Legyünk nyitottak!

Igehirdetés 2003. december 7.

Legyünk nyitottak!

 

Lekció: Máté 25, 1-13
Textus: Jel 22,16-17

“Én, Jézus küldtem el angyalomat, hogy ezekről bizonyságot tegyen a gyülekezetek előtt. Én vagyok Dávid gyökere és új hajtása, a fényes hajnalcsillag. A Lélek és a menyasszony így szól: Jövel! Aki csak hallja, az is mondja: Jövel! Aki szomjazik, jöjjön! Aki akarja, vegye az élet vizét ingyen!”

 

Imádkozzunk!

Istenünk, jó arra gondolnunk, hogy ismét közeledik a karácsony. Köszönjük ezt a mostani adventet, amiben várakozás és csöndes, szívbéli készülődés rejlik. Köszönjük, hogy nem csak egy szép és örömteli, ünnepi időszak áll előttünk, hanem ígéreted szerint maga a Jézus eljövetele, aki a testté lett ige és az atyáknak tett ígéretek beteljesedése. Őt szeretnénk látni ma mi is, ő utána vágyik a szívünk, mint a menyasszony szíve a vőlegény után. Add meg nekünk, Urunk, hogy letéve bűneinket méltókká legyünk Jézust látni, a mi királyi győztesünket. Annyi minden kedvetlenít el bennünket, a saját gyarlóságaink, az emberek sietős önzése és kíméletlensége, segíts most minket megtisztulni és a te közeledben, igéd és Szentlelked kincsei által új kezdethez jutni. Nálad lehetetlen, tudjuk, semmi nincsen. Fogadd kedvesen köszönetünket ezért a hajlékért, amit nekünk adtál és amely magába fogadja gyülekezetünket immár kilencven esztendő óta. Téged dicsérünk, aki egyedül méltó vagy arra, és akitől kérjük most áhítatunk áldását és megszentelését megváltó Jézusunk nevében! Ámen.

 

 

Igehirdetés

Olyan ez a példázat a Bibliában a tíz szűzről, mintha rólunk mondták volna. Ünnepre készülnek a nyoszolyó lányok is, mint mi, az advent népe, azonban úgy alakul, hogy olajért kell menni a városba, hogy égjenek a mécsesek. Ünnepi fényeket kívánnak gyújtani, akár a karácsonyra készülő emberek, s e hétköznapi élethez tartozó gond, hogy az olajat be kell szerezni, végül is kizárja őket a menyegző ünnepi öröméből. Hányszor történik hasonló velünk, mai emberekkel! Tesszük a dolgunkat, készülünk az ünnepre, nagy az igyekezet – de éppen az olaj beszerzése, a hétköznapi teendők sokasága minket is csak egy “ünneptelen-ünnep” ürességébe vezetnek.

 

Miért van ez így? Az ige válasza ma ez: mert az élet maga, az élet öröme és fénye mindenestől beosztás kérdése is. Nekünk kell megtalálni, embereknek, hogy mikor minek az ideje van az életünkben. Amikor a vőlegény érkezik, nem tanácsos a nyoszolyólányoknak olajért menni a városba, pedig az ünnepi fényekhez erre is szükség van – mert lekéshetik az öröm pillanatait. Ha a szülő kicsi gyermeke mellől elmegy dolgozni, olyan éveket ad át a bölcsődének és óvodának, amelyek soha többé vissza nem jönnek sem a gyermekei, sem a maga életében. Ha a nagyszülőkorban lévő ember átadja magát a világgal elégedetlenségnek és keserűségnek, évtizedes magányosságát viszi majd magával az örökkévalóságba – pedig élhetett volna derűben és szeretetben is a hazatérése előtti évtizedekben.

 

Azt mondtuk, az élet öröme, hogy valóban legyen ünnep az ember életében beosztás kérdése is, amit a tíz szűz példázata nagyon világosan aláhúz. Ezek szerint rossz beosztással tényleg el lehet vesztegetni órákat éppen úgy, mint éveket és évtizedeket is olyasmire, aminek nem ott lenne a helye, nem akkor lenne az ideje, de az ember mindig el van maradva, mindig be kell hoznia valamit, és akkor egyszer csak nincs menyegzői öröm, csak külső sötétség meg valami éjszakai kivetettség van.

 

Mégis, hogy így ne járjunk, a jó naptár és a szigorú beosztás mellett itt valami egyébre is szükség van. A Biblia éberségnek nevezi, ami azonban nem azonos önmagában a feszült figyelemmel. Valóban van benne figyelem, koncentrálás és odafordulás, de paradox módon legalább annyi elengedettség és nyitottság is tartozik hozzá, mint igyekezet. Selye János, a világhírű magyar származású biológus-kutató mondja el egyik könyvében, hogy a legjobb tudományos gondolatok hajnalban, az alvás és az ébrenlét közti félálomban jöttek hozzá, ezek jelentették tudós pályája legfontosabb, tovább lendítő indításait. Igaz, ezzel azt is elárulja, hogy még hajnalban, félálomban is a laboratóriumának problémáival foglalkozott, vagyis nagyon is koncentráltan, hogy úgy mondjuk, egy-ügyűen élt, valóban a hivatásának, de azért azok a hajnali álmodozások végül is nagyon gyümölcsözőnek bizonyultak. Akkor nem is ő gondolkozott, mondja, hanem úgy jöttek hozzá a gondolatok.

 

Talán értjük már ebből is, hogy mi lehet a többlete a bibliai éberség-fogalomnak: nem csak feszült figyelem, akarás és igyekezet, hanem legalább annyi nyitottság és megszólíthatóság, belső érzékenység is. Olyan állapot, amikor nem csak mi törjük a fejünket, hanem jöhetnek hozzánk a gondolatok is. Ha ez valóban így van, akkor most fogalmazzuk meg ezt a dolgot minden következményével együtt: az embernek az életét nem lezárni érdemes, hanem éppenséggel kinyitni és érzékennyé, fogékonnyá tenni.

 

Hitem szerint az advent mindig újra erre figyelmeztet minket: az vár jól, aki valóban hagyja magát meglepni, aki figyel, aki tényleg nyitott szívvel várakozik. Az vár jól, annak lesz igazi ádventje, aki megérinthető, megszólítható, aki nem zárkózott még be teljesen a maga világába. Sem az álmaiba, hogy milyenek legyenek az emberek, sem a mindennapok kötelességeibe, hogy olajra pedig szükség van az ünnepekhez, hanem nyitott szívvel és vezetetten maga megítéli, éspedig helyesen és boldogítóan, hogy mikor minek is van ideje az ő életében.

 

Ezt a nyitottságot, ami ilyen értelemben az advent lényege, szeretném most három irányban is figyelmünkbe ajánlani. Fölfelé, az eljövendő Jézus iránt először, aztán egymás felé, mert mi emberek nagyon is egymásra vagyunk utalva, és végül előre, mert jövő és reménység nélkül tényleg kimaradunk minden lehetséges ünnepi örömből.

 

A fölfelé nyitottság imádság dolga, s adventkor jó tanulnunk ezt az egyszerű imádságot: “Jövel, Uram Jézus!” Valaki azt kérdezte lelkipásztorától, hogy ő imádkozik ugyan az Úr jelenlétéért, de hát honnét tudhatja valaki, hogy az Úr el is jött hozzá? A válasz meghökkentő volt: ha már tud imádkozni az Úr jelenlétéért, bizonyos lehet, hogy ő már el is jött hozzá, hiszen csak a Szentlélek által mondhat az ember ilyet, hogy “Jövel, Uram Jézus!”

 

Milyen jellemző e beszélgetés. Imádkozunk, s közben nem is tudunk imádkozni. Mennyire igaz a Római levél mondata, hogy  “amit kérnünk kellene, ahogyan kellene, nem tudjuk, de maga a Lélek is segítségére van a mi erőtlenségünknek” – aki által így kiálthatunk: Abbá, Atya! (Róm 8,26)  Ne restelljünk adventben újra tanulni imádkozni. Halesby mondja, hogy imádkozni annyi, mint Jézust beengedni a szívünkbe – s ezt valóban minden nap újra tanulnunk kell. Ó-emberünk naponta újabb trükköket eszel ki, hogy ő be ne jöhessen az ajtón: odateszi a sok köznapi tennivalót, az olajvásárlást, a nyakhajlásig való igyekezetet, a család gondját, aztán az egészség gondjait, az ember lelki problémáit, még a vallásosságunkat is – csakhogy ő be ne léphessen az ajtón. Pedig ott áll és zörget, s ha valamikor ez nem megkerülhető tény, akkor adventben biztosan az. Nyitottság fölfelé ma ennyit jelent: újra tanulni imádkozni, újra behívni őt – “jövel, Uram Jézus!” És a Lélek és a menyasszony így szól: Jövel! És a válasz, ahol ezt így kimondják, rögtön ott van, százszor megtapasztaltam magam is: “Aki szomjazik, jöjjön. Aki akarja, vegye az élet vizét ingyen!”

 

A második nyitottság, valójában érzékenység, amire sort kell kerítenünk, az embertársaink iránti. Amint előre haladunk az években, egyre többet tudunk egymásról, és egyre több okunk van fenntartásokkal lenni, aminek gyakran az a következménye, hogy bezárjuk a szívünket az emberek előtt. Ha beszélünk is velük, akár még udvariasan is, valahol legbelül azért páncélozott a lelkünk, nem hagyjuk, hogy hozzánk közeledjenek. Nem szolgáltatjuk ki magunkat, nem igazán érdeklődünk egymás felől, mert azt valljuk, legjobb az embernek, ha nem éri újabb és újabb csalódás, seb és lelki zúzódás. Így aztán marad az udvariasság, gyakran a semmit mondás és mind ezek mélyén a bezárt szív és következés képen a sok-sok magános lélek, aki mind magára vigyáz, csak őt ne érje egy újabb bántódás. “Küldözzük a szem csüggedt sugarát, / s köztünk a roppant, jeges űr lakik” – mondja a költő. (Tóth Á.: Lélektől lélekig)

Milyen szomorú, hogy ez így van. Mert nem kellene, hogy így legyen. Ki lehetne nyílni, újra bizalomra és megbecsülésre lehetne találni egymásban. Támaszt és segítséget adhat egyik ember a másiknak, és ha elhangzott az a “Jövel, Uram Jézus!” imádság, akkor nem is lehet, hogy egymás felé ne nyílnánk meg folytatásként. Ez méltó a valóban imádkozó emberekhez. Keressék és találják is meg egymásban a testvért, a társat, a szülőt, a gyermeket. Az embernek nem bezárkózni, hanem megnyílni tanácsos fölfelé is, embertársai felé is.

Dávid gyökere és új hajtása, ama fényes hajnali csillag azonban még egy távlatot ad nekünk: és ez a jövő. Reménység és várakozás nélkül nem lehet, vagy ha lehet, nem érdemes élni. Az embernek törekednie kell valahová. Így vagyunk megteremtve. Még a végső perc, a halál is olyan különös feladatot ró ránk, amivel azelőtt soha meg nem birkóztunk, ezért is mondja az ige, hogy  “mint utolsó ellenség győzettetik le.”  (1Kor 15,26)  De addig minden percünk a jövendő,  a készülődés ideje. Nem arról van szó, hogy éljen az ember a jövőben a jelen helyett, mert az éppen olyan rossz, mint ha a múltban élne. Vannak, akik mindig készülnek valahová, mindig “majd valamikor” lesznek boldogok, meg fogják találni önmagukat, érik el életük rendeltetését, soha sem a jelenben. Nem erről van szó. Az embernek vagy most a része az örökélet, vagy sosem lesz az.

De mégis van egy hívás, egy nyitott ajtó előttünk, ahogy a filadelfiai gyülekezetnek írja a Lélek – nyitott ajtó, amit ő adott elénk és amit senki be nem zárhat. Itt nem csupán az életben kínálkozó lehetőségekről van szó, hanem magáról az igazi életről. Ez van előttünk. Isten üdvözítő szeretete van előttünk Krisztusban, ez a nyitott ajtó! Nem csak úgy általában van jövőnk, sőt az egyáltalán nem is biztos, milyen a jövőnk “úgy általában” – tudjuk sok tapasztalatból. Hanem az Istentől való élet van előttünk, ez a mi távlatunk, ez a valóban nekünk szánt jövő, amit Isten elkészített és meg is ad mindenkinek, aki azt kész elfogadni. Ahogyan ma fogalmaztuk, aki “nyitott” arra.

Íme, az adventi evangélium. Az ima nyitottsága fölfelé:  “Bizony, jövel Uram, Jézus!”  Az embertársi nyitottság egymás iránti: legyenek testvéreink, barátaink, közösségünk s tudjuk hordozni és szeretni egymást. A jövő azé, aki elkészítette: Dávid gyökere és új hajtása,”ama fényes hajnali csillag”, az advent Jézusa. Neki legyen dicsőség minden szívben! Ámen.

 

Imádkozzunk!

Urunk Jézus, te ismered az élet mélységeit, mert alászálltál minden szenvedésünkig. Hozzád jövünk biztatásért és adventi hitért. Tudjuk, bízol bennünk, jobban, mint mi egymásban vagy önmagunkban. Szeretnénk szép, csendes várakozást és lelki készülődést kapni ezekben a napokban. Ne engedd, hogy a mindennapok gondjai,vagy emberek példája lehúzzon és eltávolítson tőled. Szeretnénk igazán odaszánni magunkat, megtelni szeretettel és jósággal, segíts minket ezekben. Adj hitet, hogy kinyissuk életünket, amit önzésünkben bezárunk egymás számára, s a tőled készített jövendő előtt is.  Gazdagítsd értelmünket tőled való gondolatokkal, munkáld a benned való öröm készségét, s kérünk, vezess az úton mindvégig! Ámen.