Holtak voltatok és életre keltett

Holtak voltatok és életre keltett

Igehirdetés 2003. december 14.

Holtak voltatok és életre keltett

 

Lekció: Kol 2,1-12
Textus: Kol 2,13

“Titeket, akik holtak voltatok vétkeitekben és bűnös valótok körülmetéletlenségében, ővele együtt életre keltett megbocsátva nekünk minden vétkünket.”

 

Imádkozzunk!

Istenünk, kész a szívünk arra, hogy rád figyeljen, de megvalljuk, sok terhet hordozunk magunkban. Itt van az elégedetlenség bennünk önmagunkkal, hiszen tudjuk a jót, de a véghezvitelt csak olyan ritkán találjuk. Az emberektől sem azt kapjuk, amit szeretnénk, van okunk csalódottságra ott is éppen elég. Tőled pedig elidegenedünk, mintha nem is te alkottál volna minket és nem jóságodból élnénk. Tőled van életünk és te adod egészségünket, neked köszönjük a mindennapi kenyeret és a fedelet fejünk felett. Köszönjük az embereket, akikkel beszélgethetünk s akiktől támogatást vagy éppen intést és feddést kapunk. Legyen a te Lelked mostani együttlétünkkel, szólíts meg minket igéddel. Adj világosságot elménkbe és adj megtérést a szívünknek. Megváltó Jézusunkért hallgass meg minket imánkban! Ámen.

 

Igehirdetés

Adventkor várakozik az ember szíve. Érkezik ilyenkor valami új és ismeretlen, ami mégis régi és a gyermekkor mélysége óta egészen közeli ismerős. Érkezik egy nagy és ismeretlen jó szándék, ami valamikor angyal képében karácsonyfát és ajándékokat hozott, amit olyan jó volt várni. Aztán elteltek évek és évtizedek, de az ember szívében ott a várakozás az érkező nagy, ismeretlen jó szándék jöttére, egy megfoghatatlanul ajándékozó szeretet érkezésére.

Milyen különös az emberi szív: folyton vár valami jóra, akkor is, ha százszor csalódott már és nagyon is tudja, hogy “ritkán jön jobb…” Az értelmünk is azt mondja, nem érdemes várni,hiszen ismerjük már az életet. Sajnos, ismerjük az embereket is, és ismerjük önmagunkat is, tudjuk, milyen korlátozott dolog embernek lenni – mire várhatnánk, ezek közül melyik hozhatna valami jót? Ezt mondja az értelmünk, és a szívünk mégis vár. Érdekes módon nem követelőző, éhes vágyakkal vár a szív, nem alaposan megindokolt, jogos követelések nevében vár, hanem csöndben és egészen magyarázat nélkül vár. Egyszerűen azért, mert valaki így teremtette meg, pont ilyennek formálta. Beleírta teremtő szeretetével ezt a megfoghatatlan dolgot, hogy ne légy hitetlen, ne légy elkeseredett, ha száz okod lenne is rá, hanem légy hívő, legyen reménységed és tekints előre.

Ez az előretekintő, várakozó érzés ott rejtőzik minden emberi lélekben. Néha arcot ölt egy kedves, szeretett rokonra vagy jó ismerősre való várakozásban, de aztán kiderül, amikor a szembesítés megtörténik, hogy mégsem ő volt az. Néha ügyekben jelenik meg, amikért csodálatosan jó dolog és úgy tűnik, érdemes lobogni, de ezekről is kiderül, hogy nem olyanok. A képzeletünk kiszínezte őket.

Olykor megszerezni való tárgyakban, megvásárolható fogyasztási cikkekben is testet ölthet, ezek ábrándítanak ki aztán emberi szíveket a lehető leggyorsabban valamennyi közt. És végül marad a nagy várakozás, a folytonos keresés, a sóvárgó, megmagyarázhatatlan előre tekintés, mert az emberi szív – természete szerint – mindig adventben él, mindig az Örökkévalóra szomjazik, és mert ezt alig tudja, sokszor nagyon is hamis vágányra terelik adventjét a saját vágyai.

Mire vágyunk hát valójában, mit ad meg ehhez az advent Ura, és mi lehet ebből a találkozásból – ezekre a kérdésekre próbáljunk most megfelelni.

Az ember adventben is, máskor is az életre vágyik. Nem lehet ezt kisebb szóval kifejezni, mert valóban erről van szó: embernek lenni annyi, mint vágyni az életre. Amikor az ember szép tájakat akar látni, amikor érdekes eseményeket akar nyomon követni és részes akar lenni az izgalmakban, amikor az ember alkotni akar és amikor szeretni akar, akkor valójában mindig élni akar. Nagy félresiklásnak tartom, hogy a keresztyén hitet a kívülálló csúfolódók ítéleteit elfogadva, sokan azonosítják egy életet nem szerető, az életre féltékeny Isten tilalmaival és megszorításaival, amely téves értelmezésből végül csak az derül ki, hogy mit nem szabad. Ezt sem szabad, azt sem, végeredményben a keresztyénnek semmit nem szabad, a hite csupa korlátozás – pedig ez nem így van.

Jézus azt mondta, hogy “Én azért jöttem, hogy életük legyen és bővölködjenek” (Ján 10,10) – és nem csak tanította ezt, hanem jelként borrá változtatta a vizet a menyegzőben, amikor kiapadt az öröm forrása. Embereknek visszaadta egészségüket, poklosokat megtisztított és visszaküldte őket a közösségbe, amely kivetette őket, vakokat látókká tett és halottakat feltámasztott!

Milyen jó ugyanezt hallani Kolossé gyülekezetéről! Ott is voltak “halottak”, akiket a bűn élettelenné tett, nem volt a lényükben már mozgás, esemény, csak vergődő, kínlódó egyformaság és élettelenség – s ezeket élővé tette, kihozva őket bűnös valójuk mozdulatlanságából. Ezek az emberek újra élni kezdtek: fölfedezték a Krisztusban való életet és ezzel új lélek költözött a szívükbe, sőt maga az Élet. Az hiányzott onnan!

Ne féljünk hát vágyni az életre, ez emberi jussunk. Lehet-e várni, hogy a madarak ne várják a hajnalt, a menyasszony ne várja vőlegényt, a föld ne várja az éltető esőt? Ahogyan ezek vágya természetes és magától értetődő, úgy az ember életvágya is az. Nincs abban semmi bűnös önmagában. Csak ne legyen habzsolássá, ne legyen szégyentelen lopkodássá, másokéból való elcsenéssé – ennyiben kell korlátozni életvágyunkat. De önmagában az, hogy vágyunk az életre, az Istentől, a Teremtőtől belénk szerkesztett természetünk és mint ilyen, mindenestől az ő ajándéka.

Mit tesz hozzá mind ehhez az advent Ura? Bennem ez a szó fogalmazódott meg válaszként, hogy megfeleléseket. Az ő végtelen nagy bölcsessége már a teremtést úgy végezte, hogy abban gyönyörű megfelelések sora épül egymásra: a föld pont úgy forog tengelye körül, hogy tavasz, nyár, ősz és tél váltakozzanak, ami az élet újulását teszi lehetővé. Aztán a levegő megtelik párával és lesz belőle termékenyítő eső, hogy növények és állatok tenyészhessenek a földön, legyen eleségük és legyen természetüknek megfelelő lakóhelyük is. Még a hold is úgy jár a föld körül, hogy meglegyen annak mind a szépsége, mind pedig a haszna, beleszólva vonzásával az életfontosságú ritmusokba, amikben emberként élünk – és sorolhatnánk a teremtett világ csodálatos, pontos megfeleléseit napestig!

Megfelelés az is, ahogy életünk párját kaptuk. Épp olyan valakit rendelt mellénk, akire szükségünk van: “Nem jó az embernek egyedül lenni, szerzek néki segítő társat, hozzá illőt.” (1Móz 2,18) Kaptunk a társunkban hozzánk illő segítőt, ám tulajdonságaival, sajátosságaival egyszersmind olyan valakit is, aki által egész életünkben tökéletesedhetünk. Olykor nekünk kell őt segíteni, olykor el kell hordoznunk türelemmel valamely állapotát, máskor meg kell tanuljunk megbocsátani, vagy éppen kérni a bocsánatot tőle – s mindezt azért, hogy folyamatosan tökéletesedhessünk egymás által!

Még a próbatételeket is megfelelések formájában kapjuk. “Nem hagy titeket feljebb kísérteni, mint sem elhordozhatnátok” – olvassuk a Bibliában. (1Kor 10,13) És valóban, amikor valami nem úgy alakul, mint szeretnénk, néha sorscsapásokkal is szembe kell néznie az embernek – akkor mindig ott a bizonyosság, hogy még a megfoghatatlan és érthetetlen negatívumokban is rejlik valami, ami ránk van méretezve, pontosan nekünk kell elhordozni és éppen mi lehetünk tisztultabbak annak elhordozásával!

Egyszer láttam egy díszkovács műhelyét munka közben. Izzott a vas vörösen, néha fehéren, aztán verték, püfölték, kalapálták míg formálódott, végül beledugták hideg vízbe és sistergett, fújta a gőzt – de lett belőle valami szép forma. Az ő vas természetének pont ezekre az eljárásokra van szüksége ahhoz, hogy legyen belőle valami! A mi emberi természetünknek néha még ennél is keményebb módozatok szükségesek, hogy kiforrja a maga igazi mivoltát, azzá legyen, amivé lennie kell. Higgyek az isteni szeretet bölcsességében, hogy akkor is “megfelelések” között vezet az úton, amikor azt sem hinni, sem érteni nem vagyok képes!

Mi lehet az adventi találkozásból, ha valaki ráismer erre a nagy jóságra, ami ott rejlik az élet felszíne mögött? Mit ad ez a találkozás, amikor ő már nem csak egy hitbeli fogalom, hanem élet és valóság, létünk forrása, akivel szót váltani a legnagyobb tapasztalás, aminél nincs is nagyobb és mélyebb öröm: szólni őhozzá, aki mindig volt és mindig lesz…!

Ez a találkozás ővele tágabb horizontot ad, mint amin eddig éltünk. Az embernek vannak megélhetési gondjai, ám most kilát ezek közül. Vannak lelki sérelmei, de Istennel naponként beszélgetve már el tud felejtkezni ezekről. Az embernek vannak belső kényszerei, amikről azt hiszi, erősebbek nála – és kiderül, nem így van: lehet újat kezdeni minden nap. Egy kismama mondta el nemrégiben: azt gondolta, számára a dohányzás olyan mindennapos szükséglet, hogy még akkor sem lesz képes abbahagyni, ha babát vár. Néhány hete tudja, hogy kisgyermeke lesz, és az első pillanattól kezdve magától értetődik számára: nem rongálja többé a saját testét, ami most már nem is csak az övé, hanem egy jövendő kis életé is… Maga sem hitte, hogy így lesz, ám Istentől megkapta ezt, s most nagyon boldog, hogy ez így alakulhatott. Tágabb horizontra állította életét a kegyelem. Nem elvett tőle valamit, hanem adott neki valakit – és élete még szebben kivirulhatott, mint maga is hitte!

“Titeket is, akik halottak voltatok vétkeitekben és bűnös valótok körülmetéletlenségében, életre keltett, megbocsátva bűneiteket” – olvastuk a Kolossé levélben. Igen, az életre vágyó ember nem éri el az életet, mert azt csak megkapni lehet, ajándékba! Aki meg akarja nyerni, meg akarja tartani elveszti, aki pedig elveszti életét ő érte és az evangéliumért, örök életre eleveníti meg – mondja Jézus. (Márk 8,35)

Legyen az advent az életvágy ideje – de ebben az értelemben: ő az, aki adja a megfeleléseket!

Megfelelő környezetet az életnek, megfelelő társat az embernek, megfelelő próbát minden hitben elindult embernek. Hátha ráismerek, újra ráismerek arra, akinek szeretetéből vagyok, akinek követésére magamat elköteleztem, és aki tágas horizontra, kitágult mezőre állít. Ő halottból élővé tesz, megbocsátva bűneimet. Neki legyen dicsőség örökkön örökké! Ámen.

 

Fohász

Urunk, egész életünk a te kezeden megy végbe, s mi legtöbbször nem tudjuk és nem is hisszük ezt igazán. Köszönjük a pillanatokat, amikor nagyon nyilvánvalóvá teszed ezt számunkra. Köszönjük a mostani istentiszteletet, amikor hirdetett igéd körül együtt lehettünk. Köszönjük bocsánatod jó hírét, hogy halottból élővé lehet az ember. Áldunk téged a megtapasztalásáért, hogy ez valóban így van, nálad ez sem lehetetlen. Szégyenkezve valljuk meg, hogy jól elvagyunk a régi énünk, az ó-ember korlátai között, s csak ritkán vágyunk annál tágabb horizontra. Köszönjük az adventi biztatást, hogy szomjazhatunk több és igazibb életre, mert te éppen ezt akarod adni nekünk. Segíts bennünket csöndes szívvel várni a te érkezésedet. Adj erőt a munkához, hogy minőséggel és örömmel végezhessük feladatainkat. Készítgesd szívünket az ünnepre, aminek fényei már intenek felénk, s add meg eljöveteled örömét mindazoknak, akik várnak érkezésedre. Vezess minket a most következő napokban, hogy el ne tévedjünk, hanem eljussunk oda, ahová te akarsz eljuttatni minket! Ámen.