Igehirdetés 2009. november 8.

A lelki fejlődésről

Lekció: Kol 3,1-11

Textus: Kol 3,14-17

„Mindezek fölé pedig öltsétek fel a szeretetet, mert az tökéletesen összefog mindent. És a Krisztus békessége uralkodjék a szívetekben, hiszen erre vagytok elhívva az egy testben. És legyetek háládatosak. A Krisztus beszéde lakjék bennetek gazdagon úgy, hogy tanítsátok egymást teljes bölcsességgel, és intsétek egymást zsoltárokkal, dicséretekkel, lelki énekekkel. Hálaadással énekeljetek szívetekben Istennek. Amit pedig szóltok vagy cselekedtek, mind az Úr Jézus nevében tegyétek, hálát adva az Atya Istennek őáltala.”

Imádkozzunk!

Istenünk Édesatyánk, jó együtt lennünk a te nevedben, és közösen is segítségül hívni téged, aki mindeneket alkottál, és a mi életünket is adtad. Köszönjük neked, hogy mi, földi emberek egyáltalán tudhatunk rólad, aki hozzáférhetetlen szentségben és magasságban laksz. Arra is méltattál minket, hogy megszólíts és magadhoz hívj , Krisztus által, és mi ezért indultunk el a keskeny úton, ami az életre visz. Szeretnénk ezen szilárdabban és biztosabb léptekkel járni, mint eddig, de csak azt vallhatjuk meg előtted őszinte szóval és bűnbánattal, hogy sok utunkon a fáradt tétovázás, az egy helyben járás, sőt még a kitérő is. Segíts előbbre lépni, lélekben növekedni, mert erre van szükségünk. Adj halló füleket, és olyan erőt, ami az Egyszülött Fiúban, Jézusban lakik, s amit nekünk is megígértél. Jövel, Szentlélek Isten, tölts el minket tűzzel, és zendítsd meg Igédet szívünkben! Ámen.

Igehirdetés

Jó négy évtizede immár annak, hogy teológus hallgatóként egyházunk egyik egészségügyi gyermekotthonában töltöttem a nyarat, a testi-lelki fogyatékosok közötti szolgálattal. Amikor ismerkedtünk az otthonnal, azt mondták, az igazán súlyos osztályra majd csak akkor látogatunk el, ha először megszokjuk a kevésbé súlyos fogyatékkal élők látványát. Így is történt, és eljött ez is. Valóban szomorú látvány fogadott azon az osztályon mindenkit, aki oda belépett, számomra a legmegdöbbentőbb mégis egy pólyás-baba volt. Ágyban feküdt, egy néhány centivel volt nagyobb egy átlagos pólyásnál, és a gondozó szomorúan mondta róla, hogy ő már huszonegy éves. Nem hittem a szememnek, hiszen az a valaki ott az ágyban nagyjából egyidős volt énvelem, akinek két évtized alatt egészségesen megnőtt a kezem és a lábam. Sosem felejtem el azt a szomorúságot, amit akkor éreztem.

De eszembe jut egy másik kép is. A templomunk mögött, itt a kertben a régi, öreg hársfa magjából egyszer egy parányi, kicsi palánta nőtt, aminek a leveléről meg lehetett állapítani, hogy a nagy hársfa kicsinyéről van szó. Ez a pici kis növény aztán évről évre nőtt és erősödött, amíg az évek során nagyszerű, sudár husánggá és fiatal, növendék fává növekedett, amit át lehetett ültetni egy másik kertbe, ahol aztán tovább terebélyesedhetett.

Az egyik esetben megvolt a szükséges növekedés, ami az egészséges élethez kell, a másikban nem. Vajon a mi lelki énünk melyikre hasonlít? Mert mai igénk arra biztat, hogy gondolkodjunk együtt erről a kérdésről – lelki növekedés.

Azt halljuk először is, hogy a lelki növekedés nyitva áll mindenki előtt, aki már meghalt Krisztussal együtt a maga ó-emberének, és fel is támadt Krisztussal együtt – az ő képmására és hasonlatosságára. Ez az, amit megtérésnek vagy újjászületésnek is nevezünk, és ami sok formában történhet ugyan, de egy közös vonás azért mégis van, ha valóban megtörtént – hogy az ilyen ember valamikor az élete során úgy döntött már, hogy élete további részét Isten gyermekeként és Krisztus követőjeként akarja élni. Aki ilyen döntést még soha nem hozott, annak nem lelki növekedésre, hanem az élete valódi odaszánására van szüksége, mert az ige pontosan megkülönbözteti ezt a két dolgot. „Ha tehát feltámadtatok Krisztussal…” mondja, vagyis ez a belépő. A szoros kapun bemenetel, amit nem lehet megkerülni.

Bunyan János könyvében, amit „A Zarándok útja” címmel írt Angliában a 19. században, van egy szereplő a sok allegorikus személy között – Mellékúti a neve. Zarándokkal beszélgetve kiderül, hogy egy darabig együtt tudnak menni a Mennyei Város felé, de mivel Mellékúti nem a kapun át érkezett, hanem a kerítésen mászott be – egy idő után megunja a dicsőséget és az első komolyabb nehézség idején visszafordul. Nem is ér a Mennyei Városba soha, éspedig azért, mert nem hozott élete felől ilyen értelmű, alapvető döntést, hogy tényleg végigjárja az utat s a Mennyei Városba akar érkezni, nem máshova. Aki közülünk Mellékútira hasonlít, annak ezért előbb a döntést kell meghoznia maga felől, be kell mennie a Szoros Kapun (Mát 7,13-14) –  és ha ezt már megtette, akkor következhet életében a lelki növekedés. Mellékúti számára nincs lelki növekedés, csak csüggedés és visszafordulás. Mindenki más előtt viszont, aki hozott ilyen döntést maga felől, nyitva áll a lelki növekedés lehetősége.

Ez a dolog azonban teljességgel személyes ügy, amennyiben nincs két egyforma életút és nincs két egyforma lelki problematika. Fejlődnie mindenkinek a maga saját egyéniségén belül kell, nem pedig úgy általában. Hasonlíthatnak egymásra emberi sorsok és életek bizonyos vonásokban, de a lelki növekedés mégis teljességgel személyes feladat, mint a ruha felvétele. Nem véletlenül használja az apostol éppen ezt a képet, hogy „…öltözzétek fel az új embert, aki Teremtőjének képmására állandóan megújul” (Kol 3,10) – mert segíteni lehet ugyan valakinek abban, hogy a ruháját felvegye, de más helyett már senki nem öltözhet fel. Az fog fázni, akin nincs megfelelő ruha. A lelki növekedéshez szükséges „felöltözés” is személyes feladat, ami ránk vár. Helyettünk senki nem tudja legyőzni az ó-emberünkből maradt régi vonásokat. És elég sok minden megmarad, még azok életében is, akik már bementek a szoros kapun, ezt tapasztalatból mindnyájan tudjuk.

Hallgassuk csak, milyen radikális tanácsokat ad az apostol a saját egyéniségünkön való munkálkodáshoz: “Öldököljétek meg tehát tagjaitokban azt, ami csak erre a földre irányul, a paráznaságot, a tisztátalanságot, a szenvedélyt, a gonosz kívánságot és a kapzsiságot, ami bálványimádás.” Aztán „Vessétek el magatoktól a haragot, az indulatot, szátokból a gyalázatos beszédet!”  Egyszóval tekintsétek semminek az eddig megszokott, régi beidegződéseket. Egyebek közt, hogy valaki zsidó vagy éppen görög, körülmetélt vagy nem, barbár vagy szkíta, szolga vagy szabad – mert ezek a dolgok mind semmik, nem létezőek – „nincsenek” ahhoz képest, hogy Krisztus van ott mindenekben – vagy nincs… Mert az igazi kérdés ez, ami mellett minden más eltörpül, sőt valójában nincs is.

És még egy dolog a lelki növekedésről. Ez nem csak mindenki előtt nyitva van, aki már valódi döntést hozott arról, hova is akar megérkezni, és nem csak ránk szabott, személyes ügy, sőt tennivaló és feladat, amit helyettünk senki nem végezhet el, mert a mi egyéniségünkön belüli növekedésről van szó – de valami olyasmi, amit életünk Ura szabadon és szeretettel ad. Ahogy olvassuk: „Azért sem aki plántál, nem valami, sem aki öntöz, hanem a növekedést adó Isten.” (1Kor 3,7) Istenünk természete az, hogy ő nem csupán tud, de szeret is növekedést adni! Ha tehát még sincs lelki növekedés bennünk, akkor arról van szó, hogy nem fogadjuk el attól, Aki azt szabadon és „szemrehányás nélkül” adja!  (Jak 1,5)

Amennyiben tehát elégedetlen valaki a maga lelki növekedésével, annak ez a legfontosabb tennivalója: vissza az Úrhoz, aki a növekedést adja. Egyetlen éve döntöttem mellette, vagy hatvan éve, mindegy – vissza őhozzá, aki a növekedést adja – és lesz a parányi kis palántából szép koronájú, derék fa! Erről szól Urunk Jézus a mustármag példázatában is. Parányi a mag, de fel tud nőni annyira, hogy fészket raknak rajta a madarak, és árnyékot találni a lombja alatt. (Mát 13,31-32) „Azért sem aki plántál, nem valami, sem aki öntöz, hanem a növekedést adó Isten.”

Oly gazdag a Kolossé levél mai része, hogy ellát egészen gyakorlati útmutatásokkal is a lelki növekedés ügyében – ha jól megértjük és lefordítjuk azokat saját életünk szintjére. Figyeljünk most ezekre!

Ez a vessétek le a régi ruhát magatokról, meg dobjátok el, ami valójában nincs, sőt öldököljétek meg magatokban, a tagjaitokban ezt vagy azt – mind csupa olyan felszólítás, ami ugyanabba az irányba mutat. Az embernek tudnia kell lezárnia, amit le kell zárnia. Régi haragokat, elrendezetlen ügyeket, adósságokat, bármit – de lezárni azt, amit le kell zárni. Sok ember visz magával terheket, mert nem is akar megszabadulni tőlük. Miért nem olyan ez vagy az az embertársam, amilyennek látni szeretném? – kérdezik sokan, s egy életen át nem tudják elfogadni egymást. Nevelgetnének másokat, de nem megy. Régen lezárhatták volna negatív kötődésüket azzal, ha elfogadják egymást, amint vannak – de ehhez szeretet kellene, az pedig nincs. Ezért nagy áldás, ha emberek tudnak ügyeket lezárni, amikkel ez a teendőjük: sok esetben így nyílik meg a megrekedt lélek számára az út a további lelki fejlődésre.

Aztán a következő tanács ez: felnézni. Így olvastuk az előbb: „Ha feltámadtatok Krisztussal, az odafent valókat keressétek, ahol Krisztus van, az Istennek jobbján ülvén. Az odafent valókkal törődjetek, ne a földiekkel.” (Kol 3.2) Felnézni azért kell az embernek, mert “belenehezülünk a sárba,” ahogy a költő mondja. Van elég baj minden ember életében: egészségi gondok, lelkiismereti kérdések, anyagi feladatok. Mi mindig csak ezeket látjuk magunk előtt – ezt is meg kellene oldani, azt is, majd azután, ha amaz sikerül – és így tovább. A régi hajósokat tengeri hányódásaik idején az mentette meg, ha megpillantottak a viharos éjszakában valahogy mégis csak néhány csillagot! A Bibliában is olvasunk ilyenről. Felnéztek, ha volt hova felnézniük, és onnét kezdve tudták, merre kell igyekezni, ha életben akarnak maradni. Nekünk igazán van hova felnéznünk, a feltámadott Krisztusra – ezért egyáltalán nem üres tanács az, hogy az „odafent valókkal törődjünk, ne a földiekkel!” Aki őrá néz, annak békességgel telik meg a szíve, és nem nehéz már elvetnie magától a haragot, az indulatot, a gonoszságot, a káromlást, a gyalázatos beszédet. Lezárni – és felnézni. Milyen egyszerű – ha komolyan vesszük ezeket.

Végül még egy tanács. Nem csak lezárni, és nem csak felnézni – hanem megzendülni is. Oly szép ezt olvasni itt a Kolossé levélben, hogy “…énekeljetek szívetekben Istennek!” (Kol 3,16) Minden felnőtt emberen saját magán múlik, mivel van tele a szíve – mert a nem odavalókat magunknak kell kitakarítani, az odaillőket pedig ugyancsak mi magunk invitálhatjuk be oda. Az alvászavarokkal küzdő emberek mind arról panaszkodnak, hogy nem tudnak aludni, mert mindig az eszükben jár egy félelem vagy valami szorongást keltő dolog, esetleg egy sérelem, amit nem tudnak lenyelni – egyszóval valami negatívum. Pedig ha megbékélne a szívük, és amint igénk mondja, „Krisztus békessége uralkodna a szívükben” – akkor az alvás is áldottabb és pihentetőbb lehetne, ezt sok tapasztalat mutatja. Mert nem mindegy, mi van a szívünkben. Idős emberek mesélték, akiknek a koruk miatt már sokkal kevesebb alvás jut, hogy eldúdoltak éjszakai felébredésükben egy-két zsoltárt, úgy igazán, és szépen elpihentek megint – mert ha jó dolgok vannak a szívünkben, akkor az éjszaka is békésebb (a nappalokról most nem is szólva)!

Ezért biztat az ige arra, hogy énekeljünk szívünkben Istennek. Mert jó dolog, ha bennünk pozitívumok tanyáznak. És ezért vagyok szomorú, amikor néha látom, vannak, akik közülünk nem énekelnek, mert azt gondolják, nekik nincs pontos hallásuk vagy nincsen különösebben szép hangjuk. Hát akkor legalább mondja az ember a többiekkel együtt a szövegét annak az éneknek, ami mindig imádság is, biztosan észrevettük már – amihez még az énekeskönyv is oda van készítve a padban, ahol ülünk. Lehet az éneket “prózában” is együtt mondani a gyülekezettel, ha valaki olyan kényes a maga énekesi teljesítményére. “Énekeljetek a szívetekben Istennek!” – milyen más így élni az embernek, megzendülő szívvel – hétfőtől szombatig! Milyen más, ha engedjük, hogy a Lélek hangot kapjon a szívünkben. Hiszen ami ott lakik, az fogja alakítani a nappalunkat, a döntéseinket és a cselekedeteinket, de bizony, még az éjszakánkat és az alvásunkat is…

Igen: lezárni, felnézni, megzendülni – ma ezekkel akart megajándékozni minket az ige. Éljünk velük, és meglátjuk, lesz majd lelki fejlődés is. Minden nap talán csak egy-két kis lépés – nem baj. Az mind nagyon fontos, mert sok kicsi sokra megy! A házakat is téglánként építik, nem pedig egyetlen nap alatt. Ne bánkódjunk, hogy nem vagyunk még készen – csak éppen épüljenek azok a házak!

„Öltözzétek fel az új embert, aki Teremtőjének képmására állandóan megújul, hogy egyre jobban megismerje őt.” (Kol 3,10) Így is legyen mindenkor! Ámen.

Imádkozzunk!

Úr Jézus Krisztus, légy áldott, hogy te nem csak mintát adsz, mit jelent embernek lenni, hanem erőt is közölsz, éspedig golgotai áldozatod erejét. Nagy szükségünk van rá mindig, hogy képesek legyünk lezárni, amit le kell zárnunk, és képesek legyünk felnézni a mindennapok világából hozzád, aki az Atya jobbján ülsz. Te zendíted meg szívünk húrjait, te adsz éneket és dicsőítő, boldog, égi harmóniákat bensőnkbe. Segíts örvendező lélekhez, és add meg azt, hogy békességed lakjon szívünkben! Tégy képessé arra, hogy tudjuk egymást szeretetben elviselni, elvetve a haragot, indulatot és minden gyalázatos beszédet. Szereteted összefog mindent, ami magától szétesne és tönkremenne – áldd meg vele következő hetünk napjait, és adj igazi növekedést a te képmásodra! Ámen.

Nyomtatás