Igehirdetések

Van-e új kezdet?

Igehirdetés 2004. január 1.

Van-e új kezdet?

 

Lekció: Neh 8,1-12
Textus: Neh 8,1   Fil 4,4

“Ne bánkódjatok, mert az Úr előtt való öröm erőt ad nektek.”

“Örüljetek az Úrban mindenkor, ismét mondom: örüljetek!”

 

Imádkozzunk!

Istenünk, mennyei Édesatyánk, köszönjük, hogy az új esztendőben első utunk a templomba vezethet. Köszönjük a szent helyet, ahol igéd, megszólító üzeneted keres bennünket.  Megtartottál az elmúlt esztendőben: volt mit ennünk, innunk, másoknak is juttathattunk belőle – úgyhogy most több a megköszönni valónk, mint amit kérnünk kellene. Itt állunk szomjazó szívvel, mert lelkiekben egyedül a te igéd töltheti be ürességünket, a szív belső hiányait. Életünk gyarlóságait te javítgathatod ki, és te adhatsz tiszta, új ruhát, megújulást és új kezdetet. Könyörülj rajtunk, hogy a most kezdődő esztendő valóban új év lehessen számunkra erőd és Szentlelked által! Ámen.

 

Igehirdetés

Felmérések bizonyítják, hogy a repülőgépek katasztrófái leggyakrabban nem akkor következnek be, amikor tízezer méter magasságban szállnak, hanem felszállás vagy leszállás idején. Amikor sem lent, sem fönt nincs a repülő igazán, a változások pillanatában. Ezek szerint az átmenetek fontosak. Ugyanezek a felmérések azt is igazolják, hogy az autóforgalomban leggyakrabban szürkület idején történik baleset. Amikor még sem nappal sem éjszaka nincs, hanem valahol a kettő között, félúton. Mert az átmenetek fontosak. Az emberi életben is döntő a gyermekkorból felnőttkorba, a felnőtt korból a nyugdíjas időbe, vagy a magános életből a társsal való közösség életmódjába átmenet. Alapvető változások idején fontos dolgok dőlnek el. Évezredek óta tudjuk, hogy e pillanatok veszélyesek, s nem csak ránk, hanem az emberen túli erőkre is tartoznak. Ez magyarázza, hogy az átmenetekhez ősidők óta szent cselekmények, elsősorban az istenség színe előtt megjelenés tartozik, mert ilyenkor érezzük, hogy kicsik és törékenyek vagyunk, szükségünk van a nálunk nagyobb erők helyeslésére és támogatására.

Amikor a kalendárium szerint vége egy esztendőnek s kezdődik egy másik, átmenetet élünk. Akaratlanul is tudatosul, hogy van a múlt, ami soha vissza nem jön egyetlen pillanatában sem, és van a jövő, amit meg egyáltalán nem ismerünk – s mi valahol a kettő közötti átmenetben tanyázunk. Egész évben így van ez, nem csak újév reggelén, de most kénytelenek vagyunk szembesülni vele. A naptár emlékeztet, hogy veszedelmes dolog embernek lenni. Állandóan, percről-percre az átmenet idejét töltjük: benne élünk a leginkább kitett helyzetben, mert a múlt elszaladt és nincs itt többé, a jövőről fogalmunk sincs vagy valami nagyon keveset sejtünk róla, s a kettő között, az átmenet veszélyes pillanatban létezünk mindnyájan. Január elsején akarva-akaratlanul találkozunk ezzel, s jó dolog, ha elgondolkozunk felette.

Fájdalommal tapasztalom, hogy esztendőváltás táján a világban az átmenettel kapcsolatban sokszor cinikus megjegyzések hangzanak el. Azzal évődnek, hogy mindenki fogadkozik, ám abból úgysem lesz semmi. Nem fog új élet kezdődni, marad minden a régiben. Úgyis mindegy; fut minden a medrében, tehetetlenségi nyomatéka szerint – nincs új élet, megtisztulás vagy új kezdet. Nem is lehet, sugallják – az ember természeti lény, akit ösztönei és biológiai késztetései irányítanak, vagyis lényegében állat.

Gyermekeinket is így tanítják az iskolákban – az ember lényegében biológikum, akinek úgyis a belé rejtett erők viszik véghez életét. A társadalomat is ellenállhatatlan gazdasági folyamatok uralják, mondja e logika, amiket a “kis ember” úgysem tud megváltoztatni – megy minden a maga medrében, vagyis megint csak mindegy. Hiába mond az ember magának bármit január elsején, gúnyolódnak a “fogadkozásokon” (ami egyébként már önmagában is pejoratív kifejezés) – nincs, és nem is lehet semmi új, halad minden a szokott kerékvágásában.

Szeretném kifejezni hitemet, hogy bár valóban hatalmas erők dolgoznak az emberben, melyek ott működnek a maguk törvényei szerint, kiben-kiben más-más módon, s valóban nagy “hatalmasságok és fejedelemségek” uralják a világ életét is (Ef 6,12  Kol 1,16) – mégsem úgy áll a helyzet, hogy minden mindegy. Mi, emberek igenis jelen vagyunk saját életünkben, s ha nem is igaz, hogy “csak akarni kell”, amint egy-egy voluntarista akarat-filozófus sugallni próbálja, de részünk van abban, ami történik. Lehet, hogy kicsi részünk, néha nem több, mint egy-egy százalék, vagy annál is kevesebb – az országos választások idején szavazatunkkal például egy-ötmilliomod és nem több – de annyi részünk azért mégis van, mi lesz a hazánkban a következő ciklusban. Ha pedig személyes életünket vesszük, nem az ország vagy a világ életét, abban már sokkal nagyobb százalékban múlik rajtunk, mi történik s mi nem! Vannak pillanatok, amikor teljesen, száz százalékig a mi helytállásunkon múlik, mivé lesz az élet bennünk és körülöttünk!

Ezért jó esztendő első napján olyan igéből erőt merítenünk, amely új kezdetet mutat fel. A Biblia ugyanis egyáltalán  nem mondja, hogy úgyis hiába. Nem azt halljuk, hogy nincs új kezdet, hanem éppen ellenkezőjét. Lehet, hogy minden elromlott: egy lelki-szellemi közösség történelmi megrázkódtatást élt át, száműzetésbe vitték és a hazatérés után romokat talált mindenütt – mégis felépülhet Jeruzsálem kőfala, s az emberek újra saját városaikban lakhatnak! Ez más hang, mint az, hogy “úgyis mindegy, mit mondasz magadnak január 1-én!” Igen, lehet, hogy csak te mondasz magadnak valamit, s abból tényleg nem is lesz semmi. De nem csak ennyi eshet! Az is megtörténhet, hogy az Örökkévaló mond valamit, s meghallod, mint Nehémiás is! Akkor nem csak a falak épülnek meg Jeruzsálemben, hanem a nép hite is. Restaurálódik, olyanná lesz, amint hivatásához illik: újra kezdődik az Istenből, és Istennek való élet!

Vannak pillanatok, amikor minden elvész, de akik egyáltalán túlélték a kataklizmát, kezdhetnének újat. Ilyen pillanat volt a második világháború után Európában, de az egész világ életében is. Aztán ilyen volt a háborút követő diktatúrák kimúlásának ideje – amikor lehetett volna tiszta lappal újat kezdeni. E pillanatokat azonban csak egy törpe kisebbség fedezte fel, mint új kezdet lehetőségét, s lényegében maradt minden a régiben – az ember maradt önző, hitetlen, kicsinyes és komolytalan, mint mindig is szokott volt lenni – Isten nélkül…

Elkeseredhetnénk, ha Isten népe életéből nem állna előttünk bizonyosság: az átmenet pillanatában nem csak mi szólhatunk valamit magunknak. Fontos, mit mondunk magunknak ilyenkor – ám megszólalhat az élő Isten is, s akkor nagyszerű kezdet tanúi lehetünk.

Isten népe ott és akkor “egy emberként összegyűlt a Vizi-kapu előtti téren” – s virradattól délig hallgatta Mózes törvénykönyvének felolvasását! Nem kellett odarendelni őket – a megújulás igéit éhezve és szomjúhozva spontán módon gyülekeztek oda. Milyen jó ezt hallani! Van belső szomjúság, léteznek a szívből induló keresések – s boldog az, aki nem fojtja el magában e pillanatokat! Úgy lehetett persze, hogy voltak, akikben belülről fakadt a szomjúság, és akadtak, akiket magával ragadott a többiek buzgalma. Nem baj; az isteni hívást mindegy, milyen módon hallja meg valaki, közvetlenül neki címezve, belülről, vagy egy embertárs példáján elámulva – a fontos az, hogy ne fojtsa el magába az ihletett pillanatot!

A most következő esztendő pontosan olyan lesz, amilyen ihletések lehetnek benne. Mit hoz 2004, egyáltalán nem tudjuk. Egy azonban biztos: lesznek isteni ihletések, belső vagy külső módon érkezők – s boldog, aki nem fogja érzéketlenül maga mögött hagyni e pillanatokat. Fogalmunk sincs, mit hoz a jövő – Isten kereső szava azonban ott lesz benne. Itt van már a mai napban is, mondandója pedig ennyi: ne légy érzéketlen! Ne legyen kő a szíved, ne legyen süket a füled!

Egy idősebb lelkész mesélte el fogsága történetét. Ifjúsági munka végzéséért, “szervezkedésért” csukták börtönbe a hatvanas években. Cellájában egy veréb szállt ablakának külső rácsára – ennyi látogatója lehetett sok-sok hónap után. Neki azonban ezt juttatta eszébe: “Ne féljetek, ti sok verebecskénél drágábbak vagytok!” (Mát 10,31) Így viselte fogságát megnyugvással, aminek egyébként végét sem láthatta, mert tárgyalása és ítélete sem volt, csak “vizsgálati fogság”, mint egy közveszélyes bűnözőnél… Amikor kiengedték, azt mondták: “pont ennyi volt a büntetése,” a fogságban töltött csaknem két esztendő. Utólag hoztak ugyan egy formális ítéletet, de hozzátartozott a dologhoz a megfélemlítés, az elkeserítés is, hogy meg sem mondták, meddig lesz börtönben – csak teltek a hetek és a hónapok… Őt azonban egy veréb is meg tudta szólítani, cellájában ennyi lévén az “esemény”. Elegendő volt arra, hogy reménnyel teljen el; bármeddig kell börtönben lennie, Isten gondoskodása nem hagyja el, vele marad mindenkor!

Aki érzékeny az isteni érintésekre, annak elég egy veréb is. Aki olvassa a Bibliát, annak elég egy fél mondat, hiszen így veszi kezébe: Uram, szólíts meg, szeretném hallani igédet. Legyen a szív nyitott és megszólítható, akkor hallani fogjuk, Isten mit mond nekünk. Az ószövetségből is, nemzetségtáblázatokból és ismeretlen nevekből is: Isten nem fog hallgatni, ez bizonyos! Lesznek üzenetei, mindig is voltak övéi számára. Így induljunk az évnek: Uram, hallani szeretném az új esztendőben is, mit mondasz! Üzenjél, ha úgy kell, egy verebecske által – ha kell, megszentelt igéd által. Add, hogy ne legyek érzéketlen, süket és megszólíthatatlan a most következő évben!

Mennyi elfojtott szomjúság van az emberben, s mennyi silány táplálékkal betöltött éhség! Tévés sorozatok, napi hírek, vásárlási kényszer, mindig valami újdonság kergetése! Még betegségek tüneteinek halmozása és hipochondria is, boldogan felfedezett újabb borzalmak, és emberek rosszindulatára gyanakvás: a szomszéd rosszat akar, a rokon mindig ellenséges – s gyűlnek a listák, az ember pedig boldog, hogy szenvedhet… Legyen helyettük Isten üzenete iránt ihletett érzékenység a szívben – s új kezdetek tanúi leszünk!

Ott álltak Nehémiás mellett a papok, és egy felsorolást találunk, név szerint kik is voltak ők. Egyik nevet sem értjük, fogalmunk sincs, melyik mit jelent. Megesik, hogy a Biblia olvasása közben ilyen részre lelünk. Nem értjük, miért van ez leírva, hogyan ige ez egyáltalán? Úgy ige, hogy egy névsort hallgatva mindjárt eszünkbe juthat, vajon magunk milyen névsor listáján szerepelünk! Be vagyunk-e írva az Élet Könyvében, mert – lehetünk! “Ne azon örvendezzetek, hogy a lelkek engednek nektek, hanem hogy nevetek fel van írva az élet könyvében!” – mondja Jézus tanítványainak. (Luk 10,20) Igen, ezen lehet igazán örülni!

Háromezer esztendő óta itt vannak e számunkra ismeretlen nevek, akikről mit tudunk…? Összesen annyit, hogy papok voltak, elvitték őket is Babilonba – s megmaradtak papoknak. Akkor, amikor Izrael népe Mezopotámiában megtanulta a kereskedelmet, annak előnyeit, amit a mai napig buzgalommal, szeretettel és hozzáértéssel űz is sok, a testi Izraelből való atyánkfia. A papok közül is bizonyára akadtak, akik átnyergeltek a jobb megélhetés reményében más foglalkozásra. Íme, itt fel van azonban listázva, akik viszont hűségben helytálltak, és megmaradtak – papoknak…

A reformáció óta újra tudjuk, hogy minden hívő ember Krisztussal együtt pap, király és próféta. Tehát az istengyermekségben való megmaradásról van itt szó – arról, hogy aki Krisztusnál van, kell tudnia másokat is hozzá vezetni. Ez a papi funkció! Így tényleg minden hívő ember pap lehet: aki Krisztusban van, szükségképpen ad valamit a többieknek. Legyen ügye Isten népének az ilyen értelmű “papság” – a hagyomány ápolása. Ne néptelenedjék el a bibliaóra, ne legyen formálissá a magyarázat, és akadjanak, akik valóban egész életüket odaszánják a szent szolgálatra. Ez tartja meg a népet a történelem viharaiban. Egy magyar bölcselő írja, nem az a végső romlása egy népnek, ha egy nagyobb és harciasabb nép katonailag leigázza – hanem az, ha a nép szellemi emberei, ha úgy tetszik, papi kasztja elhagyja helyét. Ha nincsenek, akik őrzik a hagyományt odaszánt élettel. Legyünk az egyetemes papság értelmében mindnyájan Isten igéjének gondozói. Ne szégyelljük tovább mondani az igét. Nálunk nyomtatott formában is mindig hozzáférhetők az elhangzott igehirdetések – adjuk bátran ajándékba másoknak, ha hittel hisszük, hogy Isten igéje. Ott állt a nép, és hallgatták a magyarázatot – mert volt magyarázó, helyükön álltak a papok – s a nép értette is, mit mondanak!

De nem csak olyanok voltak, akik magyarázatot mondtak. Voltak, akik csak ott álltak, semmit nem tettek. Ennek is üzenete van. A papi funkció hűséges betöltésében néha emberek egyszerűen jelen vannak: ott állnak Nehémiás és Ezsdrás mellett. Gondoltunk-e arra, hogy valahányszor eljövünk Isten házába, puszta jelenlétünkkel már adtunk valamit a többieknek? Azzal, hogy jelen vagyunk, megajándékozzuk, erősítjük a többieket! Jó dolog együtt lenni. Ott vannak ők is fellistázva, akiknek nem volt dolga, hogy szóljanak, tanítsák a népet és magyarázzák is szakaszonként az igét – egyszerűen jelen voltak támogatásul és erősítésül. Ők azzal adtak, hogy ott voltak.

Biztosan tapasztaltuk, hogy amikor betegek voltunk, egy ismerős vagy rokon látogatása önmagában is erősített, mintegy “gyógyított”. Pozitívum rejlik abban, hogy a másik ember ott van, értem van ott, hozzám jött. Nem hozott talán semmit, nem is tud mondani semmi okosat, de jelen van, lehet rá számítani – már ez ajándék. Vannak, akiknek az a feladata, hogy magyarázzák az igét, és vannak, akinek az, hogy ott álljanak támogatásul és erősítésül. Hiszem és vallom, hogy minden gyülekezet, ahol hűségesen jelen vannak a hívek, e rogyadozó magyar nemzetnek támogatására szolgál. Mert ha mondanak is olykor vádakat felőlünk, a templom népe felől, mint ahogy mondanak – mégis tudják és érzik, hogy itt valami többlet van. Mi nem a magunk jólétét keressük, itt senki nem gazdagodik meg: itt lelki kincseket osztanak, itt emberek belülről épülnek. Egy pénzért rohanó világban igenis érzik az emberek, hogy a templom szent hely. Maga a tény, hogy vagyunk, remény-sugár egy süllyedező, hitetlenségében tönkremenő népnek!

Még akkor is, ha a történet szerint azok az emberek ott éppen sírnak. Mert mit hallunk róluk – mikor Isten igazságával találkoznak, sírva fakadnak, úgy kell vigasztalni őket. Nem is hiszem, ha minket megszólít Isten igéje, mást tehetnénk, mint elsírjuk magunkat. Ő ugyanis megmutat minket magunknak kettősségeinkben, megmutatja a sok rejtett gyalázatot, ami a felszín mögött megbújik. Ezt ő leleplezi, és az ember nem is tehet mást, mint sír. Igen, helyénvaló, amikor 2003-t lezárjuk: sok hálátadni és megköszönni valónk van Istennek – de bizony, van sírnivalónk is elég… Amikor a világ mulat, hangoskodik és felejteni akar –  jó, ha Isten gyermekei csendben vannak, befelé figyelnek és emlékeznek. Azt mondják, arccal a földre borulva Isten előtt: “Bocsásd meg Uram, hogy úgy éltem, ahogy éltem…!”

Amint ez megtörténik, hangzik is az üzenet: “Ne bánkódjatok, az Úr előtti öröm erőt ad majd nektek!” Nem általában legyen örömötök, hanem ti, akik elismertétek vétkeiteket, ezt is meghallhatjátok: az Úrban való öröm erőt ad nektek! Az Úr előtti örvendezés a ti erőtök, az megerősít benneteket! Ezért az egész igehirdetésnek ez a lényege:  “Örüljetek az Úrban, ismét mondom, örüljetek!” (Fil 4,4)  Nem általában az életben és nem általában a világban – mert nem mindig van oka az embernek, hogy örüljön az életben és a világban – hanem örüljetek az Úrban, mindenkor! Benne mindig lesz örömötök. Most, az elkövetkező esztendőben is – amiről nem is tudjuk, mit hoz…!

Isten igéjét, üzenetét bizonyosan el fogja hozni. Legyen imádságunk, hogy érinthessen meg az Istentől jövő üzenet. Kérjük el, hogy papi küldetésünket Krisztusban hűségesen teljesítsük, ha kell, a magyarázatban, ha kell, a támogatásban és egyszerű jelenlétben, vagy más szolgálatban. És tanuljunk végre sírni bűneink felett, a sok elrontott nap és óra felett – akkor meg fogjuk hallani azt is: Ne bánkódjatok – egyetek jóízű ételeket, igyatok édes italokat, osszatok belőle másoknak is – legyen nyitva a szívetek – mert az Úr előtt való öröm a ti erősségetek. Bizonyos vagyok, hogy lesz okunk örömre az Úrban a most következő esztendőben. Sőt, abban is bizonyos vagyok, hogy még az utolsó óránkon is, hazatérésünkön is lehet örömünk – ha az Úrban vagyunk. “Örüljetek az Úrban mindenkor, ismét mondom, örüljetek!” Így legyen! Ámen.

 

Imádkozzunk!

Köszönjük Urunk, hogy tanítasz bennünket sírni, mert te vagy az is, aki megvigasztal. Arccal a földre borulva megalázzuk magunkat előtted, hogy felemelj és megvigasztalj, asztalhoz ültess és megtaníts a bőség örömére. Sokféleképpen vétettünk ellened, önmagunk ellen és egymás ellen is. De látod, hogy hisszük, általad van megújulás és új kezdet. Azt a békességet add nekünk, amit a világ nem tud adni. Taníts megbecsülni ajándékaidat, amikben üzeneteket rejtettél el. Örömedet add erősítésül, s töltsd ki ránk Szentlelked gyógyító erejét. Segíts, hogy hitben járhassuk végig a most következő esztendőt. Adj erőt és áldást igyekezeteinkhez, s útmutatást a döntések perceiben! Ámen.