Lelkészet és költészet – Tompa Mihály méltatása
Előadás a Pest Megyei Könyvtár felkérésére 2018. április 11-én, a Költészet Napján
Lelkészet és költészet – Tompa Mihály méltatása (ea.)
Textus: Jób 8,9-10
„Mi csak tegnapiak vagyunk…. És a mi életünknek napjai, mint az árnyék a földön. Vajon nem tanítanak-e azok téged?”
Tompa Mihályt kétszáz évvel születése után újra felfedezi nem csak szűkebb pátriája, Gömör és a felvidéki magyarság, hanem egész nemzete, aminek jele a mai este is. Szívemből örülök ennek – nem csupán azért, mert Tompa Mihály életét református lelkészként élte le, mint magam is – hanem azért, mert olyan időkben tanította remélni a megtiport nemzetét költőként és lelkészként, amikor nehéz volt magyarnak lenni. 1849 után kétszer volt határidő nélküli vizsgálati fogságban Kassán a szabadságharcban részvételéért és a „A gólyához” c. verséért – amely mondandója és hangulata kísértetiesen emlékeztet az 1956 leverése után csak az emigrációban megjelenni tudó magyar versekre és írásokra. Ez önmagában is kivívná tiszteletünket – ám ne vágjunk a dolgok elébe!
A gyermek Tompa Mihályt édesanyja halála akkor éri, amikor még nincs tízéves. Rimaszombatról nagyszülőkhöz, majd tizenöt évesen a Sárospataki Református Kollégiumba kerül, mely igazi Alma Materként életre meghatározza gondolkodását, és hazája szolgálatára elkötelezi. Költőnek születni kell, s Tompa megkapta ezt az ajándékot – sorain azonban mindig átsüt nem csak a költői lelkület, hanem a hívő ember meggyőződése is. Húszéves, amikor egy évig Sárbogárdra kerül preceptornak, azaz segédtanítónak, de visszavágyik Patakra, s ott elvégzi a teológiát, a bölcsészetet és a jogot is: így nyitva áll előtte, hogy tanár, ügyvéd vagy lelkész legyen.
Az ügyvédi ténykedést lélekrontónak tekintette, ezt a pályát tehát nem választja. Költői tervei voltak szívének a legkedvesebbek. Versei az 1840-es évek elejétől jelentek meg pesti irodalmi lapokban, elnyerve Petőfi, Arany, később Jókai és Szász Károly barátságát – de életét anyagilag nem látta megalapozottnak.
Először módos családoknál nevelősködik Eperjesen, majd 1845-ben megpályázza a miskolci református gimnázium retorikai és költészet tanári székét – de nem jár sikerrel. Váczy János életrajzírója így ír erről (1913): „Az ottani derék káplánt, Solymossy Sámuelt választják meg. Tompa később tréfásan emlegette, hogy Solymossy őt örök hálára kötelezte, midőn “a gymnasiumi tanárság pályakoszorúját elragadta s e tövises koszorú helyett meghagyta a falusi papság csendjét és kényelmeit.” Látod, kedves Samukám – mondogatta Tompa később, midőn Miskolczon gyakran megfordult – ebben az esetben az vesztett, aki győzött s az nyert, aki vesztett.”
Tompa tehát parókus lelkészként éli le rövidre szabott életét: mindössze 51 éves, amikor meghal. Házasságában két gyermeke születik, mindkettő meghal; élete felét komoly betegségek és szenvedések kísérik. Mikor véglegesen a lelkészi hivatás mellett dönt, harminc éves: már ismert személy az irodalmi életben – és Petőfi egyszer csak váratlanul beállít hozzá! Egy hétig nála is marad a parókián, s együtt bejárják a környéket, Petőfi verset is szentel a találkozásnak. Évekkel később, már a szabadságharc bukása után Arany János is, családjával együtt, egy egész hónapot időz Tompa parókiáján. Petőfi már említett versében egyébként ezt olvassuk:
„…Uj hivatalodban hogy éled világod?
Hogyan vagy, mióta az Istent szolgálod?
….S te, ki annyinak vagy megnyugtatására,
Száll-e megnyugovás lelked hullámára…?”
(Petőfi S: Tompa Mihálynál)
Feleljen a kérdésre maga Tompa. Mielőtt ehhez egyik igehirdetéséből idéznénk állapítsuk meg, hogy nem csak költői, de született szónoki tehetség is volt. Hatásosan beszélt, ünnepélyes méltósága mindig megragadta hallgatóságát. Ő maga így jellemzi saját igehirdetői mivoltát Hanváról Arany Jánoshoz írt levelében: “Én itt híres, divatos pap vagyok, tán derék is; de ezzel még igen kevés van mondva; csak azt jelenti, hogy a többi tán olyan sincs. Hangom monoton, imádkozni egyáltalában nem tudok, nincs abban semmi kenet, semmi buzgóság; tudj’ az Isten! szégyenlek olyan „Istent lábánál lehúzó” tempókat, és hosszú, farizeus képet csinálni imádság közben, mint sokaktól látom. Azt azonban meg kell adni, hogy könnyen papolok, mindig könyv nélkül, mi egyszersmind azt is teszi, hogy a prédikáció sosincs velem a templomban. Improvizálni a csalásig tudok; nyelvem jó, pereg mint az orsó, de akkor nagyon sietek; és igazán néha olyan jól beszélek, hogy szinte sajnálom, hogy az egész beszéd elvész”. (1854)
Hogy a beszédek ne vesszenek el, erről ő maga gondoskodott: nem csak leírta őket, de négy kötetben nyomtatásban ki is adta. Ravasz László református püspök későbbi megállapítása szerint ötven éven át gyakran felhangzottak igehirdetései magyarországi templomok szószékein. Egy nevezetes történelmi könyvtárunkban kértem ki az „Egyházi beszédek” Miskolcon, 1859-ben megjelent példányát, melyben újév napjától szilveszterig találhatók igehirdetések. Az egyik augusztusi dátumú prédikáció fölött ceruzával két bejegyzés is található: 1873. augusztus, majd 1875 augusztus, és ugyanaz a kéz kihúzásokat is eszközölt a szövegből. Ezen kívül azonban piros-ceruzás húzásokat is találtam benne – ami összességében arra utal, hogy a nyomtatásban megjelent igehirdetést legalább háromszor elmondták ebből a könyvből – Tompa tehát ilyen értelemben sem dolgozott hiába. Vigasztaljon bennünket a régi egyházi axióma: „Amely prédikációt nem érdemes kétszer elmondani, azt egyszer sem volt érdemes.”
Ennek a kötetének címoldalán neve alatt ez szerepel: „Írta Tompa Mihály, hanvai református pap, egyházmegyei tanácsbíró, a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja.” (Nyomtatták Kecskeméten.) Figyeljük meg, miként vigasztalja esztendő utolsó napjára írt igehirdetésében hallgatóságát, milyen világos és igeszerű a mondanivalója, minden emelkedettség mellett is. Az igehirdetés címe: „Mi marad meg, ha idővel minden elmúlik? – Év utolsó napjára.” Alapigéje az a mondat, amelyet Shakespeare is idéz a Macbeth V. felvonásában, s angliai szülővárosában emlékművére is rávésték Jób 8,9-10-ből: „Life is but a walking shadow…” Magyarul a teljes idézet a Bibliából: „Mi csak tegnapiak vagyunk…. És a mi életünknek napjai, mint az árnyék a földön. Vajon nem tanítanak-e azok téged?”
Hallgassuk Tompát erről: „E mai nappal végére jutánk az évnek, keresztyén hallgatóim. Mély megilletődéssel érezzük lelkünkben visszhangzani a szent lecke szavainak értelmét: „A mi életünknek napjai, mint az árnyék a földön!” Érezzük, hogy a siető órákkal életünk is gyorsan fogy, és ellobog, mint a szélnek kitett szövétnek. Hiszen, ha úgy tehetnénk, mint Józsué! Ha mondhatnók: „Állj meg nap Gibeonban, és hold az Ajalon völgyében!” De a nap nem vár, és a hold nem áll meg! Bizony megemésztjük az esztendeinket, az esztendők pedig minket emésztenek meg….
…Ha minden, ami létezik, ily tartósság nélkül futó tünemény, árnyék inkább, mint test, ha senki és semmi sincs biztosítva az enyészet szétmorzsoló vasmarkától: úgy az ember igen szerencsétlen! A benne lakozó erőnek ugyanis mi a célja? Törekvéseinek mi az értelme? Életének mi becse van? Nyugtasd meg magadat keresztyén felebarátom! Ki az év végső óráiban komoly gondolatokkal küzdesz, nyugtasd meg magadat! Az élet minden jelenetei mulandók – de éppen azok vajon nem tanítanak-é: hogy keress állandót a változóban, különböztesd meg a romolhatatlant a romlandótól? Mert van bizony, ha mi idővel elmúlunk is, ami megmarad. Ezek a következők: (s e négy mondatnak kifejtése következik, ami maga az igehirdetés, de most csak a vázlatot hallgassuk:
- igaz fegyverünk, az erény
- bizonyos kincsünk: a tiszta szív nyugalma
- hű barátunk: Isten, aki nem hagy el, ha minden elhagyna is
- menedékhelyünk, hová bujdosásunkban tekinthetünk, és bujdosásunk után eljutunk.
….Vegyünk hát nyugodtan búcsút a haldokló év végső óráitól, megemlékezvén azokról, kik ez évben itt hagytak: megemlékezvén a szenvedésekről, melyek javulásunkra értek. De mindenekfelett megemlékezvén háládatos lélekkel Istennek kegyelméről, mellyel a lefolyt évben megtartott, éltetett és védett bennünket: ajánlván életünket jövőre is atyai gondviselésébe. Igen, a Te oltalmadba ajánljuk magunkat, ó Isten: idők és történetek hatalmas ura – a jövőre nézve is! Adj örömet vagy bánatot, elfogadjuk, mondván: Legyen meg Uram a Te szent akaratod! Ámen.”
Tompa vallása: a Patak szellemétől meghatározott Isten-hit, amit nem érintett a német vagy angol pietizmus Krisztus-központú, személyesebb kegyessége. Gondolkodása fókuszában így az egek egeiben lakozó teremtő és gondviselő Isten áll, akinek munkáját csodálhatjuk a természet nagyszerűségében és szépségeiben (ezt még a felvilágosodás is megengedte), segítségül hívjuk sorsunk fordulópontjainál: de igehirdetéseiben haloványabb a Fiú Isten, Krisztus valósága – ezért az istenemberség témáját ritkábban érinti.
Ne gondoljuk azonban, hogy valami színtelen deizmus jellemzi: Krisztus-hite tiszta és szilárd. Ilyen húsvéti imádságot ír: „Áldott Idvezítő, hiszek Benned! Hiszem, hogy életemnek nem lesz vége a koporsónál, melynek fullánkját elvetted, diadalát megtörted dicsőséges feltámadásod által; hiszem, hogy ama mennyei hajlékokban tiszta világosságtól környezve látlak meg egy napon a te Atyádnak jobbján!” (Olajág)
Lelkészi munkájában, igehirdetéseiben két fontos pillért találunk: tanít és vigasztal. Tanít, de nem az ismeretközlés értelmében, hanem arra buzdítva, hogy az ember okuljon élete eseményeiből, vonja le a következtetéseket és változtassa meg gondolkodását. Teszi ezt míves, emelkedett, szívhez és értelemhez egyaránt szóló, ünnepélyes és egyszerű emberek által is követhető módon. Ez Tompa életművének egyik legértékesebb vonulata: az Isten-tudat ápolása! De vigasztal is – és itt látszik meg emberi nagysága: ha valakinek volt szenvedése, gyásza, és gyötrelmes betegsége, az ő volt. Súlyos fájdalmak közt vért hányt, daganatok és álmatlanság gyötrik, szívelégtelensége van, egyik gyermeke néhány hetes korában, másik négy évesen hal meg, éppen „Pünkösd reggelén” – ami egy fájdalmas vershez vezet:
„Vígan mosolyog a föld határa,
Az ég felette tiszta, kék:
Mintha e napját a világnak
Ott fenn is megünneplenék!
Ah, a mosolygó föld, derült menny
Sötét, borúlatos nekem:
Kórágyon fekszik szenvedő nőm,
Terítőn kedves gyermekem!
Virít a rózsa, és a hajnal
Harmatja még kelyhén ragyog;
Az ünneplő sereggel én is
Pünkösti rózsát szaggatok!
S halotti koszorút fűzve,
Bús harmatot hint rá szemem:
Kórágyon fekszik szenvedő nőm,
Terítőn kedves gyermekem!
…Letört fájáról életemnek,
Letört az egyik lombos ág;
Enyészetes forró szelével
Sárgítja a kór másikát,
S ha még ez is… száradj ki akkor
Lombatlan bús fa, életem…
Kórágyon fekszik szenvedő nőm,
Terítőn kedves gyermekem!”
Tompa mégsem csupán egyéni bajaival és szenvedéseivel foglalkozik. Van hite és ereje másokat ajándékozni: egyik legolvasottabb munkája az öt kiadást megért „Olajág – Elmélkedések és imádságok hölgyek számára.” (Pest, Heeckenast nyomdájában, 1867) Tompa a könyvet feleségének ajánlja:
„Fohászodat bocsásd az égre föl
Mely annyi sebre enyhet harmatoz,
S a lelki béke olajága lész,
Amit hited fehér galambja hoz.”
Ez egy igazi „kapcsos könyv” – míves borítóján tövises virágokkal övezett arany református kehely, utalva Jézus értünk ürített keserű poharára. Különböző női témákat tárgyal, ahogy azt egy ma élő kedvelője – maga is költő, megjegyezte: talán itt-ott még az Arany János mélységeit is meghaladó versekkel bővítve. Ilyen fejezetcímei vannak: „A templomban”, „Honszeretet”, „A szabadban”, „A bölcsőnél”, „A magányban”, „A nőiség”, „A könny”, „Kevélység”, „A nyelv”, „A temetőn”, stb. Érdekessége, hogy a női nem nevében, többes szám első személyben van fogalmazva, “mi nők” – hogy olvasói könnyebben azonosulhassanak mondandóival. Hallgassunk egy rövid idézetet a „Kedvesség és tetszvágy” c.fejezetből:
„Bevett szokás és általánossá vált hangulat a világon: a kedvességhajhászást és tetszvágyat kizárólag nemünk gyengeségének tartani. Ritka nő, ki – ha a csacska nyelvek egyéb bántásától ment marad is, hogy a „tetszelgő” címet kikerülhesse…. Azonban, hála a gondviselésnek! – rejlik a női kebelben bizonyos titkos erő, mely bár szunnyad néha, de meg nem szűnik, el nem vész. Van valami természeti finom ösztön, mely mint a delejtű az északot: öntudatlanul is mutatja a jót, a kellőt, az igazat: s ha visszás hatások miatt elhajlása történt a női kebelben ez iránytűnek: nyugtalan hullámzással törekszik igaz irányára, míg magunkhoz térünk. Megment jó angyalunk! Az emberi kezek kontárkodása sem képes megrontani rajtunk Isten ujjának művészetét! Láthatárunk, mely setét köddel vagy rózsaszín párázattal volt túltelve feltisztul, és szabad látást enged. A rajongást lelkesülés váltja fel: légvárak helyett a földön építünk lakot.”
Itt is nyilvánvaló a sorok közt elrejtett szelíd intelem, tanítás, a lélek fölemelésének szándéka, egyszóval a papi lelkület – ami egy imádságos könyvtől nem is állhat távol.
Tompa hitében helyet kapott – s ez megint emberi és költői nagyságának jele, hogy kérdéseit, tűnődéseit is egybe tudta foglalni hitbeli bizonyosságával. „Alkonyatkor” c. versében, 24 évesen (1841) ezt a két hangot szólaltatja meg: (egy nyelvújítási, meg nem honosodott szó szerepel benne: a „korány” – ami a hajnalt jelenti) Ebben a versében a földi életet álomnak nevezi, s ami utána következik, azt viszont dicső hajnalnak!
„Tűnődve állok én
Az est sugárinál,
Midőn a nap sötét
Hegyek mögé leszáll;
Kérdem: ha életünk
Fáklyája majd elég,
Újabb dicső korány
Reá derűl-e még?
És vak éj után
Ragyogva kél napunk;
Jelenti: álmaink
Után – feltámadunk!”
Tompa, érezve közeli testi halálát, 1868-ban levélben elbúcsúzott barátaitól: Arany Jánostól, Jókai Mórtól, Lévay Józseftől, és Szász Károly református püspöktől, a Tudományos Akadémia tagjától. Utóbbinak ezt írja, önkritikusan szólva verseiről:
„Kedves jó Károlyom!
Rajtatok, akiket szeretek, jár most gyakran gondolatom. Az utóbbi napokban már csaknem a tűrhetetlenségig súlyosbodott betegségem. Gazdag volt életem derék, szerető, őszinte barátokban, kik közé – bár csak 4-5 – számíthatlak téged is, kedves Károlyom.
……Ügyeim: anyagiak, szellemiek rendben vannak. A Kisfaludy Társaság könyvtárában letett csomag kimutatja a megsemmisítendő, kihagyandó versek számát, mely légió. Jól esett a szigorúság magam iránt; mert bár mostanában jól, tán tökéllyel írtam verseimet, de léha van elébbi dolgozataim közt sok.
Magam sem tudom: miért tettem le minden jó versem eredeti kéziratát is? Azonban jó lesz az a jövendőre nézve…
Híved, barátod,
Miskád”
Mielőtt azonban végleg eltompulunk, fejezzük be Tompa lelkészi méltatását Arany Jánoshoz írt rövid búcsúlevelével:
„Kedves Jánosom! Lelkemnek híven s végig szeretett barátja! Végórámban, az élet határánál, visszatekintve életemre: magas lelkednek vonzalma, barátsága meghat. Fogadd, búcsúra, lankadó jobbomat! Kedveseiddel, mind négyeteket értve, legyen rajtad Isten áldása! Kifáradtam, pihenek. A lélek él: találkozunk!
Ajánlom enyéimet! Végig híven szerető,
Miskád”
Tompa sírkövére c. versében Arany János ezt írta “válasza” soraiban:
„…nyugszik, maga egy burkolt, szomorú kép,
Várva nagy értelmét bús tele titkainak.”
Mi már látjuk – azt hiszem, ma este bízvást mondhatjuk ezt: nagy értelmét bús tele titkainak,….
Köszönöm megtisztelő figyelmüket.
