Örök ismétlődés

Örök ismétlődés

A világ nem változik, olyan, mint mindig is volt. Vagy mégis…? A pillanat frissessége azt sugallja, hogy nem léphetünk kétszer ugyanabba a folyóba. A japán mondás is azt tartja: ”Ichi go, ichi e” – egy élet, egy találkozás… A bűn miatt azonban csupa ismétlődés az élet, mindig ugyanazokat a gyarlóságokat követjük el – hogyan is van ez? Erről szól az alábbi igehirdetés.

 

 

Igehirdetés 2018. május 27.

Örök ismétlődés

 

Lekció: 2Kir 13,1-7

Textus: Ef 4,17-19

„Többé ne járjatok úgy, mint egyéb pogányok is járnak az ő elméjük hiábavalóságában, akik értelmükben meghomályosodtak, elidegenedtek az isteni élettől a tudatlanság miatt, mely az ő szívük keménysége miatt van bennük, s erkölcsi érzék nélkül önmagukat bujálkodásra adták, minden tisztátalanságnak nagy nyereséggel való cselekedésére.”

 

Igehirdetés

A pünkösd utáni vasárnap Szentháromság ünnepe: ilyenkor az Örökkévaló csodálatos megnyilatkozásáért, Atya-Fiú-Szentlélekként való kijelentéséért adunk hálát. Elmélkedünk, s szeretnénk érteni a titkot, miért éppen így mutatta meg Isten magát, de leginkább csodálkozunk felette. Várjuk az ige saját magyarázatát, vezesse gondolatainkat – vajon mit tanulhatunk egy ilyen régi, s számunkra nehezen megfogható történetből is, mint amit Kalauzunk szerinti lekciónkban ezen a vasárnapon olvasunk az Ószövetségből – annál is inkább, hogy a Szentháromság tanának igei alapja az Újszövetségben áll előttünk.

Fölmerül a régi királyok tetteinek fölidézése közben Jóáház neve. Annyit tudunk róla, hogy Jéhu fia volt, s 17 évig uralkodott az északi országrészben, Izraelben. A történetíró ismétlődő fordulata annyit mond róla, hogy „azt tette, amit rossznak lát az Úr: nem tért el Jeroboám házának bűnétől, aki vétekbe vitte Izraelt.” Ez a bűn pedig a pártoskodás volt, ami legyengítette az országot: egyéni hatalmi ambíciók miatt kettészakadt a királyság, s az északi részt az Úr haragja rövidesen Arám, azaz Szíria kezébe adta.

Volt ugyan egy rövid időszak, amikor Jóáház „megengesztelte az Urat” s akkor kikerültek az ellenség hatalma alól: „Izrael fiai otthonaikban lakhattak, mint azelőtt” – alapjaiban mégsem tértek el Jeroboám házának vétkétől, az Aséra-szobor is ott maradt Samáriában – egyszóval folyt tovább a bálványozás és a hatalmi marakodás. A királynak végül ötven lovasa és tíz hadi kocsija maradt, ami egy jelentéktelen vidéki főúr házi védelme; a szír király lefegyverezte, olyanná tette őket „mint amilyen csépléskor az elszálló por…”

Szomorú ismétlődés, ami a krónikás emlékezetét áthatja. Újra ugyanazok a vétkek, még az irodalmi forma is változatlan: „Azt tette, amit rossznak lát az Úr: nem tért el Jeroboám házának bűnétől, aki vétekbe vitte Izraelt.” Történeti értelemben, mint említettük, ez az ország megosztása volt, ám tegyük hozzá, sokkal több volt hatalmi ambíciók tombolásánál. Isten ellen való véteknek bizonyult, mivel a legszentebb ügynek ártott. Belső harcaival, sorozatos királygyilkosságaival és állandó trónharcaival a választott nép pontosan azt nem teljesítette, amiért választott volt, amire elhívása szólt: “népek világosságaként” az Úr szabadítása föld szélső határáig való megismertetését. (Ézs 49,6)

Ezzel el is érkeztünk minden bűn ősi alaptípusához – ami abban áll, hogy nem azt az életet éljük, amit élnünk lehetne, és kellene. Betöltetlenül hagyjuk magas rendű lehetőségeinket: különösen is alatta maradunk a “választott szentek” (5Móz 7,6-8  1Pét 2,9) nemes többletének. Úgy élünk, mint bárki más – úszva az árral a hatalom, pénz és érvényesülés kétes küzdelmeiben. Pedig, tényleges munka és értékteremtés nélkül gazdagodni, nagy haszonnal kihelyezni harácsolt vagyonokat, nem ellenállni a kínálkozó „jó lehetőségeknek”: az igazság és jogosság semmibevételével, a kezet vérrel beszennyezve érdeket érvényesíteni, s természetesen hazudni, hazudni (ma „beszédteret létesíteni”) – ezek mind ugyanabból fakadnak. Köznapibb szinten: más hitvesét elszeretni, bűnnek sem tekintve a társak sorozatos cserélgetését – a felmentés pedig mindehhez, hogy nem egyszerre, hanem egymás után történt… „Ilyen az élet, lám, ez a legutóbbi sem jött össze – de semmi baj: majd a következő!”

A hitványság azonban három évezrede is hitványság volt, s a prófétai történetíró nem is méltatja többre, mint a sematikus fordulatra: „Jóáház azt tette, amit rossznak lát az Úr.”

Mi ma élünk, mondhatná minderre valaki – s nem is vagyunk a választott nép királyai…! Akkor hát nincsenek is ismétlődő bűneink? Nagyon is vannak, amiket azonban a szépelgő, simogató „békesség-prédikátorok” (Jer 6,14-15)  messze elkerülnek, csak hogy kedvében járjanak a hallgatóságnak, s helyettük ma bizony a sokat kárhoztatott (és nem ismert) tudomány leplezi le ezeket a közkeletű dolgokat. A bűn okozta “örök körforgást” a lélektan által pontosan körülírt regresszió pörgeti: az a lelki visszacsúszás, ami hetvenéves asszonyok haját szánalmasan vörösre festi, hogy magukat tizenévesnek hihessék, s életközépi férfiakkal elhiteti, most még egyszer szerelmes trubadúrok és Vronszkij módján hódító, hős lovagok lehetnek, akik egy unalmas házasságból „megmentik” az abból reménytelenül kifelé vágyakozót…

Az apostol nem hízeleg azonban olvasóinak, mikor nagyon is nevén nevezve a tényeket, az emberre leselkedő lehúzó erőket kérlelhetetlenül beazonosítja: „Többé ne járjatok úgy, mint egyéb pogányok is járnak az ő elméjük hiábavalóságában, akik értelmükben meghomályosodtak, elidegenedtek az isteni élettől a tudatlanság miatt, mely az ő szívük keménysége miatt van bennük, s erkölcsi érzék nélkül önmagukat bujálkodásra adták, minden tisztátalanságnak nagy nyereséggel való cselekedésére.”

Az antik görög világban az erkölcsi kicsapongással (amit a közmorál egyébként megengedhetőnek tekintett) érzékelteti Pál, hogy az isteni élettől elidegenedő embernek mi marad, ha érzelgősen, vagy szellemében megromolva „elméje hiábavalóságában” infantilizálódik... A lelki visszacsúszások közé tartozik nem csupán a szentimentalizmus, hanem önmagunk gátlástalan sajnáltatása, a mászolygás, és mások ügyeinek, jobb és rosszabb döntéseinek (távollétükben) órákon át való kitárgyalása, valamint a közéletben és a betelefonálós műsorokban a másik oldal szűnni nem akaró vádolása és gyalázása is – hogy csak a ma leginkább divatos és kedvenc foglalatosságokat említsük. Ezek mind infantilizmusok, tetézve intellektuális inkorrektséggel is: érett lelkű emberhez méltatlan magatartások – figyelemelterelések annak megkerülhetetlen szükségéről, hogy egyszer mindenkinek felnőtté kellene már válnia. Mivel e csoda rendszerint várat magára, marad az örök körforgás – a dolgok és bűnök hiábavaló ismétlődése, amit mindközönségesen “életnek” nevezünk… Erről az igének azonban egészen más a véleménye. (Préd 1,2  Préd 1,9)

Egy apró reménysugár ott világol Jóáház király sematikus történetében: akadt egy rövid szakasz uralkodása idején, amikor „kiengesztelte az Urat” – s a szír birodalom abban az időben nem is volt képes szorongatni az országot. Egyszerűen elment az ellenség: nem volt ereje. Ez a két dolog leggyakrabban valóban összefügg: a bűn nyakunkra hozza ellenségeinket, s ugyan mindegy, hogy az rosszkedv vagy világháború – ahol viszont emberek valósággal az Úrhoz térnek, ott ő derűt és szabadítást ad; azt olvassuk, egyszerűen „kikerültek Arám hatalma alól, és otthonaikban lakhattak, ahogyan azelőtt.” (2Kir 13,5)

Az idill és az otthonosság ugyanis Isten királyi uralmának (itt mindvégig ez forog kockán!) a világban föllelhető elő-íze. A „szőlő és füge alatt” barátait fogadó házigazda (Zak 3,10  1Kir 4,25  Mik 4,4)  egyszerre ábrázolja ki az ember földi boldogságát, s az örök isteni üdvöt. Eszünkbe juthat azonban az is, hogy az ősi, pompás kínai császári palota területének egykori kapuja valamikor a Mennyei Béke bejárata volt – ma az ország hivatalos ideológiája szerint a Legfőbb Harmónia Kapuja nevét viselheti csupán. Ami hasonlít némileg az eredeti névre, csak megfosztja azt transzcendens, mennyei dimenziójától. Hát ezért fontos, amikor a Biblia helyreállítja a dolgok valódi rendjét: először az Urat kell „megengesztelni”, dolgunkat az ég irányában rendezni, igenis Istennel megbékélni (2Kor 5,20) – azután majd az emberek is „otthonaikban lakhatnak, ahogyan azelőtt.” Sokan próbálkoznak megkerülésével: a földön paradicsomot építeni maguknak, magukból – ám látjuk, ez milyen eredménnyel jár. Aki nem hiszi, olvassa  el Jü Hua: “Testvérek” c. regényét – s fogja tudni, miről beszélünk.

Túl sok siker, anyagiak, vagy éppen ezek hiánya, aztán a magától értetődőnek tekintett belefeledkezés a pusztán biológiai létezésbe, az úgynevezett életbe – s az ember egyszer csak ott áll készületlenül, szemben az elmúlással, és semmit nem tud kezdeni önmaga megfoghatatlanul átmeneti mivoltával. Az egyetlen tényleges, megbízható valóság maga Isten, s ha valaki ővele haragban van (vagy ami ugyanaz, semmibe veszi) – az ne csodálkozzék, hogy egy kényes élethelyzetben minden a fejére omlik, s az arámok, akik pedig már elmentek egyszer, mégis csak visszajönnek… Jóáház király életében így történt: minden visszaváltozik, kezdődik elölről – hogy az „örök visszatérést” egy életúton szomorúan viszontlássuk.

Ám Szentháromság vasárnapját nem azért iktatták hitvalló őseink az egyházi kalendáriumba, hogy eggyel több ünnepünk legyen. A bibliai alapokhoz való visszatérés szent hevületében, az egyház intézményes, jogi alapokon álló „államszerű” megjelenését kizárólag Istennek engedelmességben érvényesnek tekintő (Mát 16,22-23) reformáció körül hamar megjelentek a Szentháromság-tagadók, akik a keresztyénség szívét akarták kitépni. Műkedvelő orvos-teológusok, félművelt humanisták és önjelölt egyházalapítók próbálták „észszerűsíteni” a Szentháromság tant, ám a nagy racionalizálásban saját értelműket tették meg kánonnak, azaz mértéknek – Isten Fia, a feltámadott Krisztus helyett.

Pedig ő jelen volt már Jóáház számára, miként a pusztában vándorló népnek Mózes idejében is (1Kor 10,4), sőt  jelen van övéi között mindenhol a világ végezetéig! (Mát 28,20) Hittel hihetjük, hogy „Jézus Krisztus tegnap, ma és örökké ugyanaz” (Zsid 13,8) – aki valósággal üdvözíti a világot, éspedig nem néhány kellemes, vasárnap délelőtti perc erejéig, hanem odáig menően, hogy követőit „isteni természet részesévé teszi.” (2Pét 1,4) Ezt a mai Szentháromság tagadók szeretik elvitatni, lévén maguk is hitetlenek, s többnyire csak kellemes percekről, netán  vidám vasárnapokról tudnak, „Mennyei Békéről” nem. Mi örvendezzünk csak Jézusunk egyszeri, tökéletes, bűntörlő áldozatában, amely számunkra is elhozza, hogy perfektumként mondhassuk a hihetetlent: „…És együtt feltámasztott, és együtt ültetett a mennyekben – Jézus Krisztusban.” (Ef 2,6)

Erről a megistenülésről, kisebb szó nem alkalmas – beszél a mai ünnep, hisz ha a valóságos földi asszonytól, Máriától született Jézus „tökéletességre jutván örök üdvösség szerzője lett” (Zsid 5,9) s az Atya jobbjára ülhetett (Márk 16,19), akkor vele együtt, s ez nagyon fontos, csakis vele együtt – nekünk is ott a helyünk! Maga Jézus mondja: “Atyám, akiket nekem adtál, akarom, hogy ahol én vagyok, azok is énvelem  legyenek; hogy megláthassák az én dicsőségemet, amit nekem adtál; mert szerettél engem a világ alapjának felvettetése előtt!” (Ján 17,24) Urunk Jézus ezt nem csupán halálunk után, hanem perfektumban, befejezett múlt időben – azaz itt és most akarja nekünk adni!

Milyen más ebből a magasból szemlélni földi életünket, küzdelmeinket! Onnét látva eltörpül a szenvedés, mosolyogni való az ellenség dühösködése, és jelentéktelen semmiség, ami ma még érzékeny hiúsági kérdés – mert átminősülnek az ügyek. Jézusban már az Atya jobbján vagyunk, ott ülünk – s onnan hova kívánkozhatnánk? E lélekben élve, s ezt tényleg így kell mondani, mert valóban a pünkösdi Szentlélek adja, el tudjuk mondani a legfontosabbat is: „Mindenre van erőm a Krisztusban, aki engem megerősít.” (Fil 4,13) Megértjük, hogy valóság a Mester mondása: „…e világon nyomorúságotok lesz, de bízzatok, én meggyőztem a világot!” (Ján 16,33) Nem vagyunk már rabjai sem mások hitványságnak, sem pedig saját lelki sebeinknek: „Élek többé nem én, hanem él bennem a Krisztus.” (Gal 2,20  Ján 11,25-27)

Ünnepeljük hát Szentháromság vasárnapját ezzel a dinamikus hittel – mert így ünnepelhetjük! Tudatlanság és kemény szív a fő okok, amik akadályozhatják Tudatlanság, mert aki Istent nem keresi teljes szívével, teljes lelkével és teljes elméjével, az nem is találhatja meg őt; s kemény szív, ami a már megismert, tudott igazság elleni rugódozás főbűnét jelenti. Amint ezeket eltávoztatjuk, s e feladat ránk vár – magunk is “isteni természet részesei leszünk!” Aki a kertjét gyomlálja, az közel van ahhoz, hogy már a lelkét is gyomlálja. A Szentháromság titka égi valóság, melynek üdvösséges földi vetülete Isten-gyermekségünk. Amint az Atya szereti a Fiút (Ján 3,35-36), s a Fiú az Atyát, mi is úgy szerethetjük Istent – ezáltal arra is képessé válunk, hogy egymást úgy szeressük, mint önmagunkat…! (3Móz 19,18 Mát 22,37-40) Nem csak, hogy “ott ülünk” az Atya jobbján, hanem a Szentlélek által boldogok, hitünkben egészségesek, mindenestől pedig megváltottak és üdvözültek vagyunk! Így is legyen. Ámen.