Igehirdetés 2003. december 25.
Úgy szerette Isten a világot
Lekció: Luk 2,1-20
Textus: Ján 3,16
“Úgy szerette Isten a világot, hogy az ő egyszülött Fiát adta, hogy valaki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.”
Imádkozzunk!
Mennyei Édesatyánk, köszönjük az új karácsony ajándékát. Légy áldott a családi otthonunkért, a meghitt pillanatokért, az összetartozás öröméért. Te vagy az igazi ajándékozó, ezért neked köszönjük egymást, az ajándékokat és a lelki családot, a gyülekezetet is. Köszönjük, hogy eljöttél e világba, az Ige testté lett és köztünk lakott, hogy láthassuk dicsőségét, mint az Atya egyszülöttjének dicsőségét, aki teljes volt kegyelemmel és igazsággal. Imádkozunk a karácsony szívbéli beteljesedéséért. Jöjj és töltsd meg szívünket a gyermek Jézus feletti örvendezéssel, hogy általa mi is újra a te fiaid lehessünk! Imádkozunk azokért, akik betegek, foglyok, akik fájó szívvel gyászolnak, akik otthontalanok és akik magányosak; mindazokért, akiknek most nincsen öröme. Könyörülj rajtunk, és add, hogy a te értelmet adó szereteted járja át most lelkünket. Megváltó Jézusunkért hallgass meg minket imánkban! Ámen.
Igehirdetés
Ezt az igét minden református konfirmándus kívülről megtanulja, mert benne az egész Szentírás van összefoglalva. Úgy is nevezzük, hogy “Kis Biblia”, amiről azt tartjuk, jó, ha az ember mindig magánál hordja; viszi a szívében, akár hová vezet is élete útja a világban. Én is megtanultam tizenévesen, s visszatekintve megvallhatom, gyermekként nem nagyon értettem, fogtam fel jelentőségét – inkább csak sejtettem, hogy valóban fontos dolog lehet megfogalmazva benne. Sok évtized eltelt azóta; ma már értem, miért lehet “Kis Bibliának” nevezni. Ezen a karácsonyon szeretném elmondani a testvéreknek, hogy másnak is annyi öröme legyen ebben az igében, mint nekem. Ma már valahányszor hallom, öröm jár át; s minél több évtized száll el felettem, annál inkább így van ez.
Akkor kezdtem mélyebben gondolkodni erről az igéről, amikor meghallottam, hogy valakinek konkrét, fizikai értelemben is megmentette az életét. A történet a háború idején játszódott: valakit egy földalatti cellába zártak, egy ablaktalan helységbe, aminek egyetlen nyílása a szellőző volt s az fölfelé nyílt. A bezárt ember hívő keresztyén volt, aki tudta, neki nem sok van már hátra. Ezt az időt arra használta, hogy időről időre elkiáltott egy bibliai igét, hátha meghallja valaki a szellőzőn odafenn, s javára lesz. Egy posztoló katona az őrségben – mintegy a föld alól – meghallotta, s később elmondta, hogy ez mentette meg végső elkeseredésében, hogy kárt tegyen életében. Így szeretném most én is “elkiáltani” ezt az igét, hátha lesz, akinek javára válik.
Nagy töltés van e mondatban. Arról szól, ami a legfontosabb az életben: Isten szeretetéről! Arról a pozitív, teremtő jóságról, mely inkább akarta a valamit, mintsem a semmit – s belőle fakadt mindaz, ami csak van. Nincs senki, aki életében legalább egyszer meg ne kérdezte volna magától, vagy másoktól is, miért van a világ. Én is feltettem e kérdést, először magamnak, aztán egy idősebb, hitben járó testvéremnek is, aki azt válaszolta, a világ Isten túlcsorduló szeretetének jele. Arra mutat, mondta, hogy Isten nem maradt meg önmagának, egyedül, hanem társat alkotott: a világot, és benne az embert, akit szerethet. Nagyon örültem válaszának, s ma is így tartom: azért van a világ, és benne az ember is, hogy Isten szeretete megvalósulhasson.
Pedig az ő szeretet még annál is több, mint a sugárzó nap, mely nem kérdezi, kap-e viszonzást, egyszerűen adja melegét – hanem valósággal “mégis-szeretet”. Olyasmi, amit annak ellenére kapunk, hogy magunk az ellenkezőjére: sötétségre és hidegre szolgálnánk rá. Nincs, aki méltónak mondhatná magát Isten szeretetére; senki, aki kiérdemelné azt. De van önző, erőszakos és hiú ember, sértődékeny és tekintet nélküli éppen elég – mi is ilyenek vagyunk valamennyien. Egyikünk sem “érdemel” szeretetet az örökkévaló, szent és tökéletes Istentől. Mi őt csak keserítjük és megbántjuk, visszautasítjuk és semmibe vesszük; ezért mindent érdemlünk, csak nem szeretetet. Ő mégis adja: mindig is adta és ma is adja ezt a szeretetet!
Munkáljon megtérést ez a végtelen szeretet – legyen belőle új élet, szülessen általa megtisztulás. Mondjon az ember nemet, amire nemet kell mondania, ha csak egyszerűen rosszkedv is az, amibe már nagyon beleszeretett volna – vagy bármi más, súlyosabb megtévelyedés, kárt, veszélyt jelentő állapot! Isten szeretete azt jelenti, hogy megpillanthatunk egy lehetőséget, amit eddig nem láttunk, talán nem is akartuk látni. “Úgy szerette Isten a világot, hogy” – nekünk adta ezt az új karácsonyt, amiben elgondolkodhatunk: úgy kell-e élni, gondolkodni, érezni a világ dolgai felől, mint eddig tettük. Minden nap ajándék, az ünnepnapok különösen azok. Isten “mégis-szeretete”, amit nem érdemlünk munkáljon bennünk ráeszmélést és lelki megújulást!
Egy napilap karácsonyi számában olvasható egy katolikus megyés püspök írása. Nemrégiben kórházba került, majd pár hét múlva lábadozni utalták a közeli mosdósi utókezelő kórházba, amit éppen a Református Egyház tart fenn. Leírja, hogy a nagyon szeretetteljes bánásmód, a sok figyelmesség, amit kapott, a jó légkör minduntalan arra emlékeztette, hogy “rokonok” közt lábadozhat, s cikke eme részének ezt az alcímet is adta: “Áldás, békesség!” A szeretet szeretetet fakaszt, és felekezeti határok felett is legfontosabbnak bizonyul ezen a világon!
Isten nem csak “napokat ad napjainkhoz”, nem csak biztató érintéseket közöl, amikor arra nagy szükségünk van, hanem Egyszülött Fiát is adja e világnak. Különös szó ez az “egyszülött” – ezt megint nem értettem gyermekkoromban. Mindenféle kérdéseket tettem fel magamnak, hogy lehet Istennek egyáltalán “fia”, miért csak egy van belőle, és ha már van, miért adta oda az embereknek…? Évtizedeknek kellett eltelnie ahhoz, hogy megértsem, e szó azt jelenti, Páratlan. Senki hozzá nem fogható. Akkor értettem meg, hogy ezt jelenti, amikor mellé tettem a nagy bölcselőket, vallásalapítókat, költőket, tudósokat és hősöket; s végül azt találtam magam is, ő valóban Páratlan, csak hozzá sem hasonlítható senki.
Ezt a Jézust, aki Betlehemben született, s a Golgotán értünk imádkozott, “adta” Isten szeretete a világnak! Vajon mivé lesz a kezünkön az ajándék, hisz mi is a megajándékozottak között vagyunk! “Úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta” – vagyis valamennyien tanúi vagyunk az ő páratlanságának, istenfiúságának; vajon mivé lesz kezünkön az ajándék? Mi is elhagyjuk-e őt, vagy szégyellni kezdjük, amint baj származik a követéséből? Megtagadjuk, amint szorult helyzetbe kerülünk? “Feszítsd meg!”- et kiáltunk, amint elég sokan kiáltják körülöttünk?
Isten őbenne fiúsággal ajándékozott meg minden embert – hogy áll ez bennünk? Erről szól a karácsony, erről szól Isten szeretete: lehetőség. Magad is lehetsz Isten gyermeke! Ha voltál már, csak elszürkült benned . most kifényesedhet. Ha sosem voltál, ma elindulhatsz. Milyen más Isten gyermekeként járni az életet! Az ilyet ő maga vezeti, Szentlelkével támogatja, s az ilyennek “minden javára van!” (Róm 8,28) – még az is, ami másoknak csak kárt okoz. Mert “úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta.”
Ajándékát azonban nem erőlteti rá senkire. Megadja nekünk a tisztességet, hogy magunk döntsünk: igent vagy nemet mondunk Krisztusra. Ez a hit döntése. Igenünk nélkül nem fog betuszkolni a mennyek országába: méltatlan hozzá minden erőszak. Ez a karácsony is elmúlhat úgy, hogy valaki csak hangulatokkal lett gazdagabb, szívbéli döntése nem született arra nézve: veled Uram, vagy nélküled. S ilyen módon üres maradt a főhely, nem lett az övé. “Aki hisz ő benne” – azt jelenti, hogy Isten a mi igenünket várja! Nekünk kell kimondani, hogy megyek Uram, figyelni akarok vezetésedre, s nem akarok olyan utakra tévedni, ahol nem jársz előttem. Ez a hit igenje. “Aki hisz ő benne”, az nem a többi emberen méri már magát, hanem az ő igéjén. “Aki hisz ő benne”, nem akarja minden áron bizonyítani önmagát, hogy mégis csak ér valamit, hanem teszi a munkáját rendesen. “Aki hisz ő benne”, az megtanul kitartani az imádságban, s békesség van a szívében. Mert az ilyen azt fogadta be, akinek Betlehemben nem volt hely a fogadóban, mikor megszületett – és nem volt hely halálában sem, csak a bűnözők között: Isten mégis a “jobbjára” ültette!
” Akik befogadták őt, felhatalmazta azokat, hogy ők is Isten fiaivá legyenek.” Ezt olvassuk (Ján 1,12), s nem csak olvassuk, tapasztaljuk is. Magunkról is, másokról is. Ne legyen hát, aki bezárja szívét őelőtte ezen a karácsonyon. “Nyílj meg szívem, lásd meg jobban, ki fekszik itt a jászolban!” – olyan, akire nekem a legnagyobb szükségem van! Szükségem van, nélküle elvesznék – s ez nem túlzás. Nélküle életem csak a halálomig tart, s tudjuk, mit jelent élő hit nélkül szembenézni az elmúlással. “Ha valaki hisz ő benne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.” Ami azt jelenti, van egy olyan élet is, amin nem fog a testi halál, mert nagyobb annál. Nem önmagában nagyobb, hanem azzal együtt, aki “adatott” őneki, akit szívében hordoz, akinek jászolbölcsőjéből “ömlik rá a fény” akkor is, mikor körülötte mindenki csak kesereg.
Itt az egyik környező településen egy nagymama korú asszony fehérvérűséget kapott, és orvosilag gyógyíthatatlannak nyilvánították. Hívő barátnői összefogtak, hogy megpróbálják vigasztalni, és rendre azzal jönnek el tőle, hogy ő vigasztalta őket – mert ennek az asszonynak van hite, s Jézus él a szívében! “Mint megvigasztaltak és mint másokat vigasztalók” – így ajánlja magát az apostol is. (2Kor 6,10) A karácsony lényege éppen ebben áll – azért jött az Embernek Fia, hogy megkeresse és megtartsa, ami elveszett! (Luk 19,10) Igen – “…aki hisz ő benne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.”
Nem csak a fizikai elmúlás lehet az “elveszés”, hanem az értelmetlen és üres élet is. A fogyasztói társadalom azt az embert célozza meg, akinek nincs vallása, gyülekezete, ahová tartozna és szolgálna másoknak legalább a jelenlétével – neki csak bevásárló központjai vannak. Az üres szívű ember megpróbál tartalmat adni ürességének a raktár-áruházak polcairól, de minél többhöz jut, annál üresebbnek érzi magát, egész az unatkozó csömörig. Pedig élhetne az ilyen is, ha megtelne gondolkodása azzal a ténnyel: mások is vannak a világon, nem csak ő…
Akad, akiknek ma éppen gyásza van, és egyetlen jó szó felér számára egy simogatással. Vannak, akiknek megbillent az élete egy hibás döntés miatt, s most arra van szükségük, hogy valakivel őszintén megbeszélhessék dolgaikat. Megint mások nem találják helyüket az életben, s már az is érték számukra, ha látják, valaki hűséggel helytáll a munkájában. “El ne vesszen” – azt jelenti, hogy megteljen élete igazi tartalommal. A munka legyen munka, a család legyen család, a hit legyen hit – ilyen egyszerű, amiről itt szó van. S akkor az ember boldogan lehet az, ami. Nem fog vérző orral járni a többiek között, panaszokat terhelni másokra ahelyett, hogy levenne terheket emberekről – mert “…aki hisz őbenne, az ne vesszen el, hanem legyen örök élete!” Nem csak élete úgy általában – hanem örök élete! Ugye, értjük a különbséget. Pedig már milyen nagy dolog az is, hogy valakinek egyáltalán van élete… S lehet ennél több is: örök, visszavonhatatlan, Istenben való élete!
Kívánom, hogy teljen meg szívünk Isten szeretetével ezen a karácsonyon. Mondjunk újra igent a szegénységben érkezett, mégis “egyszülött” Fiúra! Szabjuk hozzá életünket: mit mond nekünk igéjében, s akkor bizonyosak lehetünk, ha lesznek is próbák és talán nyomorúságok is, talán Isten angyalainak jajszói is el kell hangozzanak a világ fölött – de el nem veszünk, mert benne már örök életünk van. Így is legyen. Ámen.
