Anyák napján a köszönet és a hála magától értetődik. Egy ilyen szép ünnep azonban még ennél is többet érdemel: elmélkedjünk a női létezés lehetőségeiről, s épüljünk az igei példák és ellenpéldák szentelő erőterében! Erről szól az alábbi igehirdetés.

 

Igehirdetés 2018. május 6.

A női létezés lehetőségeiről

 

Lekció: 1Kir 19,1-8

Textus: 1Móz 3,20

„Az ember Évának nevezte el feleségét, mert ő lett az anyja minden élőnek.”

 

Igehirdetés

Május első vasárnapján anyák napját ünnepeljük. Áldást mondunk ilyenkor az édesanyákra a jóságért, az ajándékozó gondoskodásért – s arra gondolunk, hogy szeretetük életre szóló üzenet mennyei Atyánktól. Szívük alatt hordtak, míg meg nem születtünk, vigasztaltak, ha keservesen sírtunk, imádkoztak értünk eshető bajok idején – támogattak, óvtak, mikor arra volt szükség, s szelíden intettek, ha tévedtünk. Amikor lehunyjuk szemünket, akkor is ott lesz majd velünk jó szavuk és biztatásuk!

Rajtuk át kapjuk az élet közvetlenségét, a fészek-meleg örömét, a megmaradás és a folyamatosság akarását: kik ők, ha az ige fényében szemléljük mivoltukat? Lehetőségek, melyek nekik, és csak nekik adattak, a női nemnek: amik azonban mindnyájunkat emlékeztetnek és – ébresztenek. Így mostani igehirdetésünk sem róluk szól csupán, hanem valójában nekünk és rólunk, minden embernek.

A Biblia első lapjain ott az ősanya, Éva. A mindennapi élet őrzője és éltetője, aki azonban nevét, azaz mivoltát az Éden-kerten kívül kapja – Ádámtól. Ez már nem az isteni tisztaság állapota, hanem a férfival való találkozás jegyében zajló, kiszámíthatatlan sors: következmények és bonyodalmak hálózata. Itt már jelen van a bűn és a szenvedés, az elvárás és a kötelezettség, az életre vigyázás megannyi örömével és nyűgével: terhesnek lenni, szülni, szoptatni, gyászolni, küszködni a férfi hatalmaskodásával, a szüntelen saját vágyakozással és reménnyel (1Móz 3,16) – egyszóval asszonynak lenni. „Az ember Évának nevezte el feleségét, mert ő lett az anyja minden élőnek.”

Az emberélet küzdelmesen szép és mindenkire kötelező szintje ez, mely teremtett mivoltunkból fakad, de a paradicsomi létezésünkkel immár sajnos a hátunk mögött. Elhozza “állapotbeli kötelezettségeit” és jönnek állomásai: mindenből az első, aztán a gondot jelentő hiányok és bonyodalmak az áttekinthetetlen életsodrásban. Álomként zavart és ismeretlen, amit az élet hoz – s mindehhez egyszer csak elkezdünk kifelé is menni belőle…  Amilyen megfoghatatlan kezdete, úgy értelmen túli kimenetele is – s a titokzatos és veszélyes áramlásban az asszonyok jelentik a biztos pontot. Családi ünnepek, karácsonyok, szépen végiggondolt évfordulók – de hírek hozása és vivése is; a lankadók biztatása és a betegek fölemelése, ám ugyanakkor aggódás, az élet kincseinek irracionális féltése – ezek mind a női létezés jellemvonásai. Berzsenyi még ezt is hozzáteszi:

 

„Hogy a szelíden érző szépnemet
Letiltva minden főbb pályáiról,
Guzsalyra, tőre kárhoztatni szokta
A férfitörvény, vajon jól van-e?
Igen: ha az csak úgy tekintetik,
Mint ösztöninknek szenvedő edénye
S nyers kényeinknek játszó eszköze.

De hát csak erre vagynak-é teremtve
Azok, kik embert szülnek és nevelnek;
Kik életünknek gyönge bimbait
Dajkálva őrzik forró keblöken,
S véröknek édes nedviből itatják;
Kik szebb korunknak ékes napjain
Rózsás kötéllel kapcsolnak magokhoz
S lelkünket égi érzésben feresztik;
Kik ősz korunkban reszkető fejünket
Ismét ölökbe vészik s dajka-karral
Vezetnek éltünk véghatárihoz,
S ölelve tésznek a halál ölébe,
Míg ott is újra vélünk egyesülnek…”

                                     (Dukai Takách Judithoz, részlet)

 

A sajátosan nőit ennél szebben elmondani talán nem is lehet. Berzsenyi hitvesének unokatestvére volt egyébként a költőnő, akihez a vers szól, s a mű többi része biztatás és megerősítés: igenis lehet a házimunkán túl akár költő is, akinek arra hivatása van!

Istenünk igéje fölmutat azonban egy egészen más női lehetőséget is: a démoni, pusztító lelkületet. Jézábel, Akháb király szíriai felesége nem kegyelmez Illésnek – esküt tesz elpusztítására. Kedvenc Baál-papjainak Kármel-hegyi leöléséért kíván bosszút állni: „Úgy bánjanak velem az istenek most és ezután is, hogy holnap ilyenkorra azt teszem veled, ami azokkal történt!” (1Kir 19,2) Mondhatnánk, nem különös ügy a haragja, hiszen csupán azt viszonozza, amit Illés tett – ám éppen itt a baj. Amikor az ember erkölcseit mások szabályozzák be, s az „ahogy te, úgy én is” elfogadott, sőt megkérdőjelezhetetlen emberi mércévé válik, ott valami nagyon lényegi vész el.

E viszonyulás baja és betegsége éppen abban áll, hogy csupán emberi, és semmi más. Hiányzik belőle az égre tájékozódás, örök Atyánk szentségének tudata. „Allzu menschlich…!” – túlságosan emberi, ahogy Wagnernek írta filozófus barátja egy késői művéről. Tökéletesnek tűnik ugyan hivatkozásként a “ha te így, akkor én is úgy” – ám ebből a magasabb mérce s az embernél nagyobb Isten ismerete, valamint az élet egyszeri voltának megrendültsége hiányzik. A kocsmai verekedések színvonala, hogy „…Az egész ott kezdődött, hogy én visszaütöttem” – s innentől minden megengedhető egyéni kapcsolatok terén éppúgy, mint a világpolitikában. Mindenki csak valamilyen “agresszort” akart megfékezni, éspedig az emberiességre, a humánumra és a közös értékekre hivatkozva (valójában pénzért, olajért és hatalmi befolyásért) – ám buzgón mutogat a másikra: minden őmiatta van…! Csak ne lenne olyan átlátszó az egész.

Embernek lenni egy vonatkozásban biztosan különbözik minden lehetséges természeti lény életrendjétől: számára az ég felé tájékozódás kötelező és mellőzhetetlen. Ahol ezt nem ismerik el, ott marad a vadon törvénye, ami emberi térben egyébként mindig alig érezhető, könnyen palástolható köznapi lezülléssel veszi kezdetét. Ádám és Éva látták, hogy kívánatos az a gyümölcs a fán – hát ki haragudhat a vágyakra? Emberek vagyunk…

Erről gondolkodva eszünkbe juthat azonban az egymást támogató nők összeesküvése is: Heródiás és lánya, Salómé együtt fosztják meg a valóban férfinak nevezhető férfit, Keresztelő Jánost fejétől – mert az kimondta, hogy még egy királynak sem szabad megöletni saját testvérét, hogy feleségét megszerezze magának. Ez azonban már az egész pompájában kibontakozó démoni játszma, amiben csábítás, bosszúállás és kegyetlenség valamennyi komponense együtt díszeleg. S hogy félreértés ne essék, bár archetipikusan valóban női jelképek testesítik meg e változatot leggyakrabban, igenis mindkét nemre egyformán érvényes a benne rejtőző súlyos tanítás: a “szerelmi lángolás” legfőbb mozgatói leggyakrabban a hiúság, a birtokbavétel és a hatalom gyakorlása – igazi természete pedig nem egyéb, mint „egy ilyen nagy király”, vagy egy „ilyen pompás nő” megszerzése. Én megérdemlem, nekem jár – ez a kíméletlen és korlátlan önzés filozófiája.

S ott a végeredmény: Keresztelő János véres feje a tálon – az összeroncsolt ember, a megtaposott házasság, a többé jóvá nem tehető bűn, a visszafordíthatatlanul, örökre eladósodott lélek. Illés Kármel-hegyi ítélete az Úr által rendelt megtisztítás: a Baál-papok lényegében férfi-prostituáltak voltak, az ott zajló orgiasztikus “istentisztelet” nélkülözhetetlen kellékei – Jézábel pedig csak elvakult egyéni bosszút kíván állni elveszett szíriai gyermekkoráért, az ottani állapotokért, éspedig minden égből származó indítás és szakrális tartalom nélkül. Egyszóval az istentelen ember őrülete, hatalmi tébolyának dühöngése ez: ha nekem nem jó, másnak se legyen! Sztálin egész nagybirodalmi tombolása, a gulágok és a politikai rendőrség terrorisztikus mindenhatósága mögött ott volt, hogy ortodox papi szeminaristaként ebédelés közben kikutatták szekrényét tiltott könyveket keresve, s találván ilyeneket, kicsapták az intézményből… Halála azonban, ha lehet hinni a szemtanúknak, véres tetteinek következményeként – III. Richárd bosworthi csatát megelőző rémes álmának kópiája. A méltó büntetésre az ő esetében sem kellett az örökkévalóságig várni.

Igénk még egy harmadik lehetőséget is fölmutat. Igaz, ez már olyan szép, hogy alig hihető, hiszen túl van a női létezés általában ismert lehetőségein, amennyiben valóban – angyali. Akiről itt szó van, az sem nő, sem férfi, több ezeknél: az Úr küldötte. Az “angyal” ugyanis ezt jelenti. Egy lény, aki nem a maga vágyait tölti be, nem egyéni ötletei vagy tébolyai jegyében cselekszik, hanem az Örökkévaló megbízásából gondozza és előreviszi az életet!

Illésnek menekülnie kell, hogy életét mentse, s éppen meghalni készül elkeseredésében a pusztai rekettyebokor alatt: „Elég már, Uram! Vedd el életemet, mert nem vagyok jobb az elődeimnél!” Vannak szélső helyzetek Isten gyermekeinek életében is, amikor minden kiüresedik és hiábavalónak látszik. Az elkeseredés néha szinte elkerülhetetlen, ám a kétségbeesés már nem Isten szerint való!

El is küldi angyalát az Úr a pusztai bokor alatt kimerülten alvó prófétájához, s az megérintve őt ezt mondja: „Kelj fel és egyél!” Illés pedig “amikor föltekintett, látta, hogy a fejénél forró kövön sült lángos, és egy korsó víz van. Evett és ivott, majd újra lefeküdt. Az Úr angyala másodszor is visszatért, és megérintette, és ezt mondta: Kelj föl, egyél, mert erőd felett való utad van. Ő fölkelt és evett és ivott, és annak az ételnek erejével ment negyven nap és negyven éjjel az Isten hegyéig, Hórebig.” (1Kir 19,4-8)

Amikor az emberélet, ezen belül a női létezés lehetőségeit latolgatjuk az angyalival is számolnunk kell. Mindennek van alámerült, démoni – s a szentelődés útján járó, emelkedő, angyali verziója! Ki hozott sült lángost és korsó vizet Illésnek? Nem tudjuk. Egy közelben elhaladó karaván valamely tagja éppúgy megszánhatta a bokor alatt fáradtságtól hortyogó hajléktalant Illés prófétában, mint ahogy az ég közvetlenül is bízvást materializálhatta mentő szándékú ajándékát, ha éppen úgy akarta – az “Úr angyalának” segítsége körül mindig titok lebeg. Helyesen, mert a jelek az Ajándékozóra mutatnak: éppen e célból, a léleknek Istenéhez visszatalálása végett adatnak…!

Amikor idős (vagy nem idős) házasok egymás véd-angyalának bizonyulnak: vigasztalni s szelíden ébreszteni tudnak, a valósághoz és a küldetéshez visszasegítenek – akkor angyali minőségben állnak egymás mellett. Illésnek vissza kellett zökkennie elhagyott hitéhez – s pontosan ezt kapta meg az angyaltól ajándékba. Ereje fölötti útra is képes lett – a negyven nap erős jelképe ugyanis azt fejezi ki, hogy „halálra gyalogolta magát” a pusztában – de teljesítette küldetését. Élete nem maradt sem üres, sem hiábavaló. Népe lelki megújulásához hozzátette, amit csak és kizárólag ő tudott hozzátenni – s van-e ennél fontosabb? Jézábel sötét, halálos bosszú-esküje hátterén csak még jobban ragyog a hit áldozatos helytállása!

Anyák napja általánosságaitól így jutunk el a női, sőt egyetemes létezés lehető legtágabb igazságához: emberi lélek boldogan és beteljesülten kizárólag egy magánál nagyobb összefüggésben tud elhelyezkedni. „Tudom, az én Megváltóm él, és utoljára az én porom felett megáll. Ha ez a bőröm lefoszlik is, testemből látom meg Istent, az én szemeim látják meg őt, nem pedig más.” (Jób 19,26) A végső otthonosságot, a hazaérkezés ünnepi fényét, bensőséges illatát pedig nem adja más ember gyermekének, csak az élő Isten – hisz öröktől fogva tőle jövünk, s hozzá is térünk haza.

A női létezéstől indultunk: lehet megélni a családi kötelezettségek világában igyekezettel, ösztönösen; gyarlóságokkal vegyítve az életadás csodáját, mindig függésben a férfitől, s mindig lázadva is ellene – vagyis Éva módján. Ha férfiakról beszélünk, mondhatjuk nyugodtan, hogy Ádám, vagyis az agyag-ember modorában: mert az Első Lélek nemtől függetlenül mindenkor és tragikus bonyodalmával együtt folyamatosan megújulásra vár.

Elszabadulhat azonban a hajóágyú, s akkor jön a “Démonidák raja” – sziporkázó fényeivel az égboltra vágyait vetítőnek, s nyaka szegésére az igazság emberének. A démoni létezés végső kimenetelében szükségképpen életellenes, nem is lehet más. „A tolvaj nem egyébért jő, hanem hogy lopjon, öljön és pusztítson…” (Ján 10,10) Az pedig már édes mindegy, hogy a démoni, azaz alvilági létezésnek szerelem, karrier vagy éppen pénz a neve – mert Jézábel, Heródiás és Salóme köreiben sokan elférnek: lényeg a csalás és a csalódás, a bosszú és a bosszúság, az élet túlhabzsolása és elveszítése – egyszerre…

Ám ott a harmadik, az angyali lehetőség is: éltetően táplálni, sült lángost és korsó vizet hozni – Istentől vett megbízatásként az élet kiteljesedésén munkálkodni. “Én azért jöttem, hogy életük legyen és bővölködjenek.” (Ján 10,10) Ott már az sem fontos, hogy kit hogyan hívnak – ilyen úton járva ugyanis Úr küldötte vagyok. Életet viszek az erőtlennek, biztatást a remény nélkülinek: nem roncsolom, hanem kiteljesítem, céljához segítem az emberi létezést. Így már érdemes édesanyának lenni – de tegyük hozzá, így s csak így érdemes embernek lenni is. Fejezzük ki mindezt áhítatos imádsággal:

 

 „Mert boldog az az ember, ki dicsér tégedet,

És kóstolgatja minden nap szent beszédedet:

Hát legeltessed igéddel bolygó nyájadat,

És terelgessed Lelkeddel juhocskáidat!

 

Szentlelkedet töltsd ránk ki, mint hajnal harmatát,

És adj fejünkre tőled nyert ékes koronát,

Hogy áldozatra felgyúlt, megszentelt életünk

Oltárodon elégjen, Királyunk, Mesterünk!”

                                                                    (229. dics. 2-3. v.)

 

Így legyen. Ámen.