőivel dacoló, bosszúálló alegységek okozták-e, vagy pedig az elöljárók voltak, akik nem gondoskodtak megfelelően a hír továbbításáról, nehéz megállapítani – a hágai bíróságon most próbálkoznak kideríteni.

Az is bűn lehet, hogy egy igazság nem hangzik el ott, ahol el kellene hangoznia! Nem mondják eleget, nem mondják elég hangosan. Ráhagyják a lelkipásztorokra, mondják a templomban. De hány igehirdető van a Békásmegyertől Visegrádig lakó hatvanezer ember között…? Ezerre nem jut egy, de talán még ötezerre sem. Ha legalább a templomok népe kinőne végre a maga szégyenlős hallgatásából, hogy még a szomszéd se tudja, hova is tart valaki vasárnap délelőttönként s ott miről hallott, akkor százszor annyi forrásból szólhatna az ige! Nem csak a lelkipásztorokra vonatkozik, hogy hirdesd az igét, állj elő vele alkalmas és alkalmatlan időben: ez minden keresztyénnek feladata és Krisztustól való normája! Ha részesült valaki az isteni jóban – kegyelemben, igazságban – miért ne adná tovább azoknak, akik még nem kaptak abból, s igenis szükségük volna rá…?!

Ahol nem mondják eleget, nem mondják elég hangosan, érthetően, ahol nem mondják úgy, hogy az életmódjuk támogatná, ott az ótestamentumi igével szólva „néma ebek” – akik nem méltók gazdájuk megbecsülésére.  (Ézs 56,10)  Van, aki elfoglaltságára hivatkozik: jusson eszébe a példázat a királyi vacsoráról – „szántóföldet vettem, öt igaökröt vettem, feleséget vettem, nem mehetek…”   Kimarad az ilyen a királyi lakomából!  (Luk 14,24)  Aki pedig szégyenlős, szemérmes, és azért hallgat Isten dolgairól, Jézus nevéről, az emlékezzen csak az ő szavára:  „Aki szégyell engem és az én beszédeimet e gonosz és parázna nemzetség előtt, azt az Emberfia is szégyellni fogja, amikor eljön az ő Atyja dicsőségében a szent angyalokkal!  (Márk 8,38)

Ne legyünk se elfoglaltak, se szégyenlősek annyira, hogy nem mondjuk tovább az evangéliumot. Aki megelégszik azzal, hogy neki jutott egy parányi lelki békesség, amivel aztán gyorsan hazatér és megtartja magának – azon veszi majd észre magát, hogy mivel nem adta tovább, szavakban vagy legalább cselekedetekben, maga is elveszti, amit ajándékba kapott…

Amikor Jézus azt mondja, hogy  „Az én békésségemet adom nektek, nem úgy adom, amint a világ adja”  (Ján 14,27) – akkor arra a titokra céloz, hogy e békesség azzal szaporodik, hogy tovább adjuk – nem lehet megtartani magunknak. Mint a manna, amit nem lehetett elraktározni, felhalmozni senkinek, mert akkor tönkrement. Adjuk is tehát, ha egyszer megkaptuk! Beszéljünk róla, ha ott a szívünkben. Egy-egy embertársunknak olyan lehet a jó szó, mint télidőben a nap melege. Legyen hitünk a Jézus szeretetében annyira, hogy merünk beszélni róla! Ahogy van vérátömlesztés, úgy lehet „lélek-átömlesztés” is. Egyik ember adhat a másiknak életet és békességet – abból, amit ő kapott felülről!  Ezt jelenti az, hogy „Hirdesd az igét, állj elő vele alkalmatos és alkalmatlan időben….!”

Végül azt is megtudjuk, hogy hogyan történjen mindez. Lehet intés, feddés, de lehet buzdítás is: a fontos, hogy teljes béketűréssel, azaz türelemmel történjen. Lesz, aki azonnal meghallja, s akad, aki sokáig gondolkozik rajta, amíg elfogadja. Olyan is lesz, aki soha nem fogadja el. Ezt tudomásul kell venni, el kell tűrni. Türelemmel kell az igét tovább mondjuk, nem türelmetlenséggel!  A türelmetlenség tönkreteszi az evangélium ügyét. Tudni kell várni, míg a „magától növekedő vetés”  (Márk 4,26-28) – vagy a „mustármag” felnő és fává lesz..!  (Mát 13,31-32  Mát 17,20)

A vallási türelmetlenség különösen is visszatetsző, de az életben minden más türelmetlenség is negatív visszahatásokat eredményez. Aki Isten gyermekévé lett és követi Krisztust, az tanulja meg tőle, hogy ő „szelíd és alázatos szívű, s nyugalmat talál majd lelkének.”  (Mát 11,29)  Aki a türelemben csak egy morzsányit is növekedik, az valójában Isten leghatalmasabb tulajdonságában részesül, mert a világon ő a legtürelmesebb. A türelem, bízvást mondhatjuk, Isten legfontosabb tulajdonsága – és törekedjünk belőle minél többet megkapni! Még az igehirdetés is csak akkor áldott, ha türelemmel készültek rá, s úgy is mondják el.

De történjen „tanítással”  is, mondja Pál Timóteusnak: ints, feddj, buzdíts, teljes béketűréssel és tanítással. Tanítás alatt a jézusi szó volt értendő az első keresztyének idejében. Erre kell törekednünk ma is: nem csak stílusában, türelmes jellegében kell az ő beszédére hasonlítson, amit mondunk, hanem a tartalmában még inkább. Az pedig nem csak a szó szerinti idézetek mondogatását jelenti, hanem a belső megfelelést: ahogyan Jézus az Atyáról beszélt. Milyen szépen, szeretettel, mennyire gyermeki szívvel szólt mindig őróla! Mennyire bízott hűségében, milyen bizonyos volt a jelenlétéről – a halálon át is! Formálódjanak szavaink jézusi szavakká, amiket magunk is komolyan veszünk – ezt jelenti az, hogy teljes tanítással beszéljünk az ige igazságairól.

Halló emberekké lenni, ez a kezdet. Beszélni Istenről csak az tud, aki előbb tőle magától hallott üzenetet – neki viszont már kötelessége is!  Legyünk ilyen „továbbmondó” emberekké, hisz a magunk nagy okossága sosem ér annyit, mint amit ő mond nekünk! Ha feddés, legyen feddés, ha buzdítás, legyen buzdítás – csak türelemmel történjen. Mert a türelem Istenünk legfontosabb tulajdonsága, s velünk is kész ezt közölni. Tegyük azonban mindezt tanítással is, ami a Jézussal való gondolati egység, igazságaink általa való folyamatos hitelesítése, ellenőriztetése!  Ha ezen az úton járunk, Isten üdvözítő szeretetét szolgáljuk. Így is legyen mindenkor.  Ámen.

 

Fohász

Istenünk, bocsásd meg, hogy alig merünk egy-egy szót is szólni megváltó Jézusunkról, holott ő életét adta értünk a kereszten! Bocsásd meg, hogy sokszor többre becsültük az emberek tetszését, mint a te igazságodat és kegyelmedet, s ezzel elmulasztottuk a másokon segítést, amikor pedig arra nagyon is szükség lehetett. Köszönjük, hogy oly nagy a te türelmed és végtelen a jóságod! Könyörülj rajtunk, hogy vissza ne éljünk türelmeddel és irgalmas szereteteddel. Adj nekünk is türelmet, amikor körülöttünk mindenki siet és az emberek egymás szavába vágnak: segíts megértő emberekké válni, akik képesek jó szót mondani. Imádkozunk gyászoló testvéreinkért, hogy légy vigasztalásuk szomorúságukban. Imádkozunk betegeinkért, köztük két férfi testvérünkért, akik kórházban a műtét után gyógyulásra várnak. Add vissza őket szeretteiknek és szolgálatuknak. Imádkozunk városunk új elöljáróiért, legyen áldó szereteted munkájukon és igyekezeteiken. Kérünk a most kezdődő hét napjaiért, hadd tapasztaljuk meg ismét közellétedet, és mennyei türelmed végtelen erejét!  Ámen.