Igehirdetések

A külső és belső környezetről

Igehirdetés 2004. október 24.

A külső és belső környezetről

 

Lekció: Zsolt 27,1-14
Textus: Zsolt 27,1

“Világosságom és segítségem az Úr, kitől félnék? Életemnek ereje az Úr, kitől rettegnék?”

 

Imádkozzunk!

Hatalmas Isten, akinek esztendők nincsenek létedben, tőled van minden, a jó és a rossz napok egyaránt. Megtapasztaltuk mindnyájan őriző, tápláló szeretetedet éppen úgy, mint igazságodat és ítéletedet, mert te jelen vagy az eseményekben és nem csak tőled jön, de hozzád is fut vissza minden ebben a világban. Nehéz szívvel gondolunk ezen a napon országunk sorsára, törettetésére, megtapostatására, aminek emléke itt él még bennünk, hiszen sokan élő tanúként is itt lehetnek közöttünk a történelmi időkből. De azt is tudjuk Urunk, hogy nem hiába adott a próbát, hanem azért, hogy nyilvánvalóvá tedd általa, ami az emberi szívekben lakik, és hogy megmutasd végül szabadító és megújító szeretetedet. Kérünk, légy most velünk Szentlelkeddel, a Krisztus lelkével, hogy értsük és szeressük elrendelt utunkat, minden parancsodat! Ámen.

 

Igehirdetés

Ezen a hétvégén nemzeti ünnepe van a magyarságnak. Szomorú, mint nemzetünknek szinte minden ünnepe, amit évről-évre temetőben kell tartani kivégzett és titokban, szeretteik nélkül eltemetett emberek százaira emlékezve. De nem csak az. “A magyar név megint szép lett, méltó régi, nagy híréhez” – ahogy a költő mondta, látva egy jövendő forradalom és szabadságharc hősiességét és kilátástalanságát. Ma élő magyarok ilyenkor gyászolunk, de mégis kihúzzuk magunkat. Tizennégy évvel ezelőtt New Yorkban járva egy aluljáróban szendvicset áruló turbános hindu ember megtudta rólunk, hogy magyarok vagyunk, és azonnal azt mondta: Nem felejtettük el 56-ot! Számomra ez azt jelentette, ez az ünnep nem csak a miénk, hanem minden szabadság szerető emberé a világon, akik számon tartják azokat, akik életüket is odaadták ezért a dologért.

Vajon mit mond nekünk ezen a napon a Szentírás igéje? Ha röviden össze akarom foglalni, azt mondhatom, hogy a külső és a belső környezet témáját hozza elénk.

 

Mindenekelőtt megtudjuk, hogy nekünk, embereknek van nem csak külső, hanem belső környezetünk is, sőt, azt is, hogy az utóbbi a fontosabb. Van olyan, hogy ránk támadnak a gonoszok, van olyan, hogy hamis tanúkat is állítanak és bírósági tárgyalást színlelnek, hogy bosszút lihegnek – mind ezekről szól a zsoltár kendőzés nélkül: nem a huszadik század találmánya tehát a koncepciós per, amikor még el sem kezdődött a tárgyalás, de már régen készen van az ítélet. Van olyan, hogy egy egész tábor támad az emberre, és még sok rettenetes dolog jöhet hozzánk a külső környezetből.

Mégis, a döntő dolog az, ami az emberben belül van, mondjuk így, a belső környezete. Mert ott nem csak félelem és rettegés lehet, nem csak kétségbeesés és összetörés, hanem tartást adó élő hit is.

” Világosságom és segítségem az Úr, kitől félnék? Életemnek ereje az Úr, kitől rettegnék?” – aki így gondolkodik, akinek ez a “belső környezete”, az másképpen néz szembe mindazzal, ami a külső világból egyáltalán érheti.

Az ilyen embernek van vigasztalása keserűségében, van társa és segítsége elhagyatottságában, mert nem csak a világra figyel, ami őt körül veszi, hanem befelé is, a belső környezetére is. Ezt a belső valóságot viszi magával – változatlanul – olyankor is, amikor kívül, a külső életben minden változik és minden megrendül.

Hát legyen fontossá újra mindnyájunknak az a tény, hogy megkeresztelt emberek vagyunk, Isten szövetségének tagjai, akik meghozták már a hit döntését is, igent mondtak a kegyelemre és így ténylegesen is megváltottaknak és választottaknak bizonyultak. Az Úrhoz tartozunk mi is, amint a zsoltáros! Minden külső esemény és akár világháborgás közepette is megmarad ez az életünk legfőbb tényezőjének, ez a változatlan “belső környezet”, ami jön velünk a rohanó világban is, hogy nekünk van világosságunk, van segítségünk és van életerőnk az Úrban.

És ha ez így van, nem kell félni. Sem egészségi panaszainktól, sem a jövőtől, sem az emberek ellenségességétől, semmitől, amitől félni szoktunk. Életemnek ereje az Úr, kitől rettegnék? Remélem, nem úgy vagyunk, mint az egyszeri kisfiú, aki félt a szobában, és édesanyját hívta, hogy legyen mellette. Az édesanyja azt mondta, mindjárt jön, de addig is gondoljon a kisfiú arra, hogy Isten vele van, és imádkozzon, hogy jöjjön közel hozzá. Aztán hallotta az ajtón át a kisfiú imádságát, ami így szólt: Édes Istenem, köszönöm, hogy itt vagy, de azért ne gyere nagyon közel, mert akkor még jobban félek.

A zsoltáros szorongató ellenségekről beszél, akik marcangolják, rátámadó gonoszokat emleget – de ugyan akkor van biztos “belső környezete” – viszi magával ugyanis a hitét, ami bátorságot és erőt ad. Hát ezért legyen fontosabb a belső környezet nekünk is!

 

Érdekes módon nem csak a negatívumok szűnnek meg ilyen állapotunkban, hanem jut erő és lelki energia kifejezett pozitívumokra is! Borzasztó dolog, amikor hívő emberek mindenhol csak a hibát keresik és mindig csak bajokról beszélnek, de itt nem annyi történik, hogy ennek vége. Hanem arról is hallunk, hogy a megújult szívű emberek elkezdenek gyönyörködni az Úr jóságában, mert látják az ő tetteit. Ők még az ősz színeiben is észreveszik Isten ajándékozó szeretetét, nem csak a hulló falevelek szomorúságát.

Ennek a zsoltárnak, hasonlóan az előtte és a körülötte lévő többi néhány imádsághoz, kedves témája a templom. Azt mondja a szerzője, hogy egyetlen kívánsága van: az Úr házában lakhasson egész életében. Ez fizikailag nyilván nem volt kivitelezhető, még a papok is beosztás szerint, egy-egy hétre tettek szolgálatot, aztán hazamentek az otthonukba, amíg újra rájuk esett a szolgálattétel sora, úgyhogy itt lelki értelemben kell vegyük azt, hogy valaki az Úr házában lakik egész életében. Holnap temetünk egy idős, hívő testvérünket, aki nem itt lakott, hanem Biatorbágyon. Az ő szavaiban, szemének mosolyában, éltető, barátságos és segítőkész lényében egy olyan embert ismerhettünk, akik ismertük őt, aki “egész életében az Úr házában lakott.” Milyen jó így emlékezni valakire!

Aztán ilyen pozitívumokat hallunk: Elrejt engem az Úr sátra mélyén, magas kősziklára helyez engem, fölemelt fővel állok ellenségeim között, örvendezve mutatok be áldozatot és éneket zengek az Úrnak. Micsoda belső töltés van ott, ahol a szívből kibuggyan az ének, a dicsőítés, s nem csak mogorva arccal és összeszorított ajkakkal figyeli valaki, hogy a többiek hogyan énekelnek, hanem ő is dicséri az Urat – itt a templomban éppen úgy, mint odahaza  – énekszóval.
Mert ahol a belső környezet valóban Isten-közeli, ahol tényleg ő a mi világosságunk, segítségünk és életünknek ereje, ott nem csak a negatívumok ritkulnak, hanem a pozitívumok is megszaporodnak. Ott van gyönyörködés, ott van dicsőítő ének, van felemelt fő és van magas kőszikla az ember lába alatt. A hívő ember egyik legszebb tulajdonsága ez az éltető jóság, ez a pozitív közeledés mindenhez. A boldogtalan, neurotikus ember mindenben a hibát leli fel, alig várja, hogy valami sérelmet szóvá tegyen és vita és hadakozás legyen körülötte, és akkor boldog, ha nagy a háború és sok a sebesült, mert ő maga boldogtalan és akkor más se legyen nyugodt és békességes. De az Istenben élő emberből jó dolgok fakadnak. Védettség, elrejtettség, gyönyörködés Isten tetteiben.

A filozófus császár, Marcus Aurelius, aki nem keresztyén, hanem sztoikus gondolkodó volt, a Vág torkolatánál írt Elmélkedéseiben így tanítja olvasóit, miközben a kvádok ellen védi a római birodalmat:

“Mi a rosszindulat? Az, amit már gyakran láttál. Ha valami történik veled, gondolj rá tüstént: ez is olyasmi, amit már többször láttál. Általában fenn és lenn ugyanazokat a dolgokat találod: tele van velük a régi idők, a közbeesők és az új idők történelme, tele vannak a városok, és a családi tűzhelyek. Újat semmit sem találsz, minden a megszokott és rövid ideig tartó.”

Íme, egy ókori bölcselő megnyugvást talál, mert a jót fedezi fel még a rosszindulat soha meg nem szűnő jeleit látva is. Azt mondja, mindig így volt, nincs benne semmi új és rendkívüli, s tudjad, hogy rövid ideig tart, nem örökké, ha utadat nehezíti.

Mennyivel inkább van okunk nekünk, Jézus követőinek, akik között az idők végezetéig jelen van a Feltámadott, a jót észrevenni még az élet silányságai között is! Minket nem csak a sztoikus érzelemmentesség vezethet, bár valóban már az is nagy dolog, ha nem reagálunk mindenre azonnal a spontán érzelmeinktől vezérelve, ami jellegzetesen magyar nemzeti tulajdonságunk és sokszor fogyatkozásunk is. Hanem az a bizonyosság is vezethet, hogy ő itt van, az ő házában lakhatunk egész életünkben, gyönyörködhetünk cselekedeteiben és elrejtőzhetünk oltalmában, s fölemelt fővel állhatunk a magas kősziklán, ahová ő helyez bennünket.

 

Mindezt azzal koronázza meg a zsoltáros, hogy éneke végén könyörög. Halld meg Uram, könyörülj rajtam, ne vess el, ne hagyj el! Taníts meg utadra! Ne dobj oda ellenségeim indulatának, amikor hamis tanúk támadnak és bosszút lihegnek! Igen, könyörög a zsoltáros, mert imádság nélkül csak a külső környezetében képes élni az ember. Az imádság fordít minket befelé, s az imádság fordít minket Isten irányába.

Megkerülhetetlen a belső beszélgetés – a vakmerő kísérlet, hogy megszólítsuk az Örökkévalót! Neki nincs szüksége imáinkra, annál inkább van nekünk szükségünk arra, hogy tanuljunk beszélgetni vele. Egyre több tapasztalatom mutatja, hogy minden annyit ér az életben, amennyi imádság van mögötte. Imádság nélkül az élet elveszti a mélységét, magasságát – egész nagyszerűségét.

Legyen hát e vasárnap üzenete: jó dolog, ha az ember nem a külső, hanem már belső környezete hangsúlyával éli napjait. Más színben jelennek meg az élet és a történelem eseményei az ilyen embernek. “Világosságom és erősségem az Úr, kitől félnék? Életemnek ereje az Úr, kitől rettegnék?” – ez lesz az ilyen hitvallása. Olyanná válik, aki képes a jóra hangolódni másokban és magában is, örül az Úr nagy tetteinek és gyönyörködik az ő házában, amíg csak él. És imádság lesz a kenyere, mert tudja, hogy “Kérjetek, és megadatik, keressetek és találtok, zörgessetek, és megnyittatik nektek!” (Mát 7,7)

 

“Imádkozzatok és buzgón kérjetek!

Bűnös voltunkért Uram, ó ne vess meg!

Tiszta szívet és Szentlelket adj nékünk,

hallgass meg Fiad nevében, ha kérünk!”

 

Ámen.

 

Imádkozzunk!

Istenünk, köszönjük a biztatást, amit küzdelmeink között adsz. Tudod jól, hogy saját gyarlóságunk az igazi ellenség, nem pedig a külső ellenségek, és ez így van egyéni életünkben éppen úgy, mint nemzetünk életében. Segíts minket belátásra, megtérésre és új életre, hogy mind abból, ami megtörtént, tanítást merítve megjobbítsuk útjainkat. Téged áldunk a hősökért és tőled kérünk világosságot, segítséget és erőt mai harcainkhoz. Ne engedd, hogy rontó erők lehúzzanak, hitetlen és gátlástalan emberek elkeserítsenek. Adj nekünk bizakodást és erőt a helytálláshoz. Légy velünk a most következő hét napjain, segíts a munkában, adj gyógyulást a betegségben és tölts el minket Krisztussal és az ő áldott Szentlelkével.

Ámen