Jézus hét szava a kereszten

Nagypéntek előtt végiggondoljuk, mit hallunk Jézustól a kereszten. Szégyenkezünk ilyenkor vétkeink miatt, s ámuldozunk az ő nagyságán és végtelen jóságán, akaratlanul szembesülve azzal, mi hol állunk, s kik is vagyunk. Erről szól az alábbi igehirdetés.

 

 

Igehirdetés 2018. március 25.

Jézus hét szava a kereszten

 

Lekció: Zsolt 22,1-32

Textus: Mát 27,45-46

„Tizenkét órától három óráig sötétség lett az egész országban. Három óra tájban Jézus hangosan felkiáltott: Éli, Éli, lamá sabaktáni! azaz: Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engemet!”

 

A Nagypéntek nem az elhangzott beszédekről híres. Éjszaka a főpap házánál megvolt a szinhedrion ülése, kora délelőtt pedig Pilátus ítélete – utána aztán a kivégzésre összegyűlő tömeg már csupán egy-egy szót, vagy felkiáltást tudott elkapni, aki egyáltalán az események közelébe ért. Magát a történetet részleteivel (ne feledjük, Jézust elrettentésül, követői megfélemlítésére feszítették meg), csak az „illegalitás” évtizedei után merték írásba foglalni a keresztyének – addig a gyülekezet tagjai szívükben őrizték.

Ma négy evangélium mozaikjaiból kell összeraknunk, mi is hangzott el a kereszten. Késő évszázadok emlékezői, csak morzsákat találunk: ezek mégis egy magasabb létezésre táplálnak – mert az élet kenyeréből valók. Készüljünk Nagypéntekre Jézus utolsó szavain elmélkedve! Imában foglalta ezeket 1641 táján Pécselyi Király Imre, melyet ma a Református Énekeskönyvünkben megtalálunk, s énekelhetünk-imádkozhatunk gyülekezetben, vagy odahaza egyéni áhítatunkban is. Így kezdődik:

 

„Paradicsomnak te szép élő fája; ó kegyes Jézus, Istennek Báránya!

Te vagy lelkünknek igaz Megváltója, szabadítója!

Értünk egyedül szörnyű kínt szenvedtél,

megfeszíttetvén töviset viseltél,

mi bűneinkért véreddel fizettél, és megölettél!

Csudánkra vannak a te szép gyümölcsid,

nagy kínjaid közt való szent beszédid,

kiket keresztfán szóltál, szent mondásid – hét szép szavaid…”

                                                                         (337. dics. 1-3. v.)

 

A zöld hajtásokkal kivirágzott aranyló keresztfa, kevesen tudják – a középkor egyik fontos képi motívuma volt. Megtalálni katedrálisok gótikus festményein szerte Európában. Talán még kevesebben lelnek rá, hogy a budapesti Gresham-palota (ma szálloda) egyik lépcsőházának színes ólomüveg Kossuth-ablakán is ott ez a jel, az üvegművész Róth Miksa jóvoltából, pazar szecessziós ábrákkal ölelten. Eszünkbe juthat ez a kép (sőt meg is nézhetjük, ha vesszük a fáradtságot) hiszen nagyhéten áhítattal imádkozzuk: „Paradicsomnak te szép élő fája; ó kegyes Jézus, Istennek Báránya…!”

A keresztyénség lényegével még nem találkozott ember szívesen mondja: a vallások mind egyformák, ugyanazt tanítják. Nem így van. Nézzük meg a vallásalapítók életének végét (Zsid 13,7), mert mégiscsak az a döntő, hogy a legfontosabb személy maga mit valósít meg tanításaiból: az egyik nyolcvanévesen, gombavacsora után hal meg éjszaka; a másik háremet tart, s 13 éves kedvenc felesége ölébe hajtva fejét szenderül paradicsomi létre – Jézus pedig mérhetetlen szenvedései közepette a kereszten odaszögezőiért imádkozik! Megbecsüljük mindenki hitét, de egyenlőségjelet nem teszünk.

Egy japán keresztyén asszony mondta el egy nemzetközi konferencián, könnyes szemmel, mit élt át a 2. világborúban kislányként. Óvóhelyen voltak a pincében, s jöttek az amerikai bombázók. Hatalmas robbanások, egyre közelebb és közelebb – mindenki leszámolt életével… Szüleivel egymás kezét fogva imádkoztak, s ő hallotta édesapját, aki nem csak magukért, a családért, hanem azért a pilótáért is könyörgött, aki felettük a bombákat kioldja! Az ilyesmit nem lehet elfeledni – a Jézus valódi követői mesterüket követve maguk is emlékezetes nyomot hagynak.

„Atyám, bocsásd meg nekik, mert nem tudják, mit cselekednek.” (Luk 23,34) Jézusnak ez a mondata elég ahhoz, hogy őt páratlannak, Egyszülöttnek nevezzük a világtörténelemben – s hol vannak még tanításai, életgyógyításai…! Ilyen mondatot hiába keresünk a vallások tanai között: ez fölötte áll minden hagyománynak. Olyan magaslat és cél, a nagylelkűség maga, mely méltán lett a világ népeinek áhított erkölcsi iránypontja. Itt értjük meg, hogy a hagyományok mind hordoznak megszívlelendő igazságokat, de Krisztus azok valódi betetőzése. Ő a zárókő, melyet az építők megvetettek, ám szegeletkő lett! (Zsolt 118,22 Luk 20,17)

Járuljak őhozzá magam is, mint kegyelemre szoruló bűnös ember, s nem csak akkor, ha életem épp mostoha, s eljönnek hozzám is a szenvedések. Jézus hét szava közül – már ezzel is tanít – az első imádság, amit nem is saját magáért mond! Értem is könyörög ott, aki tudatlanságomban számtalanszor átszögeztem őt, nem lévén tisztában vele, mit is cselekszem. Csak török előre a nagy élethajszában, mint annyian, megfontolás és eszmélődés nélkül…

A Golgotán két gonosztevő között feszítették meg. Beteljesedett, hogy az igazat „…a bűnösök közé számlálták.” (Ézs 53,12 Márk 15,28) Az egyik szidalmazza, a másik azonban könyörög, hogy emlékezzen rá, mikor eljön az ő országában – s az utolsó utáni percben mondott imádság meghallgatásra lel. Jézus második szava így hangzik: „Bizony mondom néked még ma, hogy velem leszel a paradicsomban!” (Luk 23,42-43)

Megérinti szívünket a könyörület: ilyen jóságra valóban csak az Isten Fia képes! Ám meghalljuk a párbeszéd intelmét is – bocsánat s kegyelem annak jár, aki azt kéri. Talán nem kellene várni a végső pillanatig. Magunkba szállni azonnal kell, mikor eljön a ráeszmélés, holnap talán már késő. Nagyhét a bűnbánat s életünk megjobbításának ideje – el ne szálljon önmagunkkal szembenézés nélkül! Ismerjük föl, ami vétek, ha nehezünkre esne is, talán egészen hozzánk nőtt már – s görnyedjünk csak alatta bánkódó szívvel. Ne restelljük kérni a bocsánatot, mint a léha s öntelt emberek; fejünket lehajtva valljuk meg az Úrnak – s hagyjuk el vétkeinket!

Jézus követőinek volt egy külső köre, a hetven tanítvány – ezeket is felhatalmazta erőivel. (Luk 10,17) A tizenkettőt maga hívta el, s fölment velük a hegyre, ott tanította őket, mint az új Törvényadó. (Márk 3,13-14  Ján 13,34) János volt a leginkább szeretett tanítványa. (Ján 13,23) Őt, és édesanyját megpillantva a keresztről, egymásra bízta az elárvultakat. Harmadik szavát ezért így halljuk: „Asszony, íme a te fiad – ifjú, íme a te anyád!” A végtelen szenvedések közepette volt gondja rájuk! Csuklói s lábai odaszögezve a fához, levegőt venni tud valahogy, de kilélegezni a karjait lehúzó teste miatt már alig, vagy sehogy… A kegyetlen és vérző kínok közt valóban irgalom volt, ha a kivégző osztag parancsnoka, megelégelve az iszonyatos szenvedéseket, dárdájával végül átszögezte a vergődőt. Jézus pedig íme, anyjával és kedves tanítványával törődik a kínoknak ezen az óráján!

Jól teszi a keresztyén, ha panaszaival – itt fáj, ott fáj; meg nekem lelki gyötrelmeim vannak – elszégyelli magát. Hol vannak a mi szenvedéseink, a legfájóbbak is az övéihez! Emlékezzünk csak minden bajunkban, gyötrelmünkben az ő fájdalmaira! Mi ugyan vétkeink miatt méltán szenvedünk, ő azonban semmi bűnt nem cselekedett. Szent, igaz és folt nélküli volt, így vette el a világ vétkeit! Egyedül benne, Isten Bárányában bízhatom, ő ismeri minden szenvedésemet, mert magára vette azokat. Törődött a nyomorult gonosztevővel, s gondja volt anyjára, meg ifjú tanítványára a kínok közepette – rólam sem fog megfeledkezni. Emlékezz Uram reám, amikor eljössz a te országodban!

Negyedik szava megint imádság. Péntek délután volt, a hithű zsidók ilyenkor a szombat beköszöntét üdvözölték. Erre a célra is használatos, ismert sabbath-kiddus volt a 22. Zsoltár, melynek első sorait halljuk: „Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engemet?” A kétségbeesett imádsága, akit a világ erői, a köznapok áradata messze sodort az Úrtól, s nem leli már létezése alapzatát. Ereje kiszáradt, mint a cserép, nyelve ínyéhez tapadt, gonoszok vették körül, köntösére sorsot vetettek. Ki mondhatott ilyen szavakat több joggal, mint éppen a kereszten vergődő Igaz? Átszögezve a szégyenfán, megcsúfolva, elhagyatva és kiszolgáltatottan, s ő ott is, akkor is – Istent hívja!

A szombat-zsoltár vége (sajnos kevesen olvassák végig), már arról szól, hogy számon tartja az Úr a nyomorultat, meghallgatja kiáltását: nem fordul el tőle! „Felőled lesz dicséretem a nagy gyülekezetben!” (Zsolt 22,26) Megismerik az emberek az Urat, megtérnek hozzá, s leborul előtte minden nép! „Eljönnek, s hirdetik az ő igazságát az ő utánuk való népnek, hogy ezt cselekedte!” (Zsolt 22,32)

Nem tudjuk, végigrecitálta-e Jézus a zsoltárt, vagy csak az első mondatokig jutott: ez immár végleg titok. De azt tudjuk, hogy ő ott a kereszten nem magáért, hanem érettünk szenvedett, hogy mi az ítéletnek ettől a keménységétől megmenekülhessünk. El ne feledjem majd éltem végső percében, a kételyek idején, hogy ő a kárhozatot járta meg értem, fenékig ürítve a keserű poharat! Mi más erősíthet majd azon az órán?

Ötödik szava ez: „Szomjúhozom.” A testi gyötrelmek legrosszabbja, amit ember megélhet. Étel nélkül bírható valameddig, víz nélkül azonban hamar elvész az ember. S Jézust a kereszten ki is gúnyolják: szivaccsal ecetet visznek szájához – lássuk, eljön-e Illés, hogy segítse, s levegye a keresztről! Az Úrra bízta magát, most mentse meg őt! Szégyenkezve emlékezem meg keményszívűségeimről. Hányszor voltam kegyetlen, önző, tekintetlen – vittek az indulatok, a helyzet, a vélt nagy igazság… Nagypénteken azonban magamra ismerek. Mohóság, gúnyolódás, olthatatlan életszomj: ezeknek bére ott a kereszten – az ő mondhatatlan szomjazása. „Mind, ami kín s ütés ért, magam hoztam reád, / Uram, e szenvedésért lelkemben ég a vád…” Ne kisebbítsem vétkeimet. A láthatók, s a gondosan rejtettek egyaránt nyilvánvalók számára – mert az ítélet óráján minden áltatás és önigazolás semmivé válik.

A hatodik szó ezek után már a halál súlyával, annak visszavonhatatlan erejével  szól: „Elvégeztetett.” Nincs tovább, vége – ez a kifejezés jelentése. De mégsem ennyi! Ami itt tiszta és szent áldozatként végbement, az hiánytalan, teljes és örök. A vigasztalás felhangja is ott e szóban: készen van, hozzátenni, de elvenni sem lehet belőle – ez a megváltás maga. Akiből e szó, tulajdonképpen végső keserűségében, kibukott, az halálosan komolyan vette az embervilágot: a harminchárom éves názáreti mester tényleg mindent odaadott értünk! Nem csak az élettől, de a megváltottaktól is veszi e búcsút hatodik szavában – mi pedig tekintsünk rá nagypénteki szívvel:

 

„Szent áldozat tedd, meg ne szűnjünk

Kereszten látni tégedet!

Szent véred mossa csak le bűnünk:

Lelkünk előtt az tár eget!”

                                                         (343. dics. 3.v.)

 

Ahogy Jézusnak a kereszten mondott igéi közül a legelső, meg a középső is az imáé – úgy az utolsó is az: „Atyám, a te kezeidbe teszem le az én lelkemet.” (Luk 23,46) Imádság keretezi tehát mondásait a kereszten! Istentől azonban nem búcsúzik a végső szóban – hozzá szenvedése beteltével hazatér, mint örök hazájába. Leteszi lelkét Atyja kezeibe! Ezzel adja a legnagyobb segítséget, a legfőbb jót a bűnös világnak: nyugtalan, háborgó szívünkhöz szól. Hiszen ezt mondja utolsó fohászával: Van atyai ház, s van megnyugvás is az örök szeretetben! Istenhez fordul hát az élettől megválás percében – s minket erősít, akik magunk is szeretnénk egykor így elpihenni. Hittel, a létezésről való teljes és rendíthetetlen bizonyossággal:

 

„A pályafutást mi is elvégezvén,

Lelkünket ajánlhassuk szent kezedbe;

Mint megváltottak, mondhassuk nagy szépen,

Éltünk végében:

 

Hála légyen a mennybéli Istennek,

Ki megváltója lőn bűnös embernek,

És megszerzője szent békességünknek,

Idvességünknek!”

                                                        (337. dics. 14-15.v.)

 

„Így halni: jó halál” – Megváltónk így ment előttünk! Mi pedig, mint esendő követői, ám egészen megváltottai, s drága vérén vett tulajdonai, ámulva készülünk hozzá – hogy egykor majd örökké vele is maradjunk. (1Thess 4,17-18) Így legyen! Ámen.

 

 

Fohász

Jézus, ki értünk szenvedtél, Hogy éljünk, halálra mentél:

Néked, néked szívből hálát adunk;

Holtig, holtig híveid maradunk…! Ámen.  (339. dics. 7.v.)