Van-e új kezdet?

Igehirdetés 2004. január 1.

Van-e új kezdet?

 

Lekció: Neh 8,1-12
Textus: Neh 8,1   Fil 4,4

“Ne bánkódjatok, mert az Úr előtt való öröm erőt ad nektek.”

 

“Örüljetek az Úrban mindenkor, ismét mondom: örüljetek!”

 

Imádkozzunk!

Istenünk, mennyei Édesatyánk, köszönjük, hogy az új esztendőben első utunk a templomba vezethetett. Köszönjük ezt a szent helyet, ahol a te igéd, megszólító üzeneted keres bennünket. Köszönjük, hogy megtartottál bennünket az elmúlt esztendő során. Légy áldott, hogy volt mit ennünk, innunk, és még másoknak is juttathattunk belőle, hogy több a megköszönni valónk, mint amit kérnünk kellene tőled. De mégis itt állunk előtted, szomjazó szívvel, éhes lélekkel, mert a te igéd, örökkévaló gondolatod töltheti be ürességünket, a szív belső hiányait. Életünk gyarlóságait te javítgathatod ki, te moshatod le rólunk, ami szenny és te adhatsz nekünk tiszta, új ruhát, megújulást és új kezdetet. Könyörülj rajtunk, hogy az új év valóban új lehessen a te erőd és Szentlelked vezetésével. Ámen.

Igehirdetés

Felmérések bizonyítják, hogy a repülőgépek katasztrófái leggyakrabban nem akkor következnek be, amikor a gépek a legmagasabban szállnak, tízezer méter magasságban, hanem felszállás vagy leszállás idején. Amikor sem lent, sem fönt nincs a gép igazán, a változások pillanatában. Ezek szerint az átmenetek fontosak. Ugyanezek a felmérések azt is igazolják, hogy az autóforgalomban leggyakrabban szürkület idején történik baleset. Amikor még sem nappal sem éjszaka nincs igazán, hanem valahol a kettő között, félúton. Mert az átmenetek fontosak. Az emberi életben is döntő a gyermekkorból felnőttkorba, a felnőtt korból a nyugdíjas időbe, vagy a magános életből a társsal való közösség életmódjába átmenet. Olyan alapvető változások ezek, amikor fontos dolgok dőlnek el. Évezredek óta tudjuk, hogy ezek a pillanatok veszélyesek, s nem csak ránk, hanem az emberen túli erőkre is tartoznak. Ez magyarázza, hogy az átmenetekhez ősidők óta szent cselekmények, elsősorban pedig az istenség színe előtt való megjelenés tartozik, mert ilyenkor érezzük leginkább, hogy kicsik és törékenyek vagyunk, szükségünk van a nagyobb erők helyeslésére és támogatására.

Most, amikor a kalendárium szerint vége egy esztendőnek és kezdődik egy másik, átmenetet élünk. Akaratlanul is tudatosul, hogy van a múlt, ami soha vissza nem jön egyetlen pillanatában sem, és van a jövő, amit meg egyáltalán nem ismerünk – s mi valahol a kettő közötti átmenetben tanyázunk. Egész évben így van ez, nem csak újév reggelén, de most kénytelenek vagyunk szembesülni vele. A kalendárium emlékeztet, hogy veszedelmes dolog embernek lenni. Állandóan, percről-percre az átmenet idejét éljük, benne vagyunk a legveszélyesebb, leginkább kitett helyzetben, mert a múlt elszaladt és nincs itt többé, a jövőről fogalmunk sincs vagy valami nagyon keveset sejtünk róla, és a kettő között, az átmenet veszélyes pillanatban élünk mindnyájan. Január elsején akarva-akaratlanul találkozunk ezzel, és jó dolog, ha elgondolkozunk rajta.

Fájdalommal tapasztalom, hogy esztendőváltás táján a körülöttünk lévő világban az átmenettel kapcsolatban szkeptikus, sokszor cinikus megjegyzések hangzanak el. Ezek lényegében azzal évődnek, hogy mindenki fogadkozik, de abból úgysem lesz semmi. Senki nem fog új életet kezdeni, marad minden a régiben. Az rejlik e vélekedések mögött, hogy mindegy; megy minden a medrében, tehetetlenségi nyomatéka szerint – nincs megújulás és új élet, nincs megtisztulás vagy új kezdet. Nem is lehet, sugallják e vélekedések; az ember természeti lény, akit ösztönei és biológiai késztetései irányítanak, vagyis lényegében állat.

Gyermekeinket is így tanítják az iskolákban – az ember lényegében biológikum, akinek úgyis a belé rejtett erők viszik véghez életét. A társadalomban is ellenállhatatlan gazdasági folyamatok vannak, mondja e logika, amiket a “kis ember” úgysem tud megváltoztatni – ott is megy minden a maga medrében, vagyis megint csak mindegy. Hiába mond tehát az ember magának akármit január elsején, évődnek a “fogadkozások” felett (ami önmagában is pejoratív kifejezés) – nincs, és nem is lehet semmi új, halad minden a maga kerékvágásában.

Szeretném kifejezni hitemet, hogy bár valóban hatalmas erők dolgoznak az emberben, melyek ott működnek a maguk törvényei szerint, kiben-kiben más-más módon, s valóban nagy “hatalmasságok és fejedelemségek” uralják a világ életét is – de mégsem úgy áll a helyzet, hogy mindegy, megy minden a maga kerékvágásában. Mi, emberek igenis jelen vagyunk saját életünkben, és ha nem is igaz, hogy “csak akarni kell”, amint azt egy-egy voluntarista akarat-filozófus sugallni próbálja, de részünk van abban, ami történik. Lehet, hogy kicsi részünk, néha nem több, mint egy-egy százalék, vagy annál is kevesebb – a választások idején szavazatunkkal például talán egy-ötmilliomod és nem több – de annyi részünk mégis van abban, hogy mi lesz az országban a következő időkben. Ha pedig személyes életünket vesszük, nem az ország és a világ életét, abban már sokkal nagyobb százalékban0 múlik rajtunk, mi történik s mi nem. Vannak pillanatok, amikor száz százalékig, teljesen a mi döntésünkön és helytállásunkon múlik, mivé lesz az élet bennünk és körülöttünk.

Ezért jó év első napján olyan igéből erőt merítenünk, amely új kezdetet mutat fel. A Biblia ugyanis egyáltalán  nem azt mondja, hogy úgyis hiába. Nem azt halljuk benne, hogy nincs új kezdet, hanem éppen ellenkezőjét. Lehet, hogy minden elromlott, egy lelki-szellemi közösség történelmi megrázkódtatást élt át, száműzetésbe vitték és a hazatérés után csak romokat talált mindenütt – mégis felépülhet Jeruzsálem kőfala, s az emberek újra saját városaikban lakhatnak. Ez már más hang, mint az, hogy “úgyis mindegy, mit mondasz magadnak január 1-én!” Igen, lehet, hogy csak te mondasz magadnak valamit, s abból tényleg nem is lesz semmi. De nem csak ennyi eshet. Az is lehetséges, hogy az Örökkévaló mond neked valamit, s meghallod, mint Nehémiás tette. Akkor nem csak a falak épülnek meg Jeruzsálemben, hanem a nép hite is. Restaurálódik, olyanná lesz, amint az hivatásához illik: újra kezdődik Istenből, és Istennek való élete!

Vannak pillanatok, amikor minden elvész, de azok, akik fizikailag egyáltalán túlélték a kataklizmát, kezdhetnének valami újat. Ilyen pillanat volt a második világháború után Európa s az egész világ életében. Ilyen volt a háborút követő diktatúrák kimúlásának ideje is, másfél évtizede – amikor lehetett volna tiszta lappal valami újat kezdeni. Ezeket a pillanatokat azonban csak egy törpe kisebbség fedezte fel, mint új kezdet lehetőségét, s lényegében maradt minden a régiben – mert az ember maradt éppen olyan önző, hitetlen, kicsinyes és komolytalan, mint mindigis szokott volt lenni Isten nélkül.

Elkeseredhetnénk ezen, ha nem volna Bibliánk, s ha Isten népe életéből nem állna előttünk bizonysága: az átmenet pillanatában nem csak mi szólhatunk valamit magunknak. Igenis fontos, mit mondunk magunknak ilyenkor – de ott megszólalhat az élő Isten is, s akkor nagyszerű kezdet tanúi lehetünk.

Isten népe ott és akkor “egy emberként összegyűlt a Vizi-kapu előtti téren”, s virradattól délig hallgatta Mózes törvénykönyvének felolvasását. Nem kellett odarendelni őket – éhezve és szomjúhozva a megújulás igéit spontán módon gyülekeztek oda. Olyan jó ezt hallani! Vannak belső szomjúságok, a szívből induló keresések – és boldog az, aki nem fojtja el magában e pillanatokat. Akkor is úgy lehetett persze ez, hogy voltak, akikben belülről fakadt a szomjúság, és akadtak, akiket csak magával ragadott a többiek buzgalma. Nem baj; az isteni hívást mindegy, milyen módon hallja meg az ember, közvetlenül neki címezve, belülről, vagy pedig egy-egy embertárs példáján elámulva – a fontos az, hogy ne fojtsa el magába az ihletett pillanatokat.

A most következő esztendő olyan lesz, amilyen ihletések lehetnek benne. Milyen lesz 2004, nem tudjuk. Egy azonban biztos: lesznek benne isteni ihletések, belső vagy külső módon érkezők – s boldog, aki nem fogja érzéketlenül maga mögött hagyni e pillanatokat. Fogalmunk sincs, mit hoz a holnap – Isten bennünket kereső szava azonban ott lesz benne. Itt van már e mai napban is, mondandója pedig ennyi: ne légy érzéketlen! Ne legyen kő a szíved, ne legyen süket a füled!

Egy idősebb lelkész mesélte el fogsága történetét. Ifjúsági munka végzéséért, “szervezkedésért” csukták börtönbe a hatvanas években. Egy veréb szállt cellája ablakának rácsára – ennyi látogatója lehetett sok hónap után. Neki azonban azt juttatta eszébe, hogy “Ne féljetek, ti sok verebecskénél drágábbak vagytok!” (Mát 10,31) Így viselte el fogságát megnyugvással, aminek egyébként végét sem láthatta, mert tárgyalása és ítélete sem volt. Amikor kiengedték, azt mondták neki, pont ennyi volt a “büntetése”, a vizsgálati fogságban töltött csaknem két esztendő. Utólag hoztak ugyan egy formális ítéletet, de hozzátartozott a dologhoz a megfélemlítés és elkeserítés is, hogy meg sem mondták, egyáltalán meddig lesz börtönben – csak teltek a hetek és a hónapok. Őt azonban egy kicsi veréb is meg tudta szólítani, cellájában ennyi volt az “esemény”. Ez elegendő volt arra, hogy reménnyel teljen meg; bármeddig kell is börtönben lennie, Isten gondoskodása nem hagyja el, vele marad mindenkor.

Aki érzékeny az isteni érintésekre, annak elég egy veréb! Aki olvassa a Bibliát, annak elég egy fél mondat – Uram, szólíts meg, szeretném hallani igédet. Legyen a szíve nyitott és megszólítható, s akkor hallani fogja, Isten mit mond neki. Az ószövetségből is, nemzetségtáblázatokból és ismeretlen nevekből is: Isten nem fog hallgatni, ez bizonyos. Lesznek üzenetei, ahogy mindig is voltak övéi számára. Így induljunk ennek az évnek: Uram, hallani szeretném az új évben is, mit mondasz! Üzenjél, ha kell, egy verebecske által, ha kell, megszentelt igéd által. Add meg nekem, hogy ne legyek érzéketlen, ne legyek süket és megszólíthatatlan az új évben!

Mennyi elfojtott szomjúság van az emberben, s mennyi silány táplálékkal betöltött éhség! Tévés sorozatok, napi hírek, vásárlási kényszer, mindig valami újdonság kergetése! Még betegségek tüneteinek halmozása és hipochondria is, boldogan felfedezett újabb borzalmak, és emberek rosszindulatának sejtése: a szomszéd rosszat akar, a rokon mindig ellenséges – és gyűlnek a listák, s az ember boldog, hogy szenvedhet. Legyen ezek helyén ihletettség, Isten üzenete iránti érzékenység a szívben – s új kezdetek tanúi leszünk!

Ott álltak Nehémiás mellett a papok, és egy felsorolást találunk, név szerint kik is voltak ők. Egyik nevet sem értjük, fogalmunk sincs, melyik mit jelent. Megesik, hogy a Biblia olvasása közben ilyen részre lelünk. Nem értjük, miért van ez leírva, hogyan ige ez egyáltalán? Úgy ige, hogy egy névsort hallgatva mindjárt eszünkbe juthat, vajon magunk milyen névsor listáján szerepelünk? Be vagyunk-e írva az élet könyvében, mert – be lehetünk! “Ne azon örvendezzetek, hogy a lelkek engednek nektek, hanem hogy nevetek fel van írva az élet könyvében!” – mondja Jézus tanítványainak. (Luk 10,20) Igen, ezen lehet örülni!

Háromezer esztendő óta itt vannak e számunkra ismeretlen nevek, akikről mit tudunk? Összesen annyit, hogy papok voltak, elvitték őket is Babilonba – és megmaradtak papoknak. Akkor, amikor Izrael né Mezopotámiában megtanulta a kereskedelmet, annak előnyeit, amit a mai napig buzgalommal, szeretettel és hozzáértéssel űz is sok, a testi Izraelből való atyánkfia. A papok közül is bizonyára akadtak, akik átnyergeltek a jobb megélhetés reményében más foglalkozásra. Íme, itt fel van listázva, akik viszont hűségben helytálltak, és megmaradtak papoknak.

A reformáció óta újra tudjuk, hogy minden hívő ember Krisztussal együtt pap, király és próféta. Tehát az istengyermekségben való megmaradásról van itt szó – arról, hogy aki Krisztusnál van, kell tudnia másokat is hozzá vezetni. Ez a papi funkció! Így tényleg minden hívő ember pap lehet: aki Krisztusban van, szükségképpen ad valamit a többieknek. Legyen ügye Isten népének az ilyen értelmű “papság” – a hagyomány ápolása. Ne néptelenedjék el a bibliaóra, ne legyen formálissá a magyarázat, akadjanak, akik egész életüket odaszánják a szent szolgálatra. Ez tartja meg a népet a történelem viharaiban. Egy magyar bölcselő írja, nem az a végső romlása egy népnek, ha egy nagyobb, harciasabb nép katonailag leigázza – hanem az, ha a nép szellemi emberei, ha úgy tetszik, papi kasztja elhagyja a helyét. Ha nincsenek, akik őrzik a hagyományt odaszánt élettel. Legyünk az egyetemes papság értelmében mindnyájan Isten igéjének gondozói! Ne szégyelljük tovább mondani az igét. Nálunk nyomtatott formában is mindig hozzáférhetők az elhangzott igehirdetések – adjuk bátran ajándékba másoknak, ha hittel hisszük, hogy Isten igéje. Ott állt a nép, és hallgatták a magyarázatot – mert volt magyarázó, helyükön álltak a papok, s a nép értette is, mit mondanak.

De nem csak olyanok voltak, akik magyarázatot mondtak. Voltak, akik csak ott álltak, semmit nem tettek. Ennek is üzenete van. A papi funkció hűséges betöltésében néha emberek egyszerűen jelen vannak: ott állnak Nehémiás és Ezsdrás mellett. Gondoltunk-e arra, hogy valahányszor eljövünk Isten házába, puszta jelenlétünkkel már adtunk valamit a többieknek? Azzal, hogy jelen vagyunk, megajándékozzuk, erősítjük a többieket! Jó dolog együtt lenni. Ott vannak ők is fellistázva, akiknek nem volt dolga, hogy szóljanak, tanítsák a népet és magyarázzák is szakaszonként az igét – egyszerűen jelen voltak támogatásul és erősítésül. Ők azzal adtak, hogy ott voltak.

Biztosan tapasztaltuk, hogy amikor betegek voltunk, egy ismerős vagy rokon látogatása önmagában is erősített, mintegy “gyógyított”. Pozitívum rejlik abban, hogy a másik ember ott van, értem van ott, hozzám jött. Nem hozott talán semmit, nem is tud mondani semmi okosat, de jelen van, lehet rá számítani – már ez ajándék. Vannak, akiknek az a feladata, hogy magyarázzák az igét, és vannak, akinek az, hogy ott álljanak támogatásul és erősítésül. Hiszem és vallom, hogy minden gyülekezet, ahol hűségesen jelen vannak a hívek, e rogyadozó magyar nemzetnek támogatására szolgál. Mert ha mondanak is olykor vádakat felőlünk, a templom népe felől, mint ahogy mondanak – mégis tudják és érzik, hogy itt valami többlet van. Mi nem a magunk jólétét keressük, itt senki nem gazdagodik meg: itt lelki kincseket osztanak, itt emberek belülről épülnek. Egy pénzért rohanó világban igenis érzik az emberek, hogy a templom szent hely. Maga a tény, hogy vagyunk, halvány remény-sugár egy süllyedező, hitetlenségében
tönkremenő népnek.

Még akkor is, ha a történet szerint azok az emberek ott éppen sírnak. Mert mit hallunk róluk – mikor Isten igazságával találkoznak, sírva fakadnak, úgy kell vigasztalni őket. Nem is hiszem, ha minket megszólít Isten igéje, mást tehetnénk, mint elsírjuk magunkat. Ő ugyanis megmutat minket magunknak kettősségeinkben, megmutatja a sok rejtett gyalázatot, ami a felszín mögött megbújik. Ezt ő leleplezi, és az ember nem is tehet mást, mint sír ezen. Igen, helyénvaló sírni, amikor 2003-t lezárjuk: sok hálát adni és megköszönni valónk is van Istennek – de bizony, van sírnivalónk is elég. Amikor a világ mulat, hangoskodik és felejteni akar, jó, ha Isten gyermekei csendben vannak, befelé figyelnek és emlékeznek. Azt mondják, arccal a földre borulva Isten előtt: bocsásd meg Uram, hogy úgy éltem, ahogy éltem!

Amint ez megtörténik, hangzik az üzenet: Ne bánkódjatok, az Úr előtti öröm erőt ad majd nektek! Nem általában “legyen örömötök”, hanem ti, akik elismeritek vétkeiteket, ezt is meghallhatjátok: az Úrban való öröm erőt ad nektek! Az Úr előtti örvendezés a ti erőtök, az megerősít benneteket! Ezért az egész igehirdetésnek ez a lényege:  “Örüljetek az Úrban, ismét mondom, örüljetek!” (Fil 4,4)  Nem általában az életben és nem általában a világban – mert nem mindig van oka az embernek, hogy örüljön az életben és a világban – hanem örüljetek az Úrban, mindenkor! Benne mindig lesz örömötök. Most, az elkövetkező esztendőben is – amiről nem is tudjuk, mit hoz majd.

Isten igéjét, üzenetét el fogja hozni. Legyen imádságunk, hogy érinthessen meg az Istentől jövő üzenet. Kérjük el, hogy papi küldetésünket Krisztusban hűségesen teljesítsük, ha kell, a magyarázatban, ha kell, a támogatásban és egyszerű jelenlétben, vagy más szolgálatban. És tanuljunk végre sírni bűneink felett, a sok elrontott nap és óra felett – s akkor meg fogjuk hallani azt is: Ne bánkódjatok – egyetek jóízű ételeket, igyatok édes italokat, osszatok belőle másoknak is – legyen nyitva a szívetek – mert az Úr előtt való öröm a ti erősségetek. Bizonyos vagyok, hogy lesz okunk örömre az Úrban a most következő esztendőben is. Sőt, abban is bizonyos vagyok, hogy utolsó óránkon is lehet örömünk – ha az Úrban vagyunk. “Örüljetek az Úrban mindenkor, ismét mondom, örüljetek!” Ámen.

Imádkozzunk!

Köszönjük Urunk, hogy tanítasz bennünket sírni, de te vagy az is, aki megvigasztal. Légy áldott, hogy arccal leborulva megalázhatjuk magunkat előtted, hogy felemelj és megvigasztalj, asztalhoz ültess és megtaníts a bőség örömére. Sokszor és sokféleképpen vétettünk ellened, önmagunk ellen és egymás ellen is. De látod Urunk, hogy hisszük, általad van megújulás és új kezdet. Azt a békességet add nekünk, amit a világ nem tud adni. Taníts megbecsülni ajándékaidat, amikben üzeneteket rejtettél el számunkra. Örömedet add erősítésül, s töltsd ki ránk Szentlelked gyógyító erejét. Segíts, hogy igaz hitben járhassuk végig a most következő esztendőt. Adj erőt munkánkhoz, áldást igyekezeteinkhez és útmutatást a döntések perceiben! Ámen.