A sárkány legyőzése

Igehirdetés 2002. október 27.

A sárkány legyőzése

 

Lekció: Jel 12,1-12
Textus: Jel 12,9

“És levettetett a hatalmas sárkány, az ősi kígyó, akit ördögnek és Sátánnak hívnak, aki megtéveszti az egész földkerekséget; levettetett a földre és vele együtt angyalai is levettettek.”

 

Imádkozzunk!

Istenünk, hozzád száll imádságunk, aki hozzáférhetetlen világosságban lakozol. Elmondjuk előtted a köszönet szavait. Tőled van az egészség és az erő, amivel napi feladatainkat végezhetjük, és tőled jönnek a szeretet és a reménység erői is. Te adod a nehéz időket is, amiket legtöbbször nem értünk, amikor meg kell velük küzdeni. Nem is dicsekedhetünk győzelmekkel – ezért jövünk hozzád, aki azt ígérted, hogy az erőtlennek erőt adsz, és az erőtlen erejét megsokasítod. Várjuk a tőled való igét – szenteld meg szívünket, hogy felfoghassuk akaratodat és teljesebbé legyen életünk, mint eddig volt. Vedd el méltatlanságainkat, és Krisztusért küld közénk áldott, életújító Szentlelkedet! Ámen.

 

Igehirdetés

Ezen a héten többen is kérdezték Biblia-olvasó testvérek közül, hogy kicsoda a Jelenések “napba öltözött asszonya”, akinek születendő gyermekét a Sárkány várja, hogy azonnal felfalhassa. Ahogy olvastuk, ez az asszony nem csak a napba van öltözve, hanem a hold sarlóján áll, s fején tizenkét csillag a korona. Ezek a méltóság jelei, hiszen a nap ad éltető energiát minden élőnek a földön, a hold a maga változásaival nagyon is beleszól az élet alap-ritmusaiba, a csillagok pedig a rajtunk túli sorserők képei, amikkel mindenki küzd a maga módján – ám az asszonynak koronaként ékesítik a fejét!

Ragyogóan szép hát a jelenség.  Az asszony azonban vajúdik, s szülési fájdalmában gyötrődve kiáltozik. Semmi túlzás nincs a képben, mert a szülés nehéz és fájdalmas dolog. A látomásbeli asszony fiút készül szülni, éspedig olyat, aki vasvesszővel, azaz jogarával terelgeti a népeket: ez a Messiás, az igazi ember ószövetségi jelképe. Azt mondhatjuk hát, hogy az “embernyi ember” eljöttének vajúdását látjuk, akit Isten népe kell megszüljön. Ő a napba öltözött asszony: a hívők serege, az anyaszentegyház – aki folyamatosan vajúdik, hogy megszülje az igazi embert…

Nem csak a szülési fájdalmak jelentik azonban itt a kínt, hanem az is, hogy a Sárkány odaáll, hogy amint az asszony szül, felfalja a gyermeket! A Gonosz erői ugyanis nem akarják az igazi emberi életet, hanem azt szeretnék, hogy az mielőbb eltűnjön. Így volt ez az első igazi ember, Krisztus születésekor is – s így van ma is. Amint megérkezett Jézus, azonnal ott volt Heródes gyermekgyilkossága, hogy elpusztítsa a csecsemőt. S nem vár-e hasonló veszély minden frissen lett új hitre, minden megtért emberre, ifjúra és idősre? Nem kétszeres erővel jelentkeznek-e a régi vágyak és kísértések, amint valaki újjászületik és magát valóban Isten királyi uralma alá kívánja rendelni? Ahol igazi élet jelenik meg, ott ellensége azonnal ott terem, hogy ártson és pusztítson. “A tolvaj nem egyébért jön, hanem hogy lopjon, öljön, és pusztítson” – mondja Jézus a Gonoszról – “…én azért jöttem, hogy életük legyen, és bővölködjenek.” (Ján 10,10)

De maradjunk a szülésnél. Hosszú “vajúdás” előzte meg az Elsőszülött Fiú érkezését is: ezerkétszáz évig tartott Jézus eljöttéig. Mennyi vergődés és gyötrelem volt ebben a történetben! Engedelmesség és bűn, odaszánás és kemény szív váltogatták egymást: volt pusztai vándorlás és jerikói falak leomlása, dicső dávidi királyság és babiloni fogság, voltak vérontások és voltak próféták, akik megítélték a vérontásokat…

E vajúdás azonban nem csak a Bibliából, hanem saját életükből is ismerős. Van imádság és igével élés, de van hát mögötti beszéd és mások megítélése is. Van adakozás és áldozat, de van önzés és nem egészen tiszta jövedelem is. Van templomi áhítat és dicséretmondás – de vannak dühünkben kimondott indulatszavak és olykor még káromlás is. Nagy küzdelem részesei vagyunk: a megszülető “gyermek” és a Sárkány egyaránt itt van mibennünk! És ha már a gyermekről tudjuk, hogy az a bennünk megszülető új élet, maga Krisztus – akkor nézzünk most szembe a Sárkánnyal is.

Sokatmondó, hogy nem emberként ábrázolja a bibliai jelképvilága, hiszen mindannak ellensége, ami igazán emberré tesz. Még állatnak sem, hiszen azok nagyon is szépen körülhatárolt világot képviselnek – hanem sárkányként, őskígyóként. Az emberen túli démoni világ ez, ahol minden veszedelmes és nálunk hatalmasabb. Amikor csodálkozunk és nem értjük, hogy valakinek örömöt jelenthet más gyermekeinek rejtekhelyről való lelövöldözése, vagy több száz ártatlan embernek megölése egy  előadóteremben indulatoktól fűtötten, újabban imádkozók templomi legyilkolása és meggyalázása. Ilyenkor azt kell mondjuk, valami ismeretlen életellenes erő dolgozik, aminek természetét nem vagyunk képesek átlátni, és egyáltalán nem is értjük. Ez sem nem emberi, hiszen méltatlan hozzánk, sem nem állati, hiszen az állat is csak táplálkozása céljából öl: ez egészen más kategória. Ezért ábrázolja az ige Sárkány formájában, a teremtett lények között nem is létező alakban – mert olyan dolgokra képes, amik túlesnek az ember és állat természetén.

Az ég angyalaival, küldötteivel is tusakodni kezd – azokat is meg akarja rendíteni! Nem játék, amiről szó van, hanem az Isten-ellenes valóság betörése a világba, amellyel iszonyatos küzdelme van minden embernek. A mi új életünket kívánja felfalni, s ha lehet, fizikailag is vérünket szeretné ontani. A küzdelmet senki ki nem kerülheti: minden születendő igaz életre ott leselkedik! Aki nem küzd vele, azt nagy valószínűséggel már le is győzte. El tud ő altatni a képernyőn látható úgynevezett valósággal, a sörösüveggel, a szerencsejátékok ikszelgetésével, a “még több” szerzésének kergetésével – és még sok más módon. Az igaz ember küzd és harcol: mindenek fölött saját gyarlóságaival, hitetlenségével és megfáradásával: szeretetlen, kemény szívével, a mindnyájunkra jellemző titkos, egyéni hitványságokkal – amiket mások talán észre sem vesznek, csak Isten előtt nyilvánvalók…

Ezt a küzdelmet nem elkerülni, hanem megnyerni kell. Aki nem vívja a maga harcait, az valószínűleg félálomban van, s úgy lehet, “a végítélet harsonáit is kétszer kell majd megfújni számára, hogy felébredjen…” (Hamvas B.) “Harcold meg a hitnek szép harcát” – biztatja az apostol fiatal tanítványát. S kinek nem kell megvívnia, élete végéig újra és újra, a hit szép harcát? “Légy hív, mind halálig, és néked adom az életnek koronáját!” “(Jel 2,10) “…Aki győz, örökségül nyer mindent, és annak Istene leszek, és az fiam lesz nékem.” (Jel 21,7) A Szentírás telis-tele küzdő emberekkel – még Urunk Jézus is vergődve tusakodott az utolsó éjszakán: a veríték, mint vércseppek hullott arcáról a kertben! (Luk 22,44)

Lehet, hogy bizonyos harcokat már megnyertünk, amikkel már nem kell többet küzdenünk – jön helyette más! Ilyen az élet… Jaj annak, aki feladja, kitér előle, vagy vereségeit győzelmeknek akarja feltüntetni. Nem nyer babért csak az, aki megtartja a szabályokat és végigjárja a pályát!

Milyen jó, hogy az asszony megszülte a Gyermeket, aki “szájának beszédével”, azaz igéjével győzi le a népeket, s jogos ítéletével terelgeti a föld minden nemzetségét! (Jel 19,15) Erről múlt időben beszél az Apokalipszis, s mi is így gondolkodhatunk már felőle. A világ történelme más azóta, hogy Jézus megszületett! Nem azért, mert kevesebb lenne a bűn, hanem azért, mert a döntő küzdelmet ő megharcolta előttünk és – érettünk. Diadalma a mi győzelmeinknek is forrása: úgy szól felőle az Írás hogy az égből “levettetett” általa a Gonosz. (Luk 10,17-24) Jób idejében még ott volt: vádolhatott és ronthatott (Jób 1,9-11 Jób 2,4-6) – ma már legfeljebb itt, a mi embervilágunkban vitézkedhet!

Akármilyen rettenetes dolgok történnek a földön – az égből levettetett, nincs ott többé! Jézus van ott: az Atya jobbján ül, s eljön hozzánk a Szentlélek és az Ige által. Nincs két egyenrangú Isten, egy jó meg egy rossz – csak egyetlen van, az Atya – s az, akinek ő  “odaadott minden hatalmat mennyen és földön” – az Úr Krisztus!

Micsoda erő és evangélium: győztes Urunk van – aki méltó, hogy kinyissa a “sorskönyvek” hét pecsétjét, mert legyőzte az Őskígyót! Nem vagyunk magunkban iszonytató küzdelmeinkben, nem hagy minket egyedül harcainkban – oldalunkon áll! Még az is erőt és megnyugvást ad az embernek, ha a szomszéd házak nem üresek, ahol lakik és ahol az éjszakát töltenie kell: ha csak egyetlen lélek is lakik a szomszédban, ad valami biztonságot a gondolat. Ha bajban vagyok, lenne kitől segítséget kérni. Mennyivel több ennél azonban: olyan valakim van a mennyben, ahol életem sorsát intézik, aki nagyon szeret engem! Önmagát adta értem a kereszten, s értem is imádkozott, amikor a kezét átszögezték…! Megemlékezik “formáltatásomról”, s tudja, hogy porból lettem… A kísértéseket is mind ismeri, amikkel szembe kell néznem földi életemben. Nincs ismeretlen számára, amivel meg kell harcolnom: ő ezekkel mind megküzdött – anélkül, hogy elbukott volna! Ezért hát küzdelmem nem reménytelen.

“Kitartással fussátok meg az előttetek lévő küzdőtért, nézvén a hitnek fejedelmére és bevégzőjére, Krisztusra, aki nem törődve a gyalázattal keresztet szenvedett, és örök üdvösség szerzője lett.” (Zsid 12,1-2) Ő a mi győzedelmünk, ő az erőink forrása! Keressük őt: hozzá közeledjünk, vele beszélgessünk – és lesz erőnk a győzelemhez! Van diadal a nagy küzdelemben, nem vagyunk vesztésre ítélve. Egyedül ugyan valóban nem megy: a legjobbak is megfáradnak és a legkülönbek is megbotlanak. (Ézs 40,29-31) Ám levettetett már az égből, aki Isten előtt testvéreinket vádolta éjjel és nappal: Jézus Urunk levetette onnan! S az emberek közt immár ott vannak övéi, akik legyőzték a Sárkányt bizonyságtételük igéjével!

Magát senki megtisztítani nem tudja: a Bárány vére moshat meg minket. Ezzel annyi a dolgunk, hogy hittel elfogadjuk, és örvendezzünk benne. Ám a győzelemnek nem csak kezdete van, amint a megtisztulás, a múlt lezárása Krisztusban tényleg az: folytatása is van! Ez pedig a bizonyságtétel, mai szóval tanúskodás. E nélkül a nagy győzelem is kárba megy – és hány ilyen elvérzést látni a lelki harcmezőn! Valaki megtér, elindul szép hittel – ám nem él az igével, ami “gyökeret verhetne” őbenne. A következő kanyarban vereséget is szenved, pedig szép kezdete volt a hitének –

Győzni csak a Bárány vérével és az Igével lehet! A kegyelem elfogadásával mint kezdettel, ezt fejezi ki a Jézus vére, mint megtisztító erő – és az Ige folyamatos tápláló erejével, ami a folytatás. “Nem csak kenyérrel él az ember, hanem minden igével, ami Isten szájából származik.” (5Móz 8,3  Luk 4,4)  A lelki éhenhalás nem tűnik fel kívülről, csak a türelmetlenségünk, az áldozni nem tudásunk, a helytállásban való gyengeségünk vall róla: de az nagyon…

Azért van szükség a “bizonyságtétel igéjére”, mert az Őskígyó levettetett az égből, nincs már ott Isten közelében, de annál inkább itt van a földön, ahol mi élünk! Nagy haraggal végzi pusztító, életellenes tevékenységét – mert tisztában van vele, hogy kevés ideje van. (Jel 12,12) A háborúk legborzalmasabb része mindig a vége, mikor a vesztésre álló fél már érzi, alig van ideje a végső letiportatásig: ilyenkor a legkegyetlenebbek a diktátorok és követőik. A Gonosz is így van most jelen a földön!

Mikor megrontott fiatalokat látunk, akik nem csak használják, hanem terjesztik is a kábítószert, amikor primitív és mosdatlan nyelvű és lelkű emberek kerülnek a képernyőre, hogy mintát adjanak viselkedésből és életfelfogásból bámész tömegeknek, amikor a szerzés, sőt harácsolás bármilyen eszközzel történik is, “magától értetődő” emberi igyekezetnek tekinthető, amit mindenki tökéletesen megért és elfogad, s amikor az erőszak egyetlen ellenszerének a még nagyobb és még hatásosabb erőszakot hirdetik meg – akkor azt kell mondjuk, az ördög valóban “nagy haraggal” végzi munkáját, mint az a hatalmasság, amelyik tudja, nem sok ideje van már hátra…

Mi teheti elfogadhatóvá az életet, mi jelentheti a sötétben a fénysugarat? Az, hogy mindnyájan kaptunk egy kis területet, ami a miénk. Egy lakást, egy munkahelyet, egy rokonsági kört, talán egy kertet is – barátokat, gyülekezetet. Egy kis területet, ahol a dolgok olyanok, amilyenné mi tesszük őket. Nem biztos, hogy ez a kör jelentős: lehet, hogy összesen pár ember, és néhány négyzetméter. De e kör a mi helyünk, ahol otthon lehetünk, ahol csinos rend uralkodhat – és ahol minden nap egy kicsit többet adhatunk, mint amennyit kapunk. Ha az ember idáig eljut, már elérte élete értelmét. Ahol még számolgatják, nekem mennyit adtak, majd legfeljebb annyit adok én is – ott még az ó-ember uralkodik…

Többet adni azonban csak az tud, akinek a szíve nyitva fölfelé, hogy kapjon – az Úrtól. Az ilyen megajándékozott embernek nem nehéz elnézőnek lenni, ahol mások már ordítanak; nem nehéz türelmes lenni, amikor valamit ki kell várni; nem nehéz felfedezni a jót még azokban is, akikben könnyebb a rosszat észrevenni – mert az ilyen mennyei többletekkel rendelkezik. Kapott, tehát tud – adni.

Vigyázzunk életünk rendjére: ki ne maradjunk Isten ajándékaiból. Vegyük őket észre, sőt keressük is őket: ott rejlenek a hívők “tanúságtételeiben”, szavaiban és tetteiben, de még inkább ott rejlenek az Isten igéjében – ahogy most mi is megtalálhattuk, még a Jelenések titkos jelképei között is!

Nagyon fájt, amikor “Az ember tragédiája” mostani előadásából kihagyták a záró mondatot: “Ember küzdj, és bízva bízzál!” Erre a biztatásra van leginkább szükségünk. Bíznunk, azaz hinnünk kell, hogy küzdelmünket fel ne adjuk, hanem hűségesen mindvégig megharcoljuk – és bízva bízással tudjuk, hogy “aki mindvégig állhatatos marad, az üdvözül.” (Mát 24,13) Így is legyen! Ámen.

 

Fohász

Köszönjük Urunk a biztatást, amit az első keresztyéneknek adtál, s ami most bennünket is erősített. Szükségünk van támogatásodra: a te Igéd olyan, mint éjszaka járónak a gyertyafény. Imádkozunk vajúdó egyházadért, hogy a krisztusi ember megszülethessen annak ellenére, hogy a Gonosz dühödt támadásaival kell szembenéznünk. Segíts egymást támogatni, az imádságban hűségesnek maradni, szent Igéddel pedig üdvösségesen táplálkozni! Ámen.