A kettős mércéről

Igehirdetés 2009. január 25.

A kettős mércéről

 

Lekció: Mát 7,1-12
Textus: 5Móz 25,13-16

„Ne legyen tarsolyodban kétféle súlymérték, nagyobb és kisebb. Ne legyen házadban kétféle véka, nagyobb és kisebb. Pontos és hiteles súlymértéked, pontos és hiteles vékád legyen, hogy hosszú ideig élhess azon a földön, amelyet Istened, az Úr ad neked. Mert utálatos az Úr előtt, Istened előtt mindenki, aki ilyet tesz, mindenki, aki hamisan cselekszik.”

 

Imádkozzunk!

Urunk, ma is úgy jöttünk eléd, hogy elhoztuk mind azt, ami bennünk lakik. Van itt öröm és hála, és van itt kétely és keserűség is éppen elég mindnyájunkban. Megköszönjük az élet ajándékait, a jó napokat, a megtartatást és a kegyelmet, és megvalljuk, hogy nem minden alakult úgy, ahogyan szerettük volna. Álmaink helyett csak töredékek és morzsalékok jöttek, s még magunk előtt is annyiszor megbuktunk már. De nem téged vádolunk, aki jó vagy, és nem is a világot, amely olyan, amilyen, hanem azt kérjük, adj megtisztulást, hogy meglássuk és el tudjuk fogadni a te igazi ajándékaidat. Munkáld ezt bennünk, hogy megújult szívvel és tőled vett élettel térhessünk haza otthonainkba! Ámen.

 

Igehirdetés

Örömmel fedezhetjük fel, hogy megint találunk egy újszövetségi igét, amelynek gondolata az Ószövetségben gyökerezik. Akik itt voltak múlt vasárnap emlékezhetnek, hogy elhangzott: az ószövetségi igék csak Krisztus felől, az újszövetségi igazság irányából érthetők helyesen, önmagukban nem. Ha önmagukban értelmeznénk őket, ma is népeket kellene kiirtanunk, ahogyan az akkoriban történt, de ez a jézusi lelkület és az alapvető szeretet-parancsolatok felől teljességgel lehetetlen volna. Mi már Krisztus követői és az ő szövetségének népe vagyunk, akit Megváltónknak vallunk, ezért mindent a benne megjelent isteni kijelentés felől értelmezünk – ez nem is lehet másként. De fontos látnunk azért a “másik irányú” forgalmat is, hogy tanításai közt ugyanakkor mily sok, szinte szó szerinti ótestamentumi idézetre lelni – hiszen ő nem azért jött, hogy eltörölje a törvényt és a prófétákat, hanem hogy „betöltse”  (Mát 5,17) – igazi, lelki tartalommal lássa el, amit ott olvasunk.

Az a tanítás például, ami a Hegyi Beszéd gyöngyszeme s nagyon is megállít bennünket, hogy az ember ne mérjen más mércével magának, mint másoknak, egyetlen, éspedig hiteles mércéje legyen, Mózes V. könyvéből való gondolat. Jézus csak továbbviszi, kibontja és Atyjához méltó módon alkalmazza az ószövetségi erkölcsi követelményt! A dolog eredeti jelentése a piachoz kapcsolódott: amit vettek és eladtak, azt általában súlymértékkel mérték, amit maguknál hordtak. Szemes gabona esetén ez űrmértékkel, vagyis vékával történt. A csaló úgy tudott előnyhöz jutni, hogy amikor árut vett, a nagyobb mértékét használta, amikor meg eladott, a kisebb súlyokat és vékákat, s így törvénytelen többlete keletkezett: mindig ő járt jól. E régi trükk tartósabban megtapadt  egymáshoz való napi viszonyulásunkban, mint gondolnánk.

Mi emberek rendszerint úgy tekintünk magunkra, mint a világon legfontosabb és legkülönlegesebb lényre, aki dédelgetést érdemel, akinek mindenből kijár a legjobb – egyebekre pedig úgy, mint egy járókelőre, ügyfélre, vagy egy beosztottra. Megengedhetőnek tartunk dolgokat, amiket ha másoktól kapunk, zokon vesszük – egyszóval nem úgy mérünk magunknak, mint a többieknek. Mindnyájan a “nagy életre” törekszünk: legyen szép a jövő, nyíljanak mindig új távlatok, álmaink pedig teljesedjenek be. Az “élni akarás” biológiailag, tehát mélyen belénk van írva, s a bűneset óta sajnálatosan el is szabadult – azt látjuk, hogy az eredeti helyéről, Isten közeléből kiesett ember mindenkor gátlástalanul törtet is boldogsága felé.

Ezért mondja hát Jézus, hogy tessék megfordítani a dolgot: vizsgálja meg mindenki, mikor erkölcsi döntést hoz, miként esne magának, ha azt kapná, amit éppen tenni készül. (Luk 6,31)

Erre a “megfordításra” az éretlen lény nem képes, magát képes egyedül elképzelni a világ közepének. Minél infantilisabb, annál nehezebb beleélnie magát más helyzetébe – az ő “ügyét” akarja átélni, mást nem. Ezért hangsúlyozzák az emberek egymás közti vitáikban, hogy “hát nem veszed észre, nekem ez meg az fáj, te meg közben csak magaddal törődsz és nem figyelsz rám…” S a válasz rendszerint szó szerint ugyanez, kölcsönösen ezt vágják egymás fejéhez – s noha tökéletesen igaz mind a két részről, minden csak rosszabb lesz, mert senki nem akarja “megfordítani” a dolgot, hogy a másik fejével érezzen és gondolkodjon, legalább egy kicsit… Mindenki önmagának akar nagy életet, s nem tudja, hogy azt kizárólag közösen lehet. Pedig olyan egyszerű volna, ahogyan Jézus mondja: „Amint akarjátok, hogy az emberek veletek cselekedjenek, ti is akképpen cselekedjetek ő velük, mert ez a törvény és a próféták.” (Mát 7,12)

Ám messze nem csak az egyes ember szintjén zajlik így ez a dolog. A közéletben szinte szó szerint ugyanez történik, amikor ugyanazok az újságok, amik hét sebből véreznek, ha bizonyos típusú bűnöknek akár csak a gyanúja is felmerülhet valahol, ugyanakkor teljességgel érzéketlenek hasonló dolgokra és hallgatnak, amikor ugyanazok a vétkek a saját oldalukon előfordulnak. A “kettős mércét” csak magas erkölcsi szinten élő emberek képesek leleplezni és főleg felszámolni magukban, hiszen ilyenkor önmagunkkal kell oly szigorúaknak bizonyulnunk, mint ellenfeleinkkel – s ez egyáltalán nem könnyű dolog.

Bizony, még nemzetek és szövetséges népcsoportok életében, a történelemben is messzemenően ott látjuk az elfogultságot és a kettős mércét. Ha az “én oldalamról”, az én népem köréből követ el valaki hamisságot, erőszakot, harácsolást vagy akár népirtást is, az jogos önvédelem – ha pedig a másik oldalon álló, akkor az terrorizmus és bűnözés. A nemzeti elfogultságokat is át kellene világítanunk a jézusi normával: „Amint akarjátok, hogy az emberek veletek cselekedjenek, ti is akképpen cselekedjetek velük.” A valóság ezzel szemben, hogy mindnyájan egészen más mércével mérünk magunknak, mint másoknak, s ettől olyan sötét a világ, amiben élünk… Hogyan lehet ezen változtatni?

A Bibliában van egy meghökkentő fordulat, amikor azt olvassuk, hogy legyünk tökéletesek, mint a mi mennyei Atyánk is tökéletes. Máshol meg azt halljuk, legyetek irgalmasok, mint a ti mennyei Atyátok is irgalmas. Mai igénket pedig bízvást így is lehetne fogalmazni: Legyetek olyan igazságosak, mint a ti mennyei Atyátok is igazságos. De hát képesek vagyunk mi erre? Tudunk mi olyan tökéletesek, irgalmasok, vagy akár igazságosok lenni, mint Isten? Ugye, ez lehetetlen. Nincs rajta mit szépíteni. Egészen addig lehetetlen, tegyük azonban hozzá, amíg az ember meg nem tért, újonnan nem született, s egész szívével oda nem fordult Istenéhez. Addig lehetetlen.

Abban a pillanatban azonban, amikor megnyílik az örök szeretet előtt, átadja neki a fő helyet, és elkezdődik a folyamat, hogy „…annak növekednie kell, nekem pedig alábbszállanom” – ahogyan Keresztelő János mondta Jézus felől: onnan kezdve ezek mégis csak elkezdenek megvalósulni. Magunkban és magunktól nem tudunk tökéletesek lenni, de az alázatra jutott lélekben elkezd valami megjelenni Isten tökéletességéből, irgalmából, és igen, még igazságosságából is!

Nem leszünk többé olyan gyalázatosan szubjektívek, amilyenek nélküle lenni szoktunk, mikor is ezt kiabáljuk egymásnak, hogy “én ezt akarom, nem érted?!” Erre van szükségem, nem veszed észre? Mintha egy szál magunk lennénk fontosak az egész világegyetemben, s mindenkinek vigyázzállásban kellene állnia, ha nekünk valami fáj, valamilyen vágyunk vagy kívánságunk van. Aki szívével az Úr felé fordul, annak legelső dolgok közt lepleződik le saját maga előtt a “kettős mérce”, amivel addig magának és másoknak mért: magának akarta a nagy életet, a másiknak pedig nem…

Isten igazságos, és aki őhozzá közeledik, elkezd maga is igazságos lenni, éspedig akkor is, amikor az a saját legfontosabb érdekei ellen dolgozik. Németh László mondja Gandhi című drámájában: “Nem jól védi a maga ügyét, aki nem védi ugyanúgy a másik ember ügyét is.” Ami ó-embernek lehetetlen, az a Krisztusban élő embernek magától értetődő, belülről fakad. Hiszen már nem ő igazságos, hanem a benne élő Krisztus igazsága hat ki, érvényesül általa! A mindennapok hadakozásai, az egymásnak feszülő boldogtalanságok és vádak, amik sokszor pontosan a “kettős mérce” alkalmazásából állnak elő, mind-mind életújulásért kiáltanak. Szükség lenne végre felébredt emberekre, akik hittel hiszik, amit Jézus az Ószövetségből idézve, az ott találhatókat még magasabb lelki-erkölcsi szintre emelve mond, az nem “vallásos” követelmény, hanem a normális és helyes emberi élet egyetlen lehetősége. Keresztyénnek lenni sem azt jelenti, hogy valaki egy vallás követője a sok-sok lehetőség közül, hanem hogy úgy él, ahogyan mindenhol, mindenkinek élnie kellene, s egyedül érdemes.

Így jutunk el ahhoz a mércéhez, hogy egyáltalán ne ítéljünk. Ezt aztán tényleg nehéz megfogni, hiszen ha kilépünk az utcára és megpillantunk valakit, már ítélünk, hogy helyesen van-e az illető felöltözve, vagy sem… Ha embereket beszélni hallunk, azt mondjuk magunkban, ez most túl hangosan beszél, az meg nagyon sajnáltatja magát, amaz pedig olyan ellenségesen hallgat… Vagyis ítélünk szinte reggeltől estig. Hogyan lehet ebből kilépni? Az előbb azt mondtuk Isten felé: “Közeledjetek Istenhez, és közeledni fog hozzátok.” De tegyünk hozzá most egy másik szót is: a belátás felé. Az embernek meg kell értenie, hogy a világ sokkal bonyolultabb, mintsem azt könnyedén és mindig hibátlanul át tudnánk látni. A belátás magunkkal való őszinteségen alapul: tudni kimondani, nem vagyok abban a helyzetben, hogy embertársaim méltó bírája lehetnék! Alázat és tisztességes önmegítélés kell ehhez. „Be-látni” először is a magam képességeibe, és észrevenni azok határait… Reményik Sándor verse sokat kimond ebből, hallgassuk csak:

 

“Istenem, add, hogy ne ítéljek –
Már tudom én, honnan ered,
Micsoda mélységből a vétek,
Az enyém és a másoké,
Az egyesé, a népeké.
Istenem, add, hogy ne ítéljek.

Istenem, add, hogy ne bíráljak:
Erényt, hibát és tévedést
Egy óriás összhangnak lássak –
A dolgok olyan bonyolultak
És végül mégis mindenek
Elhalkulnak és kisimulnak,
És lábaidhoz együtt hullnak.
Mi olyan együgyűn ítélünk
S a dolgok olyan bonyolultak.
Istenem, add, hogy minél halkabb legyek –
Versben, s mindennapi beszédben
Csak a szükségeset beszéljem.
De akkor szómban súly legyen s erő,
S mégis, egyre inkább simogatás:
Ezer kardos szónál többet tevő.
S végül ne legyek más, mint
egy szelíd igen vagy nem,

De egyre inkább csak igen.
Mindenre ámen és igen.
Szelíd lepke, mely a szívek kelyhére ül.
Ámen. Igen. És a gonosztól van
Minden azonfelül.”

                                            (Ne ítélj)

 

Ugye testvérek, milyen szép lenne ide eljutnunk! S nem is lehetetlen. Ma ezt hallottuk róla: legyen az embernek ereje megfordítani a dolgot – nekem miként esne, ha velem tennék, amire most készülök? E gondolat meg fogja szűrni tetteinket, s általa valóban csak egy hiteles mércénk lesz, amivel mérünk. De ne higgyük, ez úgy magától sikerülni fog. Mi, akik valahányan a nagy életet akarjuk, s türelmetlenül rohanunk irányába: oda kell forduljunk, ahol ennek forrása igazán megtalálható. Oda kell menni újra a Lélek forrásához, Krisztushoz! S amennyire tényleg helyt adunk neki, annyira sikerülni is fog – sőt, gyakorolva jobban és jobban. Csak a belátást kell még mindehhez hozzátenni: hogy a dolgok valóban bonyolultak… „S végül ne legyek más, mint egy szelíd igen, vagy nem. De egyre inkább csak igen.” Így legyen! Ámen.

 

Fohász

Istenünk, te nem csak megfordítottad a dolgok állását, hogy lássad, mit is gondol és érez az ember, hanem helyünkbe is léptél, mikor bűneinket felvitted a keresztre. Urunk Jézus, a te sebeid által meggyógyulunk és a te megváltásod révén életre találunk. Közöld velünk igazságodat, hogy mi is igazságosak lehessünk, és egyetlen mércével mérjünk. Add ehhez Szentlelked naponkénti vezetését! Ámen.