Igehirdetés 2002. november 10.

Aki utaidra gondol

Lekció: 1Tim 4,1-11
Textus: Zsolt 84,6

“Boldog az az ember, akinek te vagy ereje, aki a te utaidra gondol.”

Imádkozzunk!

Mennyei Édesatyánk, minden jó adomány és tökéletes ajándék tőled, a Világosságok Atyjától száll alá, és mi neked is köszönjük meg őket. Megköszönjük, hogy vannak embereink, akik elhordoznak és számíthatunk szeretetükre. Megköszönjük, hogy a közeledő tél nem csak zord hideget sejtet, hanem meleg otthont és baráti beszélgetéseket, testvéri találkozásokat is. Megvalljuk, sokszor féltjük életünket, jövőnket, mintha soha semmiben segítséget nem kaptunk volna még tőled. Néha rettent a gondolat, hogyan fogunk megfelelni mindannak, ami ránk vár, amit meg kell valósítani vagy el kell viselni – holott tapasztaltuk, hogy minden gondunkat terád vethetjük, neked gondod van ránk. Szeretnénk megérteni, mi a te akaratod velünk. A te igád Jézusban gyönyörűséges, s terhed könnyű. Add meg, hogy bűneinken áttörhessen jóságod, tehetetlenségünkben jelen lehessen erőd, és méltatlanságunknál nagyobbnak bizonyulhasson irgalmad. Krisztusért kérünk, add nekünk Szentlelkedet! Ámen.

Igehirdetés

Sokat lehetne beszélni a kudarcok tanításairól, hiszen nincs ember, akinek az útján ne akadnának bukások és meg nem felelések. Igen, sokat lehetne erről beszélni, fontos téma, de a valóságban kevés ember akad, aki tanul is kudarcaiból.Inkább úgy áll a helyzet, hogy vannak bukások, de nincsenek felismerések és belátások, s emiatt újra és újra ugyanott találja magát az ember, ahol már járt.

A keleti filozófia – nagyon is pesszimistán – az egész világ történetét egyetlen nagy körben járásnak látja: szerinte ismétlődik, újból születik minden, ám a lényeg marad a régi, változás sehol és semmiben nincsen és nem is lehet, mert – a világ körben jár.

A Biblia nem ezt tanítja, egészen más az időszemlélete. Első lapjától az utolsóig “tart valahová”, amikor az ember történetét végigveszi: Istentől kiesett állapotától kezdve Krisztuson át az üdvösségig, Isten városáig: ez nem körben járás, hanem úton járás!  Nem látunk mindent pontosan, nem tudjuk, hol volt egyéni kis életünk pár évmilliárddal ezelőtt, s nem tudjuk azt sem,  hol lesz csak holnap is – de valamit azért tudunk erről az útról. Azt, hogy egyszeri és megismételhetetlen. Hétmilliárd emberből nincs kettő, akinek ugyanaz az ujjlenyomata: minden emberi életút páratlan, valamennyi sors egyetlen. Amit megkötünk a földön, a mennyben is kötve lesz, s amit megoldunk, az ott is oldva lesz. Amit teszünk, örökre történik, ahogy az imádság végén mondjuk is: “…most és mindörökre.”

Gondolkozzunk az emberi útnak arról a részéről, amit ismerünk, amit egyáltalán ismerhetünk. Arról, hogy születtünk, voltak őseink, felnőttünk valahol, ma is élünk bizonyos körülmények közt, egykor pedig elmegyünk innen, ki előbb, ki később – ez Isten titka. Lesznek, akik fogcsikorgatva, sírás és mások vádolása közepette kapják meg a hazahívó szót, és lesznek olyanok is, akik békességben és megnyugvásban költöznek el az élők közül egy számunkra nem látható világba. Az úton, amit az ember bejár, akadnak lényegesebb és kevésbé lényeges állomások – amik egy bizonyos pillanatban nagyon fontosak, de évek múlva egészen jelentéktelennek tűnnek. Figyeljünk most az emberi út fontosabb állomásaira.

Az első állomás az “én”. A gyerek beszélni tanulva gyakran ezt mondja ki legelőször: én. De ha nem mondja is, a cselekedetei arra vallanak, amint kiragadja a homokozóban a játékot a másik kezéből, amint toporzékol, ha nem úgy alakulnak a dolgok, ahogy ő szerette volna. Az emberélet első állomása bizony ez, hogy én. Primitív társadalmakban, törzsi körülmények közt élő csoportoknál nincs olyan nagy jelentősége, mert a csoport ereje olyan nagy és magától értetődő, gondolkozik az egyén helyett – de mi nem ilyen körülmények közt születünk és nem így növünk fel. A mi civilizációnkban első dolog az én, s egész életünkben éjjel-nappal azon vagyunk, hogy ezt megvédjük és erősítsük.

Érdekes módon a leleplező tudományok pl. a pszichológia azt mondják, az emberi én minden igyekezetünk ellenére szinte nevetségesen védtelen. Egyik oldalán száz öles fallal bevehetetlen erődnek tűnik, oldalt és hátul meg az jár rajta ki-be, aki csak akar; mindenesetre az, aki tudja, hol vannak a gyenge pontok a híres falakon, miben állnak az illető lelki hiányosságai.

De nem csak ez a baj az énnel, hogy meglepően egyenetlen építmény, hanem az is, hogy mihelyt felépítjük kiderül, hogy útban van. Az ember nagy gonddal dolgozik felépítésén, ahogy mondani szokták, önmaga megvalósításán, s aki ebből csak valamit is elér, azonnal szembesül a ténnyel, hogy mennyi nyűg van abban, amit oly nagyon akart. Énem van, ezért önző vagyok, ezért érzékenykedem, ezért nem vagyok hajlandó elfelejteni bizonyos dolgokat. Micsoda házakat építünk, valóságos bunker némelyik, s minél vastagabbak a falak, annál magánosabb benne az ember… A nagy énnel bíró lény mindig magányos, hiszen olyasmit épített, ami pont azért van, hogy őt megvédje és elrejtse a többiek elől.

Ezért aztán a második lépés a “te”. Amikor igazán elege van önmagából, akkor keres barátot, társat, és megosztja vele önmagát. Születnek életre szóló barátságok és vannak semmi máshoz nem hasonlítható összetartozások – de senki nincs, aki ezekben ne csalódna, mert ezek sohasem angyalok, hanem mindig emberek kapcsolatai. Így hát jelen van bennük a bűn, a tökéletlenség – és szükségképpen jelen van bennük a csalódás is. A másik emberrel való kapcsolat mindig megmutat önmagunknak. Sokan ezért is félnek tőle, s joggal: embernek ember jelentheti a legnagyobb örömet, ezt mindenki tudja, de ember jelentheti a legnagyobb kiábrándulást is, sokszor ugyanabból, akit egykor olyan sokra tartott.

Ilyenkor látunk kétségbeesett loholásokat, hol az igazi – és nincs sehol, csak emberek vannak, gyarló és bűnös emberek, akik jól-rosszul illenek egymáshoz – egy darabig. De az első fellobbanások után jön az idő, amikor el kellene viselni egymást, s az már nehéz, nagyon nem megy. Szerencsére nem csak kétségbeesett loholásokat láthatunk, hanem csöndes érlelődéseket is, amik lényege: Istennek gondoltalak egy ideig, de most már látom, ember vagy, s elfogadlak így. Hozzáfogok tehát az igazi Isten kereséséhez.

Ez sokszor évtizedeket várat magára: néha csak az első válás, vagy az első infarktus után jön el, de vannak életutak, ahol hamarabb is megjelenik. Idáig egy földi “Te” volt, mely szárnyakat adott és repített.  Amikor ez már nem bír hatalommal felettem, mert ő is csak ember, aki éppolyan önzőnek bizonyul, mint én – szeret, de néha tökéletesen el is kedvetlenít – akkor kezdem keresni az erőt, amely olyankor is emelni tud, mikor erre emberi erő már képtelen.

Itt járhatott a zsoltáros, amikor leírta a sorokat, hogy “…boldog ember, akinek te vagy az ereje.” Erőm volt a fiatalságom, derűm, erőm volt a tehetségem, anyagi erőm, a tőke, amit összehordtam és szemérmesen hallgatok a kezdetéről – de kiderült, ezek egyike sem tett boldoggá.

Csodálatos és nagy dolog a “Te”, hiszen a csecsemőnek édesanyja az első társ, az a “másik”, akitől az életet kapja fizikai valóságában; aztán az apa is, aki révén az értékek és igazságok világába kapcsolódik – de aztán felnövünk és eljön az idő, amikor szüleiről is tudja már mindenki, hogy sem mindenhatók, sem tökéletesek. Emberek, mint mindenki más – s akkor ott a nagy kérdés, megtaláljuk-e Istent, aki  igazi erőforrás, édesanyánknál is inkább, s édesapánknál is teljesebb igazság forrás. “Boldog ember az, akinek te vagy ereje…!”

A zsoltárvers azonban, ahonnan idézetünk származik, nem ér itt véget. A bibliai költészet gyakran kétszer mond el valamit, éspedig azért, hogy kiegészítse és magyarázza, amit az első mondatban elkezdett. Itt is erről van szó: szinonimaként áll előttünk a két egyenértékű igazság, hogy “boldog az, akinek te vagy ereje” meg a másik, “…aki a te utaidra gondol.”

Így tehát a mi gondolataink is nyugodtan tovább gördülhetnek. Ha az ember útján első állomás az “én”, s második a “te”, ami végül mégis csak egyedül Istenben lehet teljes, akkor itt még nincs vége. Mert valóban nagy dolog ugyan, ha valaki tovább lépett onnét, hogy “én” – az én örömöm, és egyedül az én érdekem, és kizárólag az én céljaim, és mindenek felett az én gondolataim. Nagy dolog, amikor valaki tudja már, milyen komoly dolog a “te”, s nem tárgyat és nem eszközt lát a másik emberben, mint oly sokan, hanem társat és talán ennél is többet, szövetségest. Ám még ennél is nagyobb, amikor valaki ezen túl s ezen fölül már Istent is látni tudja, mint valódi “átellenesét”, s elkezdi ővele is megbeszélni dolgait – ahogyan a párjával is megbeszéli, s mégis halljuk, ennél is van tovább.

Mi az, ami még ennél is több? Az, hogy nem csak ő magára, személyére gondolhatunk, hanem útját is láthatjuk. “Boldog ember az, akinek te vagy ereje, és aki a te utaidra gondol.” Istent soha senki nem látta, ő olyan messze van, és oly mélységesen és elrejtetten létező – ám Jézusban felénk fordult, s őbenne már láthatjuk Isten “útját.” Azt, ahogyan megvalósult közöttünk az embervilágban, mint úton járás, élet – egy számunkra is valóságos lehetőség.

Azt mondja tehát az ige, hogy Isten utaira még gondolni is erőt adó, hiszen ilyenkor Krisztusra gondolhatunk, aki mindnyájunk között az Egyetlen, aki valóban tiszteletre méltó. A sorrend tehát ez: én, aztán a te, aztán az isteni “te”, és végül Isten útja. Nyugodtan elhelyezhetjük magunkat ezek között, hol is járunk jelenleg. Mindenképpen jó, ha megtesszük, éspedig azért, hogy lássuk, merre tovább. Első az én, aztán a te, aztán az isteni “Te”, s végül a “te utaid, Uram.” Most igazából a legutolsó nagyszerűségéről beszélek: miért több az ő útját is szemlélni, arra is gondolni, nem csak magára Istenre. Istenre minden hívő ember gondolt már, vagy szokott is gondolni, de aki az ő utait is elkezdi szemlélni, az elkezd valóban élni. Az ember rádöbben, hogy nem a mi gondolataink az ő gondolatai, és nem a mi utaink az ő utai – hanem amennyivel magasabb az ég a földnél, annyival magasabbak az ő gondolatai a miénknél, és annyival magasabbak az ő utai, mint a mi utaink. (Ézs 55,9)

Aki ezeket az utakat valóban kezdi szemlélni, valóban kezd rajtuk gondolkodni, az reményt kap elakadottságában. Nincs ember, aki ne akadna el. Egyik a hitetlenségébe gabalyodik bele, mint hálóba, a másik nem tud megbocsátani egy vétket valakinek, amivel az valóban nyilvánvalóan vétkezett is –  mert elfelejtkezett Isten megbocsátó szeretetéről. A harmadik fejébe vett valami csodálatos elméletet és beleszédült a maga nagy okosságába, s nem talál vissza az alázathoz és egyszerűséghez – sok változat van!

Aki látja Jézusban Isten “útját”, az látja a kereszten, a poklok mélyén és a halál iszonyatán át is folytatódó utat, és reményt kap ahhoz, hogy ő is léphet tovább! Nem lesz elakadott, nem kell egy helyben topognia, nem marad “odakozmált élet”, hanem indul és megy tovább, egyre közelebb a maga rendeltetéséhez, s egyre közelebb Istenhez.

Kalkuttai Teréz anyáról jegyezték fel a történetet, hogy egy alkalommal egy munkatársa panaszkodni kezdett, aki párban dolgozott valakivel, hogy mindig őneki kell mindent elvégeznie, íme, most ezt a többlet munkát is, szerinte ő többet tesz, mint a társa, csináljon rendet végre a vezetőjük. A panasz hangos volt, ez volt a lényege, hogy miért mindig csak én, tegyen ő is többet, és jogos is volt, mert akkoriban is, mint mindig, mindnyájan sokat tettek abban a közösségben, reggeltől estig munkálkodtak a szegények és betegek között. Akkor Teréz anya úgy tett igazságot, hogy semmit nem szólt, egyáltalán semmit, hanem elvégezte a megkifogásolt többlet munkát mind a kettőjük helyett.
Amikor Isten elküldte nekünk Jézust, ő sem vitázott és nem tett igazságot, amit oly sokra tartunk híres igazságosztók, hanem elvégezte helyettünk, amit nekünk kellett volna. Ilyen az ő útja. Ezen érdemes gondolkodni, s aki erre gondol, az boldog és annak valóban ő az ereje.

Hosszú egy emberi élet, sok az állomás, ám most ezek felett gondolkodtunk: én, te, isteni Te, és Isten útja. Merjünk az én-ből kilépni és odafordulni ahhoz, aki te: ezt szeretetnek hívják. Merjünk tovább lépve, az emberi átellenesünkön túl Istenre nézni – ezt hitnek hívják. És merjünk a köztünk Jézus Krisztusban cselekvő úrra, “Isten útjára” gondolni, ezt reménységnek hívják. Ha valóban gondolunk rá meglátjuk, van tovább: van növekedés, van tisztulás és nemesedés, van az embernek élő reménysége. Így is legyen! Ámen.

Fohász

Urunk, annyi minden történik életünkben – nem értjük és nem látjuk át az összefüggéseket. Tapogatjuk, mint vakok a falat, és morgunk, mint a medvék, mert sokat vagyunk elégedetlenek. Pedig csodálatos utat készítettél nekünk – bocsásd meg, hogy mindig csak nehézségét látjuk. Adj lelkedből erőt, hogy értsük és szeressük elrendelt utunkat, minden parancsodat!  Imádkozunk anyaszentegyházukért és most megválasztásra kerülő elöljáróinkért. Segíts, hogy méltók lehessünk a szent megbízatáshoz, hogy javára lehessünk közösségünknek. Adj bizonyosságot, hogy jó dolog szeretetben élni és meg is maradni abban. Hűséged segítsen mindig ebben járni ebben, és szemlélni csodálatos utadat! Ámen.

Nyomtatás