Milyen ügyvédet fogadjunk?

Ha emberi ügyek eldurvulnak, akkor szokás a dolgokat „jogi útra terelni.” Ez sajnálatos módon bíróságot és pereskedést jelent, vagyis a világi hatalom segítségül hívását – mert emberek már nem tudnak, s talán nem is akarnak vitatott ügyeikről egymással beszélni. Ilyenkor a bíróság dönt közöttük, s ott nagy a szerepe az ügyvédeknek, akik törvényismerő és beszédben járatos emberek lévén tanácsot adnak ügyfeleiknek, sőt gyakran képviselik is őket, azaz szólnak helyettük. Nehéz beszédű, egyszerű emberek számára, vagy bajban lévőknek komoly segítség lehet a hozzáértő és hatékony ügyvéd. Erről szól – lelki értelmezésben – az alábbi igehirdetés.

 

 

Igehirdetés 2018. május 20. Pünkösd

Milyen ügyvédet fogadjunk?

 

Lekció: Ján 14,22-31

Textus: Ján 14,26

„Ama Vigasztaló pedig a Szentlélek, akit az én nevemben küld az Atya: az mindenre megtanít majd titeket, és eszetekbe juttatja mindazokat, amiket mondottam nektek.”

 

Ha emberi ügyek eldurvulnak, akkor szokás a dolgokat „jogi útra terelni.” Ez sajnálatos módon bíróságot és pereskedést jelent, vagyis a világi hatalom segítségül hívását – mert emberek már nem tudnak, s talán nem is akarnak vitatott ügyeikről egymással beszélni. Ilyenkor a bíróság dönt közöttük, s ott nagy a szerepe az ügyvédeknek, akik törvényismerő és beszédben járatos emberek lévén tanácsot adnak ügyfeleiknek, sőt gyakran képviselik is őket, azaz szólnak helyettük. Nehéz beszédű, egyszerű emberek számára, vagy bajban lévőknek komoly segítség lehet a hozzáértő és hatékony ügyvéd.

Arra is volt már példa, hogy a világ televízió-nyilvánossága előtt, hónapokig zajló tárgyalás során a jó pénzért felfogadott sztárügyvédek mostak tisztára egy nyilvánvaló gyilkost, mert elég dörzsöltek voltak ahhoz, hogy megtámadják a vádat emelő ügyészek múltbeli személyes kijelentéseit, és a bemutatott bizonyítékok tárolásának és kezelésének módját. Vagy elég lenne Dosztojevszkij „Karamazovok” c. regényét idézni, különös tekintettel „A mi kis parasztjaink ma jól kitettek magukért” fejezetre, hogy az ember belássa: mily esendő dolog maga az igazságszolgáltatás is, ahol az ügyes érvelésnek és a szavak, viselkedésformák teremtette látszatoknak adott esetben messze nagyobb ereje lehet az igazságnál…

Nem túlzás hát azt mondani, hogy nagyon is fontos, milyen ügyvédet választ valaki kényes ügyeinek képviseletére – ha ezek ismeretében még nem menne el kedve a pereskedéstől. Személyes tanácsom mindenesetre az, hogy a „bírósági megoldást” keresztyén ember a végsőkig kerülje: az apostol szerint is szégyenletes dolog tőlünk, ha kívülálló, hitetlen emberek döntését keressük fontos ügyeinkben, az egymással való értelmes és méltányos megegyezés helyett. (1Kor 6,5-6)

Ha viszont így állnak a dolgok, tényleg meglepő, miért nevezi az ige magát Isten Szentlelkét is paraklétosznak, azaz ügyvédnek, ha egyszer ezek a derék jogi szakemberek (akik a jogász végzettségű Jókai kedélyes megjegyzése szerint pénzért hazudnak, Tompa szerint pedig lélekrontó tevékenységet folytatnak) ily kétes tevékenységben jártasak… Pedig éppen ebben rejlik a legnagyobb üzenet: a keresztyén tanácsadója, mentora, és legfőbb támasza egyedül a Szentlélek lehet! Az evangéliumban maga Jézus mondja így – „Ama Vigasztaló pedig a Szentlélek, akit az én nevemben küld az Atya: az mindenre megtanít majd titeket, és eszetekbe juttatja mindazokat, amiket mondottam nektek.” 

A “vigasztaló” az eredeti szövegben szó szerint ügyvédet jelent – vagyis azt halljuk, hogy kényes és vitatott ügyeinkben, életünk legsúlyosabb bonyodalmaiban nekünk egyedül Istenre szabad hallgatnunk, ha keresztyének kívánunk maradni! Ez nem egyházi előírás, s nem is „szép idea.”  Valójában a legkeményebb igei követelmény, a Szentírás egyetlen igazán fontos, központi mondanivalója, ami mellett nem mehetünk el kegyes sóhajokkal, azt hajtogatva: „Igen, mindenkinek jó lenne így élni…” – mert vagy ehhez tartjuk magunkat, s akkor tudnunk kell „bántalmazást és kárt is elszenvedni” (1Kor 6,7-12), vagy nem is vagyunk a Jézus követői.

Az embernek ugyanis, ha tényleg az igazság útján akar járni, nem jogászkodásra és pénzért vásárolt rafinériára van szüksége, hanem Szentlélekre. Amennyiben ezt nem vagyunk készek elismerni s magunkra is alkalmazni, piros pünkösd ünnepe csak az álszentség majálisa és az önáltatás skanzeni felvonulása lehet. Miért?

Mert Isten jelenléte, tehát hozzánk intézett éltető szava, igéje menthet meg bennünket egyedül önnön magunktól. Ez messze fontosabb a külső ellenségek feletti győzelemnél! A romlás úgy befészkelte már magát gondolkodásunkba, az úgynevezett igazságainkba, a világ és az emberek dolgainak értékelésébe, sőt reflexeinkbe is – hogy mikor “legőszintébbnek” vélt vágyainkkal, vagy éppen jogosnak tekintett felháborodásunkkal megnyilvánulunk, már korrumpálódott mivoltunk szól és cselekszik! Hány helyen látni, hogy emberek rohannak a vesztükbe, s nem is akarják látni, valójában mit tesznek, mik a várható következmények – mert ösztöneikre, s oly szentnek tekintett „érzéseikre” hallgatnak, rombolva családot, becsületet, megszületett vagy megszülethető utódok (!) erkölcsi indulását – mindegy: csak az áhított cél elérhető legyen…

Amikor tehát az Írás „ügyvédnek” nevezi a Szentlelket, akkor nem okos jogászt ért alatta. A szívnek azt a legbelső súgását, ami nem a miénk, s még csak nem is érdekeink vagy erkölcseink összefoglalása, hanem Istentől közvetlenül érkező indítás. Ezt eleve csak alázatban és bensőséges lélekkel tudják meghallani, akik egyáltalán kérik, s hozzá el is fogadják intelmét. A Szentlélek égi tüze ugyanis leleplez minden hazugságot, önáltatást és bújtatott érdeket, hiszen ő „…az igazságnak ama Lelke, akit a világ be nem fogadhat, mert nem látja és nem ismeri őt, de ti ismeritek őt, mert nálatok lakik és bennetek marad.” (Ján 14,16-18)

Utalás ez a kijelentett, és réges-régen leírt ige anyagára, a Szentírásra: mert a Szentlélek nem mond mást, mint amit igazságként már ezer éven át elmondott a választottaknak. Írás és Lélek egymást kölcsönösen átható s magyarázó szellemi valóságok. Amikor úgy tűnik, hogy a Szentlélek éppen hallgat, akkor ott a Szentírás és szól – s viszont. Bennük olyan kettős-egy irányítás áll rendelkezésünkre, mint az emberi test csodájában az idegrendszeri és hormonális vezérlés: egészen mások ugyan önmagukban, az élet szolgálatában mégis tökéletesen kiegészítik egymást. Sosem mondhatjuk, hogy most már teljesen tanácstalanok, vagy végleg elveszettek lennénk: Isten megnyilvánulásai, kijelentései mindenkor, minden élethelyzetben, mindenkinek hozzáférhetők.

A Szentlélek pártfogásának legfontosabb tette pedig valóban az, hogy megvéd az önmagunknak kiszolgáltatottságtól. Hányszor volna szükség erre, mikor oly okosak és igazak, vagy éppen lángolóan szenvedélyesek vagyunk, hogy roncsolunk és megtaposunk mindent, ami csak szent – mert mi élni akarunk… Pedig a Lélek szól: igaz, némelykor csak halk és szelíd beszédekkel (1Kir 19,12-13), máskor viszont tűzként és sziklazúzó pörölyként! (Jer 23,29)

Ő megvéd a mardosó önvádtól, a későn jött „ezt nem így kellett volna” súlyos és sötét árnyékától, mely jóvátehetetlennek tünteti fel az elmúlt vétkeket. A megkeseredett szívnek, ha az egyszer rádöbbent, hova is jutott, nem a depresszió morbid, tilos élvezetét vagy az önpusztítás hamis kiútját kínálgatja, hanem a megtérését: „…Amikor hallották, szívükben megkeseredtek és ezt mondták Péternek és a többi apostoloknak: Mit cselekedjünk, atyámfiai, férfiak? Péter pedig ezt mondta nekik: Térjetek meg és keresztelkedjetek meg mindnyájan a Jézus Krisztusnak nevében a bűnök bocsánatára; és veszitek a Szentlélek ajándékát.” (Csel 2,37)

A Szentlélek tehát nem gazdátlanul érkező túlnani sugallat, és nem is összetévesztendő a nyelvtani szabályok előtti, boldogabb gyermekkort idéző eksztatikus hangzavarral (Jézus egyetlen szót nem szólt nyelveken), vagy a radikális avantgard minden rendet megkérdőjelező, öncélú tombolásával, amint a Frankfurti Iskola hirdeti az igazság egyetlen lehetséges útját – hanem egészen konkrétan és összetéveszthetetlenül a Jézus Lelke! Pontosan az a Lélek, akit ő küld, nem pedig más – vagy ami ugyanaz, akit „…az ő nevében küld az Atya.”

Mert Jézus a mérték, ő a kánon. Ami nem az ő nevében, vagyis indításából történik, az törvénytelen. Ahol őt nem tisztelik, ott bálványoznak – Isten kifejezetten őt adta törvényül a világnak: „Aki engem látott, látta az Atyát.” (Ján 14,9) Az ő „nevébe” kell megkeresztelkednie (megmártóznia, megtisztulnia) a megtérőnek, vagyis az ő jelét kell magára venni, mely nem külsőképpen ugyan, de megkülönbözteti a többiektől. Ez a jel, ez a „pecsét” döntő bizonyos élethelyzetekben (Ez 9,4  Jel 7,3  Jel 9,4  Jel 22,4), amennyiben olyan lelki realitás, mely az embert folyamatosan a jobb, mennyei világ felé vonja. Kiemel a bajok közül, s ráébreszt elveszett, eredeti rendeltetésünkre. Azért lehetünk biztosak abban, hogy a mi ügyünket ő védi a legjobban, mert Isten “pártfogó” mivolta öröktől fogva való, és mint ilyen, vitán felül áll – nem is lehet más.

 

“Istenre bízom magamat, Magamban nem bízhatom:

Ő formált, s tudja dolgomat, Lelkem ezzel biztatom.

E világ szép formája Az ő keze munkája,

Mit félek? – mondom merészen:

Istenem és Atyám lészen!”

(269. dics. 1. v.)

 

Ő emlékeztet arra, amit mi elfelednénk. Általánosságban is teszi: ezt minden hívő ember tudja, s ajándékként éli meg a mindennapokban, amikor a gázcsapot a konyhában nem hagyja nyitva éjszakára, pedig már majdnem elfeledte; s a fontos iratokat is hiánytalanul mind magával viszi ügyintézéshez a hivatalba… Ám a Szentlélek legszebb meglepetései mégis azok, amikor eszünkbe juttatja, amiket Jézus mondott – ezek az éltető igék ugyanis mindig szintekkel emelik életünket. Ahogyan a bűn alantasabbá tesz, egyre alsóbb kategóriákba taszítja gondolkodásunkat és szavainkat, úgy a Szentlélekre – s láttuk, az igére hallgatásunk is mindig megtisztít és fölemel!

Ebben a tekintetben telitalálat négyszáz éves bibliafordításunkban a „Vigasztaló” elnevezés. Az itt szereplő eredeti szó nyugodtan fordítható lenne ugyan „Dörzsölt Ügyvéddel” is – ám Károli Gáspár ezt a lelkigondozói aspektust ítélte méltónak és érdemlegesnek az itt szereplő paraklétosz bibliai kifejezése kapcsán. „Vigasztaljátok, vigasztaljátok népemet, így szól Istenetek! Szóljatok Jeruzsálem szívéhez, és hirdessétek néki, hogy vége van nyomorúságának, hogy bűne megbocsáttatott; hiszen kétszeresen sújtotta őt az Úr keze minden bűneiért.” (Ézs 40,1-2)

A pünkösd ünnepe is mit tesz? Vigasztal, és erőt ad. A rossz lelkiismeretű embernek, s melyikünk nem az – minduntalan a bűnei idéződnek fel; a Szentlélekre hallgatónak viszont a megbocsátás és vigasztalás égi hangjai. Pontosan úgy, ahogy J.S. Bach 78. Kantátájában hallhattuk a minap:

 

„Uram, az én sok vétkemet

megszámlálni nem tudom.

Ezért a bűn okozta fájdalmat,

és gondjaim terhét mind,

ami már-már elviselhetetlen,

hozzád viszem sóhajtozva, Jézusom.

Minden bűnöm feledd el,

mely haragra ingerel!

Vétkeimet lemosta vére,

így szívem ismét megkönnyebbülhet,

mert szabaddá váltam.

Bár a pokol serege támadjon ellenem,

Jézusom mellettem áll,

így bátor szívvel győzhetek!”

 

A pünkösdi ember megvigasztalt, sőt boldog ember. Az elragadtatás mámora, amit a csúfolódók szemére is vetettek az első keresztyéneknek (Csel 2,13) s a homlokukon felragyogó mennyei fény (Csel 2,3) oly örömről beszélnek, amit a világ sosem adhat – csak és egyedül a Szentlélek! Istenhez hazatalált emberek élnek így Krisztus követésében, ők mindig is így éltek – mi se érjük hát be kevesebbel! „Bár a pokol serege támadjon ellenem, Jézusom mellettem áll – így bátor szívvel győzhetek!”

Milyen ügyvédet fogadjunk hát? A legjobbat. Azt, aki nem fog tévedni, sem becsapni, vagy cserben hagyni: aki öröktől fogva ismeri, mire van szükségünk! Segít megkülönböztetni a mellékest és elhagyhatót a valóban életfontosságútól. Kezünkbe adja örömünket, boldogságunkat – azt a tudást és bizonyosságot, hogy az övéi vagyunk, s örökre azok is maradunk! (HK 1.) Ennél pedig nincs több és nincs fontosabb.

 

„Csak légy egy kissé áldott csendben,

Magadban békességre lelsz!

Az Úr rendelte kegyelemben

örök, bölcs célnak megfelelsz.

Ki elválasztá életünk:

jól tudja, hogy mi kell nekünk!”

                                                 (274. dics. 2.v.)

 

Így legyen ez a mostani pünkösdben is, minden Szentlelket hívó, a jövőre nyitott szívű keresztyén életében. Ő maga hadd mutassa meg, hogy tudja, sőt jobban tudja, mint mi magunk, hogy igazán mire van szükségünk. Legyen ő a tanácsadónk, szószólónk és vigasztalónk – s akkor nyert lesz az ügyünk! Így is legyen. Ámen.