A kettős mércéről

Igehirdetés 2009. január 25.

A kettős mércéről

 

Lekció: Mt 7,1-12
Textus: 5Móz 25,13-16

„Ne legyen tarsolyodban kétféle súlymérték, nagyobb és kisebb. Ne legyen házadban kétféle véka, nagyobb és kisebb. Pontos és hiteles súlymértéked, pontos és hiteles vékád legyen, hogy hosszú ideig élhess azon a földön, amelyet Istened, az Úr ad neked. Mert utálatos az Úr előtt, Istened előtt mindenki, aki ilyet tesz, mindenki, aki hamisan cselekszik.”

 

Imádkozzunk!

Urunk, ma is úgy jöttünk eléd, hogy elhoztuk mind azt, ami bennünk lakik. Van itt öröm és hála, és van itt kétely és keserűség is éppen elég mindnyájunkban. Megköszönjük neked az élet ajándékait, a jó napokat, a megtartatást és a kegyelmet, és megvalljuk előtted, hogy nem minden alakult úgy, ahogyan szerettük volna. Álmaink helyett csak töredékek és morzsalékok jöttek, s még magunk előtt is annyiszor megbuktunk már. De nem téged vádolunk, aki jó vagy, és nem is a világot, amely olyan, amilyen, hanem azt kérjük tőled, adj nekünk megtisztulást, amire nagy szükségünk van, hogy egyáltalán meglássuk és el tudjuk fogadni a te igazi ajándékaidat. Munkáld ezt most is mibennünk, hogy megújult szívvel és tőled vett élettel térhessünk haza otthonainkba. Ámen.

 

Igehirdetés

Örömmel fedezhetjük fel, hogy megint találunk egy újszövetségi igét, amelynek gondolata eredetileg az Ószövetségben gyökerezik. Akik itt voltak múlt vasárnap, még emlékezhetnek arra, hogy elhangzott: az ószövetségi igék csak Krisztus felől, az újszövetségi igazság irányából érthetők helyesen, önmagukban nem. Ha önmagukban értelmeznénk őket, akkor ma is népeket kellene kiirtanunk, ahogyan az ószövetségben történt, de ez a jézusi lelkület és alapvető parancsolatok felől teljességgel lehetetlen volna. Mi keresztyének már a Krisztus követői és az ő új szövetségének népe vagyunk, akit Megváltónknak vallunk, s ezért mindent a benne megjelent isteni kijelentés felől nézünk és értelmezünk, s ez nem is lehet másként. De azért fontos látnunk a másik irányú forgalmat is, azt, hogy Megváltónk szavai és tanításai közt ugyanakkor viszont mégis milyen sok fontos, olykor szinte szó szerinti ótestamentumi idézetet is találunk – hiszen ő nem azért jött, hogy eltörölje a törvényt és a prófétákat, hanem hogy „betöltse” azokat, vagyis igazi, lelki tartalommal lássa el, amit ott lehet olvasnunk.

Az a tanítás például, ami a Hegyi Beszéd egyik gyöngyszeme, és nagyon is megállít bennünket, hogy az ember ne mérjen más mércével magának, mint másoknak, hanem mindenkinek csak egyetlen, éspedig hiteles mércéje legyen, Mózes V. könyvéből való gondolat. Jézus a Hegyi Beszédben csak továbbviszi, kibontja és az ő Atyjához méltó módon alkalmazza ezt az ószövetségi erkölcsi követelményt. A dolog eredeti jelentése a piachoz kapcsolódott: amikor vettek vagy eladtak valamit az emberek, akkor azt általában súlymértékkel mérték, amit maguknál hordtak, szemes gabona esetén pedig űrmértékkel, vagyis vékával. A csaló úgy tudott előnyhöz jutni, hogy amikor árut vett, akkor a nagyobb mértékét használta, amikor meg eladott, akkor a kisebb súlyokat és vékákat vette elő, s így végül törvénytelen többlete keletkezett, mindig ő járt jól. Ez a régi trükk sokkal tartósabban megtapadt az embervilágban, egymáshoz való napi viszonyulásunkban, mint gondolnánk.

Mi emberek mindig úgy nézünk magunkra, mint a világon a legfontosabb és legkülönlegesebb lényére, aki minden dédelgetést megérdemel, neki alapjában véve minden kijár, éspedig lehetőleg mindenből a legjobb; a másik emberre pedig úgy, mint egy járókelőre, ügyfélre, vagy egy beosztottra – tehát alapjaiban másként. Magunknak megengedhetőnek tartunk bizonyos dolgokat, amiket viszont, ha azt másoktól kapjuk, azonnal zokon veszünk – mert magunknak más mércével mérünk, mint egymásnak. A magyarázat egyszerű: mindenki kétségbeesetten törekszik a Nagy Életre. Neki legyen szép jövője, az ő álmai teljesedjenek be. Ez belénk van írva, s a bűneset óta teljességgel el is szabadult: a paradicsomból kiesett ember gátlástalanul törtet a maga Nagy Élete felé.

Ezért mondja azt Jézus, hogy tessék csak megfordítani mindig a dolgot: azt nézze, azt vizsgálja meg először mindenki, amikor erkölcsi döntést hoz, amikor viselkedik, amikor cselekszik, hogy miként esne őneki, magának, ha a másiktól azt kapná, amit éppen tenni készül.

Ezt a megfordítást az éretlen lelkű ember nem tudja megtenni, mert az infantilis lélek kizárólag csak saját magát képes elképzelni a világ közepének. És hozzá minél éretlenebb, minél infantilisebb valaki, annál nehezebb számára beleélni magát a másik helyzetébe, mindig csak saját magát és az ő ügyét akarja átélni, semmi mást. Ezért hangsúlyozzák az emberek egymás közti vitáikban állandóan azt, hogy hát nem veszed észre, nekem ez meg ez fáj, de te csak saját magaddal törődsz mindig, és nem figyelsz rám. És a válasz rendszerint szó szerint ugyanez, és kölcsönösen ezt vágják egymás fejéhez, és noha ez tökéletesen igaz is mind a két részről, mégis, minden csak egyre rosszabb lesz, mert senki nem akarja megfordítani a dolgot, hogy a másik fejével érezzen és gondolkodjon legalább egy kicsit. Mindenki csak magának akar Nagy Életet, és nem tudja, hogy azt kizárólag közösen lehet. Pedig a dolog olyan egyszerű volna, ahogyan Jézus mondja: „Amint akarjátok, hogy az emberek veletek cselekedjenek, ti is a képen cselekedjetek ő velük, mert ez a törvény és a próféták.” (Mát 7,12)

Ám messze nem csak az egyes ember szintjén zajlik így ez a dolog. A közéletben szinte szó szerint ugyanez történik, amikor ugyanazok az újságok, amik hét sebből véreznek, ha bizonyos típusú bűnöknek akár csak a gyanúja is felmerülhet valahol, ugyanakkor teljességgel érzéketlenek hasonló dolgokra és hallgatnak, amikor ugyanazok a vétkek a saját oldalukon előfordulnak. Mert a kettős mércét csak magas erkölcsi szinten élő emberek képesek leleplezni és felszámolni saját magukban, hiszen ilyenkor magunkkal szemben kell olyan szigorúaknak lennünk, mint az ellenfeleinkkel szemben, és ez egyáltalán nem könnyű dolog.

És bizony, még nemzetek és szövetségek népcsoportok életében, a történelemben is mesze menően ott látjuk az elfogultságot és a kettős mércét. Ha az én oldalamról, az én népem köréből követ el valaki hamisságot, erőszakot, harácsolást vagy akár népirtást is, az jogos önvédelem, ha pedig a másik oldalon álló teszi, akkor az terrorizmus és bűnözés. Mert még a nemzeti elfogultságokat is át kellene világítanunk a jézusi normával: „Amint akarjátok, hogy az emberek veletek cselekedjenek, ti is a képen cselekedjetek velük.” A valóság ezzel szemben az, hogy mindnyájan nagyon sokszor egészen más mércével mérünk magunknak, mint másoknak, s ettől olyan sötét a világ, amiben élünk. Hogyan lehet ezen változtatni?

A Bibliában van egy meghökkentő fordulat, amikor azt olvassuk, hogy legyünk tökéletesek, mint a mi mennyei Atyánk is tökéletes. Máshol meg azt halljuk, legyetek irgalmasok, mint a ti mennyei Atyátok is irgalmas. Mai igénket pedig bízvást így is lehetne fogalmazni: Legyetek olyan igazságosak, mint a ti mennyei Atyátok is igazságos. De hát képesek vagyunk mi erre? Tudunk mi olyan tökéletesek, olyan irgalmasok lenni, vagy akár igazságosok, mint Isten? Ugye, ez teljességgel lehetetlen. És valóban, az! Nincs rajta mit szépíteni. Egészen addig lehetetlen, tegyük azonban hozzá, amíg az ember meg nem tért, újonnan meg nem született, és egész szívével tényleg oda nem fordult Istenéhez. Addig lehetetlen.

De abban a pillanatban, amikor valaki megnyílik ő előtte, az örök szeretet előtt, átadja neki a fő helyet, és elkezdődik a folyamat, hogy „annak növekednie kell, nekem pedig alábbszállanom”, ahogyan Keresztelő János mondta Jézus felől, onnan kezdve ezek a dolgok mégis csak elkezdenek megvalósulni. Mi magunkban és magunktól nem tudunk ugyan tökéletesek lenni, de az alázatra jutott emberben elkezd megjelenni valami Isten tökéletességéből, irgalmából, és igen, még igazságosságából is.

Nem leszünk többé olyan gyalázatosan szubjektívek, amilyenek nélküle lenni szoktunk, amikor is ezt kiabáljuk egymásnak, hogy én ezt akarom, nem érted?! Nekem erre van szükségem, nem veszed észre? Mintha egy szál magunk lennénk fontosak az egész világegyetemben, és mindenkinek vigyázz-állásban kellene állnia, ha nekünk valami fáj, vagy valamilyen vágyunk meg kívánságunk van. Aki a szívével valóban az Úr felé fordul, annak a legelső dolgok közt lepleződik le saját maga előtt a kettős mérce, amivel addig magának és másoknak mért. Magának akarta a Nagy Életet, a másiknak pedig nem.

De Isten valóban igazságos, és aki őhozzá közeledik, és őhozzá tartozik, az elkezd maga is igazságos lenni, éspedig akkor is, amikor az ellenére van, amikor az a saját legfontosabb érdekei ellen is dolgozik. Ahogyan Németh László mondja Gandhi című drámájában: Nem jól védi az a saját ügyét, aki nem védi ugyanolyan komolysággal a másik ember ügyét is. Ami az ó-embernek lehetetlen, az a Krisztusban élő embernek magától értetődő, neki már belülről fakad. Hiszen már nem is ő maga igazságos, hanem a benne élő Krisztus igazsága hat ki, az érvényesül általa. Ezért a mindennapok hadakozásai, meg az egymásnak feszülő boldogtalanságok és vádak, és a köznapokat olyan nehezen elviselhetővé tévő emberi feszültségek, amik sokszor pontosan a kettős mércéből állnak elő, ezek mind-mind életújulásért kiáltanak. Szükség lenne végre valóban felébredt emberekre, akik hittel hiszik, hogy amit Jézus mond, az Ószövetségből idézve és az ott találhatókat magasabb lelki-erkölcsi szintre emelve, az nem egy vallásos követelmény, hanem a normális és helyes emberi élet egyetlen lehetősége. Mint ahogy keresztyénnek lenni sem azt jelenti, hogy valaki egy vallás tagja a sok-sok lehetőség közül, hanem azt jelenti, hogy úgy él valaki, ahogyan mindenkinek, mindenhol és mindig élnie kellene, és élnie egyedül érdemes lenne.

Így jutunk el ahhoz az igazán magas mércéhez, hogy egyáltalán ne ítéljünk. Ezt aztán tényleg nehéz megfogni, hiszen ha kilépünk az utcára, és megpillantunk valakit, már ítélünk, hogy például helyesen van-e az illető felöltözve, vagy sem. Ha embereket beszélni hallunk, azonnal azt mondjuk magunkban, ez most túl hangosan beszél, az meg nagyon sajnáltatja magát, amaz pedig olyan ellenségesen hallgat. Vagyis ítélünk, mégpedig szinte reggeltől estig. Hogyan lehet ebből kilépni? Az előbb azt mondtuk, hogy Isten felé. Közeledjetek Istenhez, és közeledni fog hozzátok. De tegyünk hozzá ehhez most egy másik szót is: a belátás felé. Az embernek meg kell értenie, be kell látnia, hogy a világ sokkal bonyolultabb, mintsem azt az ember könnyedén és mindig hibátlanul át tudná látni. A belátás önmagunkhoz való őszinteségen alapul: tudni kimondani, hogy nem vagyok abban a helyzetben, hogy embertársam méltó ítélő bírája lehetnék. Nagy alázat és bizony, tisztességes önmegítélés kell ehhez. „Be-látni” a magam képességeibe és észrevenni azok határait. Reményik Sándor verse sokat kimond ebből a dologból, hallgassuk csak:

“Istenem, add, hogy ne ítéljek –
Már tudom én, honnan ered,
Micsoda mélységből a vétek,
Az enyém és a másoké,
Az egyesé, a népeké.
Istenem, add, hogy ne ítéljek.

Istenem, add, hogy ne bíráljak:
Erényt, hibát és tévedést
Egy óriás összhangnak lássak –
A dolgok olyan bonyolultak
És végül mégis mindenek
Elhalkulnak és kisimulnak,
És lábaidhoz együtt hullnak.
Mi olyan együgyűn ítélünk
S a dolgok olyan bonyolultak.
Istenem, add, hogy minél halkabb legyek –
Versben, s mindennapi beszédben
Csak a szükségeset beszéljem.
De akkor szómban súly legyen s erő,
S mégis, egyre inkább simogatás:
Ezer kardos szónál többet tevő.
S végül ne legyek más, mint
egy szelíd igen vagy nem,

De egyre inkább csak igen.
Mindenre ámen és igen.
Szelíd lepke, mely a szívek kelyhére ül.
Ámen. Igen. És a gonosztól van
Minden azonfelül.”          (Reményik Sándor: Ne ítélj)

Ugye, testvérek, milyen szép lenne ide eljutnunk! S nem is lehetetlen. Ma ezt hallottuk erről: legyen az embernek ereje mindig megfordítani a dolgot: vajon nekem hogy esne, ha velem azt tennék, amire most készülök? Ez a gondolat szépen meg fogja szűrni tetteinket, s lassan valóban csak egyetlen hiteles mércénk lesz, amivel mérünk. De ne higgyük, hogy ez csak úgy magától sikerülni fog. Mi, akik mind a Nagy Életet akarjuk, s türelmetlenül rohanunk annak irányába: oda kell forduljunk, ahol ennek forrása igazán található. Oda kell menni újra a Lélek forrásához, Krisztushoz. S amennyire helyt adunk neki magunkban, annyira sikerülni is fog – sőt, még jobban. Végre csak a belátást kell még hozzátenni: hogy a dolgok valóban bonyolultak. „S végül ne legyek más, mint egy szelíd igen, vagy nem. De egyre inkább csak igen.” Így legyen! Ámen.

 

Imádkozzunk!

Istenünk, áldott legyen a te szent neved azért, mert nem csak megfordítottad a dolgok állását, hogy lássad, mit is gondol és mit is érez az ember, hanem helyünkbe is léptél, amikor bűneinket magad vitted fel a keresztfára, és Krisztus szenvedéseiben elkárhoztál helyettünk. Áldott légy, Urunk Jézus, hogy mi a te sebeid által meggyógyulhatunk és a te megváltásod révén életre találunk, arra a Nagy Életre, amire oly igen vágyunk. Kérünk, közöld velünk nem csak kegyelmedet, hanem igazságodat is, hogy mi is igazságosak lehessünk, és egyetlen mércével mérjünk magunknak és másoknak is. Adj ehhez veled való közelséget és Szentlelked naponkénti vezetését. Imádkozunk gyászoló testvéreinkért, akik az édesapa, a nagyapa és a dédnagyapa után tekintenek, akitől most kellett megválniuk. Gyógyítsd szívük fájdalmát és töltsd be szívük veszteségét te magaddal. Imádkozunk gyülekezetünk betegeiért, hogy felépülhessenek, a megtört szívűekért, hogy nálad örömet találjanak és mindnyájunkért,
Hogy a tieid maradhassunk. Ámen.