Igehirdetések

Örök ismétlődés

A világ nem változik, olyan, mint mindig is volt. Vagy mégis…? A pillanat frissessége azt sugallja, hogy nem léphetünk kétszer ugyanabba a folyóba. A japán mondás is azt tartja: ”Ichi go, ichi e” – egy élet, egy találkozás. A bűn miatt azonban csupa ismétlődés az élet, mindig ugyanazokat a gyarlóságokat követjük el – hogyan is van ez? Erről szól az alábbi igehirdetés.

 

 

Igehirdetés 2018. május 27.

Örök ismétlődés

 

Lekció: 2Kir 13,1-7

Textus: Ef 4,17-19

„Többé ne járjatok úgy, mint egyéb pogányok is járnak az ő elméjük hiábavalóságában, akik értelmükben meghomályosodtak, elidegenedtek az isteni élettől a tudatlanság miatt, mely az ő szívük keménysége miatt van bennük, s erkölcsi érzék nélkül önmagukat bujálkodásra adták, minden tisztátalanságnak nagy nyereséggel való cselekedésére.”

 

 

A pünkösd utáni vasárnap Szentháromság ünnepe: ilyenkor az Örökkévaló csodálatos megnyilatkozásáért, önmaga Atya-Fiú-Szentlélekként való kijelentéséért adunk hálát. Elmélkedünk ezen, s szeretnénk érteni a titkot, miért éppen így mutatta meg Isten magát számunkra, de leginkább csodálkozunk felette. Várjuk az ige magyarázatát, vezesse gondolatainkat – vajon mit tanulhatunk egy ilyen régi, s számunkra nehezen megfogható történetből is, mint amit Kalauzunk szerinti lekciónkban e vasárnapon olvasunk az Ószövetségből – annál is inkább, mert a Szentháromság keresztyén tanításának igei alapja igazából az Újszövetségben áll előttünk.

Fölmerül a régi királyok tetteinek krónikás fölidézése közben Jóáház neve. Annyit tudunk róla összesen, hogy Jéhu fia volt, s 17 évig uralkodott az északi országrészben, Izraelben. A történetíró ismétlődő fordulata annyit mond róla, hogy „azt tette, amit rossznak lát az Úr: nem tért el Jeroboám házának bűnétől, aki vétekbe vitte Izraelt.” Ez a bűn pedig a pártoskodás volt, ami legyengítette az országot: egyéni hatalmi ambíciók miatt kettészakadt a királyság, s az északi részt az Úr haragja rövidesen Arám, azaz Szíria kezébe adta.

Volt ugyan egy rövid időszak, amikor Jóáház „megengesztelte az Urat” s akkor kikerültek az ellenség hatalma alól: „Izrael fiai otthonaikban lakhattak, mint azelőtt” – alapjaiban mégsem tértek el a Jeroboám házának vétkétől, s az Aséra-szobor is ott maradt Samáriában, egyszóval folyt tovább a bálványozás és a hatalmi marakodás. A királynak végül ötven lovasa és tíz hadi kocsija maradt, ami egy vidéki főúr jelentéktelen házi védelme; a szír király ugyanis lefegyverezte, olyanná tette őket „mint amilyen csépléskor a por.”

Szomorú az ismétlődés, ami a krónikás emlékezetét áthatja. Újra és újra ugyanazok a vétkek, még az irodalmi forma is változatlan: „Azt tette, amit rossznak lát az Úr: nem tért el Jeroboám házának bűnétől, aki vétekbe vitte Izraelt.” Történeti értelemben ez az ország megosztása volt, ám tegyük hozzá, sokkal több volt hatalmi ambíciók tombolásánál: Isten ellen való véteknek bizonyult, mert a legszentebb ügynek ártott. Belső harcaival, sorozatos királygyilkosságaival és állandó trónharcaival a választott nép pontosan azt nem teljesítette, amiért választott volt, amire elhívása is szólt: népek világosságaként az Úr szabadításának a föld szélső határáig való megismertetését. (Ézs 49,6)

Ezzel azonban el is érkeztünk minden bűn ősi alaptípusához – ami abban áll, hogy nem azt az életet éljük, amit élnünk lehetne, és élnünk kellene. Betöltetlenül hagyjuk magasrendű lehetőségeinket, s különösen is alatta maradunk a választott szentek (5Móz 7,6-8  1Pét 2,9) nemes élettöbbletének. Úgy élünk, mint mindenki más – úszva az árral a hatalom, pénz és érvényesülés kétes küzdelmeiben. Pedig, tényleges munka és értékteremtés nélkül gazdagodni, nagy haszonnal kihelyezni harácsolt vagyonokat, nem ellenállni a kínálkozó „jó lehetőségeknek”: az igazság és jogosság semmibevételével, a kezet vérrel beszennyezve érdeket érvényesíteni, s természetesen hazudni, hazudni (ma „beszédteret létesíteni”) – ezek mind ugyanabból fakadnak. Köznapibb szinten pedig: más hitvesét elszeretni, bűnnek sem tekintve már a társak sorozatos cserélgetését – a felmentés pedig mindehhez, hogy nem egyszerre, hanem egymás után történt. „Sajnos, ilyen az élet, lám, ez a legutóbbi sem jött össze – de semmi baj, majd a következő!”

A hitványság azonban három évezrede is hitványság volt, s a prófétai történetíró nem is méltatja többre, mint a sematikus fordulatra: „Jóáház azt tette, amit rossznak lát az Úr.”

De mi ma élünk, mondhatná minderre valaki – s nem is vagyunk a választott nép királyai…! Akkor hát nincsenek is ismétlődő bűneink? Nagyon is vannak, amiket azonban a szépelgő, simogató „békesség-prédikátorok” (Jer 6,14-15)  messze elkerülnek, csak hogy kedvében járjanak a hallgatóságnak, s helyettük ma bizony a sokat kárhoztatott (és nem ismert) tudomány leplezi le ezeket a közkeletű dolgokat. A bűn okozta örök körforgást a lélektan által pontosan körülírt regresszió pörgeti leginkább: az a lelki visszacsúszás, ami hetvenéves asszonyok haját szánalmasan vörösre festi, hogy magukat tizenévesnek hihessék, s életközépi férfiakkal elhiteti, most még egyszer szerelmes trubadúrok és Vronszkij módjára hódító, hős lovagok lehetnek, akik egy unalmas házasságból „megmentik” az abból reménytelenül kifelé vágyakozót.

Az apostol sem hízeleg azonban olvasóinak, amikor nagyon is nevén nevezve a tényeket, az emberre leselkedő lehúzó erőket kérlelhetetlenül beazonosítja: „Többé ne járjatok úgy, mint egyéb pogányok is járnak az ő elméjük hiábavalóságában, akik értelmükben meghomályosodtak, elidegenedtek az isteni élettől a tudatlanság miatt, mely az ő szívük keménysége miatt van bennük, s erkölcsi érzék nélkül önmagukat bujálkodásra adták, minden tisztátalanságnak nagy nyereséggel való cselekedésére.”

Az antik görög világban tehát az erkölcsi kicsapongással (amit a közmorál egyébként megengedhetőnek tekintett) érzékelteti Pál, hogy az isteni élettől elidegenedő embernek mi marad, ha egyszer érzelgősen, vagy szellemében megromolva „elméje hiábavalóságában” (tulajdonképpen mindegy), de – infantilizálódik. Ide tartozik, a lelki visszacsúszások közé nem csupán a szentimentalizmus, hanem önmagunk gátlástalan sajnáltatása, a mászolygás, és mások személyes ügyeinek, jobb és rosszabb döntéseinek (távollétükben) órákon át való kitárgyalása, valamint a közéletben és a betelefonálós műsorokban a másik oldal szűnni nem akaró vádolása és gyalázása is – hogy csak a ma leginkább divatos és kedvenc foglalatosságokat említsük. Ezek mind infantilizmusok, tetézve persze intellektuális inkorrektséggel is: érett lelkű emberhez méltatlan magatartások – figyelemelterelések annak megkerülhetetlen szükségességéről, hogy egyszer valahogy mindenkinek felnőtté kellene már válnia. Mivel azonban e csoda rendszerint várat magára, marad az örök körforgás – a dolgok és bűnök hiábavaló ismétlődése, amit mindközönségesen “életnek” nevezünk. Erről az igének azonban más a véleménye. (Préd 1,2  Préd 1,9)

Egy apró reménysugár még így is ott világol Jóáház király sematikus történetében: akadt egy rövid szakasz uralkodása idején, amikor „kiengesztelte az Urat” – s a szír birodalom abban az időben nem is volt képes szorongatni az országot. Egyszerűen elment az ellenség, nem volt ereje. Ez a két dolog leggyakrabban valóban összefügg: a bűn nyakunkra hozza ellenségeinket, s ugyan mindegy, hogy az rosszkedv vagy világháború – ahol viszont emberek valósággal az Úrhoz térnek, ott ő derűt és szabadítást ad nekik; azt olvassuk, egyszerűen „kikerültek Arám hatalma alól, és otthonaikban lakhattak, ahogyan azelőtt.” (2Kir 13,5)

Az idill és az otthonosság ugyanis Isten királyi uralmának (itt mindvégig ez forog kockán!) a világban föllelhető előíze. A „szőlő és füge alatt” barátait fogadó házigazda (Zak 3,10  1Kir 4,25  Mik 4,4)  egyszerre ábrázolja ki az ember földi boldogságát, s az örök isteni üdvöt. Eszünkbe juthat azonban az is, hogy az ősi, pompás kínai császári palota területének egykori „kapuja” valamikor a Mennyei Béke bejárata volt – ma azonban az ország hivatalos ideológiája szerint a Legfőbb Harmónia Kapuja nevét viselheti csupán. Ami hasonlít ugyan némileg az eredeti névre, csak éppen megfosztja azt transzcendens, mennyei dimenziójától. Hát ezért fontos, hogy a Biblia helyreállítja a dolgok valódi rendjét: először az Urat kell „megengesztelni”, dolgunkat az ég irányában rendezni, igenis Istennel megbékélni (2Kor 5,20) – azután majd az emberek is „otthonaikban lakhatnak, ahogyan azelőtt.” Sokan próbálkoznak ennek megkerülésével: a földön paradicsomot építeni maguknak, magukból – ám látjuk, ez legtöbbször milyen eredménnyel jár. Aki nem hiszi, olvassa csak el Jü Hua “Testvérek” c. regényét – s fogja tudni, miről beszélünk.

Túl sok siker, anyagiak, vagy éppen ezek hiánya, aztán a magától értetődőnek tekintett belefeledkezés a pusztán biológiai létezésbe, az úgynevezett életbe – s az ember egyszer csak ott áll készületlenül az elmúlással szemben, és semmit nem tud kezdeni önmaga megfoghatatlan, átmeneti mivoltával. Az egyetlen tényleges, megbízható valóság ugyanis maga az élő Isten, s ha valaki ővele haragban van (vagy ami ugyanaz, semmibe veszi) – az ne csodálkozzék, hogy egy kényes élethelyzetben minden a fejére omlik, s az arámok, akik pedig már elmentek egyszer, mégis csak visszajönnek… Jóáház király életében pontosan így történt: minden visszaváltozik, s kezdődik elölről – hogy az „örök körforgást” egy életúton megint egyszer szomorúan viszontlássuk.

Ám Szentháromság vasárnapját nem azért iktatták hitvalló őseink az egyházi kalendáriumba, hogy eggyel több ünnepünk legyen. A bibliai alapokhoz való visszatérés szent hevületében, a hivatalos egyház intézményes, jogi alapokon álló „államszerű” megjelenését kizárólag az Istennek való engedelmességétől függően érvényesnek tekintő (Mát 16,22-23) reformáció körül hamar megjelentek a Szentháromság-tagadók, akik a keresztyénség szívét akarták kitépni. Műkedvelő orvos-teológusok, félművelt humanisták és önjelölt egyházalapítók próbálták meg „ésszerűsíteni” az elavultnak ítélt Szentháromság-tant, ám a nagy racionalizálásban saját értelműket tették meg kánonnak, azaz mértéknek – Isten Fia, a feltámadott Krisztus helyett!

Pedig ő jelen volt már Jóáház számára, miként a pusztában vándorló népnek Mózes idejében is (1Kor 10,4), sőt változatlanul jelen van övéi között mindenhol a világ végezetéig. (Mát 28,20) Hittel hihetjük, hogy „Jézus Krisztus tegnap, ma és örökké ugyanaz” (Zsid 13,8) – ő valósággal üdvözíti a világot, éspedig nem néhány kellemes, vasárnap délelőtti perc erejéig, hanem odáig elmenően, hogy követőit „isteni természet részesévé teszi.” (2Pét 1,4) Ezt a mai Szentháromság-tagadók szeretik elvitatni, lévén maguk is hitetlenek, s többnyire csak Kellemes Percekről, netán  vidám vasárnapokról tudnak, „Mennyei Békéről” nem – de mi azért örvendezzünk csak Jézusunk egyszeri, tökéletes, bűntörlő áldozatában, amely számunkra is elhozza, hogy perfektumként elmondhassuk a hihetetlen dolgot: „És együtt feltámasztott, és együtt ültetett a mennyekben, Jézus Krisztusban.” (Ef 2,6)

Erről a megistenülésről (kisebb szó nem alkalmas) beszél a mai ünnep, hiszen ha a valóságos földi asszonytól, Máriától született Jézus „tökéletességre jutván örök üdvösség szerzője lett” (Zsid 5,9) s az Atya jobbjára ülhetett (Márk 16,19), akkor vele együtt, s ez nagyon fontos, csakis vele együtt – nekünk is ott a helyünk! Maga Jézus mondja ezt: “Atyám, akiket nekem adtál, akarom, hogy ahol én vagyok, azok is énvelem  legyenek; hogy megláthassák az én dicsőségemet, amit nekem adtál; mert szerettél engem a világ alapjának felvettetése előtt!” (Ján 17,24) Urunk Jézus ezt nem csupán halálunk után, hanem perfektumban, befejezett múlt időben – azaz itt és most akarja nekünk adni!

Milyen más ebből a mennyei magasból szemlélni földi életünket, minden küzdelmünket! Onnét nézve eltörpülnek szenvedéseink, mosolyogni való lesz az ellenség dühösködése, és jelentéktelen semmiség, ami ma még kabinet-kérdés – mert valóban átminősülnek az ügyek. Jézusban mi már az Atya jobbján vagyunk, ott ülünk – s onnan ugyan hova kívánkozhatnánk? E lélekben élve (s ezt itt tényleg így kell mondani, mert a dolgot valóban a pünkösdi Szentlélek adja), el tudjuk mondani a legfontosabbat is: „Mindenre van erőm a Krisztusban, aki engem megerősít.” (Fil 4,13) Megértjük azt is, hogy mennyire valóság a Mester mondása: „…e világon nyomorúságotok lesz, de bízzatok, én meggyőztem a világot!” (Ján 16,33) Ezek jegyében nem vagyunk már rabjai sem mások hitványságnak, sem pedig a saját lelki sebeinknek: „Élek többé nem én, hanem él bennem a Krisztus.” (Gal 2,20  Ján 11,25-27)

Ünnepeljük hát Szentháromság vasárnapját ezzel a dinamikus hittel – mert valóban így ünnepelhetjük! Tudatlanság és kemény szív a fő okok, amik ezt akadályozhatják Tudatlanság, mert aki Istent nem keresi teljes szívével, teljes lelkével és teljes elméjével, az nem is találhatja meg őt; s kemény szív, ami a már megismert, tudott igazság elleni rugódozás főbűnét jelenti. Amint viszont ezeket eltávoztatjuk, s e feladat ránk vár egyedül – magunk is “isteni természet részesei leszünk!” Aki a kertjét gyomlálja, az közel van ahhoz, hogy a lelkét is gyomlálja. A Szentháromság égi valóság, melynek viszont üdvösséges földi vetülete a mi Isten-gyermekségünk. Amint az Atya szereti a Fiút (Ján 3,35-36), s a Fiú az Atyát, mi is úgy szerethetjük Istent – s ezáltal arra is képessé válunk, hogy egymást úgy szeressük, mint önmagunkat! (3Móz 19,18 Mát 22,37-40) Nem csak “ott ülünk” tehát az Atya jobbján, hanem a Szentlélek által boldogok, hitünkben egészségesek, valójában pedig megváltottak és üdvözültek vagyunk. Így legyen! Ámen.