A távollévő

Igehirdetés 2016. július 31.

A távollévő

Lekció: Lk 19,11-27
Textus: Lk 19,12

„Egy nemes ember távoli országba utazott, hogy királyi méltóságot szerezzen magának, és úgy térjen vissza.”

Igehirdetés

Többféle módon beszél Istenről a Biblia. Közelsége ott van a Paradicsomban, de a bűn már elválaszt tőle – és akkor ő távolivá lesz. Az ószövetségi történelem ezer év lüktetés, éspedig ennek lüktetése: Isten közel van övéihez, legszebb ígéreteiben is arról beszél, hogy nem hagyja el őket, nem megy messze tőlük (5Móz 1,30-31) – mint „ahogy fiát viszi ölében az ember”, úgy vigyáz rájuk még a pusztában is. Ám ha méltatlanná válnak, akkor elfordul és elhagyja őket (5Móz 28,63) – amin az ember részéről aztán egyedül a megtérés, a megfordulás segít. (2Krón 30,6)

Ez tehát nyitott kérdés, Isten közel van-e, vagy távol: nem tantétel dolga, hanem valós állapoté. Elvileg biztos, hogy ő mindenütt jelenvaló – ez hitünk nagy-nagy többlete, amihez, mint friss forráshoz mindig visszatérhetünk – de hogy miképpen van jelen, az már az ő titka. Ébernek kell lennünk, hogy egyáltalán ráébredjünk, amikor már régen elfordult tőlünk – mert a bűn természetéhez tartozik, hogy ezt észre sem vesszük, csak éljük tovább életünket szokásaink és vágyaink útmutatása szerint.

Jézus szavaiban is megtaláljuk mind a kettőt. Egyrészt úgy szól Istenről, mint gondoskodó Atyáról, aki szemmel tartja övéit és vigyáz rájuk (Mt 6,30-32), viszont több helyen, így a mínákról szóló példázatban is azt mondja, hogy ő olyan, mint a kincseit szolgáira bízó és távolba utazott gazda. Ne keressünk itt mindjárt könnyű és biztos egyeztetést: még a világ dolgairól sem lehet egyetlen fényképünk. Picasso műveiből éppen most van világraszóló kiállítás a fővárosunkban: sokan elutasítják maguktól, mert „eltorzítja a látványt” – ahelyett, hogy szépen, dekoratívan megfestené, idillt mutatna. Mások viszont döbbenten fedezik föl, hogy nem csak az ő képein lévő embereknek, hanem saját maguknak (és általában minden embernek is) legalább két vagy három arca van, ha nem több – mégpedig egyszerre és egy időben! A megbicsaklott, kificamodott arcképek és látványok nem rémlátomások, hanem próféciák és igehirdetések arról, hogy itt tartunk, ilyenek vagyunk, ennyiféle lényünk van – mindannyian ebbe a szétesett, sokféle állapotba kerültünk!

Ilyen „modern”, azaz ellentmondásokat tartalmazó híradás a Biblia is, amely egyszerre mondja Istenről, hogy közel van, nem hagy el, mindig hozzáférhető – meg azt is, hogy ő elfordult, elment, messzire utazott. S magunknak kell megítélni, ha elég őszinték vagyunk hozzá, hogy a mi személyes élethelyzetünkben éppen melyik érvényes ezek közül – és akkor mit tegyünk.

A mínák példázat a tálentumokról szóló (Mt 25,14-30) egyik variánsa. Az evangélisták Kr. u. 50-90 táján gyűjtötték össze és foglalták írásba a gyülekezetek hitében élő, Jézusról szóló tanításokat és állandóan idézett mondásait – így ők azt írták le, amit a szájhagyományban találtak. Semmi baj nincs azzal, hogy több variáció is akadt, s került is az evangéliumokban leírásra – ez Isten ajándékozó szeretetének többlete! Aki csak denevérből 1240 (ezerkétszáznegyven) fajtát teremtett, és mindegyik tökéletes a maga nemében – nem tudnának életben maradni másként a sarkvidéken magukat hetekre hibernálni képes északi fajták, meg a déli esőerdők levélrágó-házépítő denevérfajtái is – ez a gazdag, teremtő Úr nem egyetlen, hanem négy eltérő evangéliummal ajándékozott meg minket! És ránk bízta, hogy a többféle képből összerakjuk magunknak, ami az evangéliumból éppen most ránk tartozik.

Egy tálentum a kortörténet szerint 60 kg, egy mína (a Károli-ban gíra) pedig 1 kilogramm. Az utóbbi, vagyis egy kiló színarany világpiaci ára mai árfolyamon 12 millió Ft, tehát mindkét példázatban mesés összegről van szó. Bármelyiket vesszük is, a lényege az, hogy Istenünk egy olyan úrhoz hasonlítható, aki ugyan „távoli országba utazott” – de a gyarapodás elképesztő lehetőségével ajándékozta meg övéit. Mindkettő fontos.

Egyrészt ugyanis tény, hogy őt magát szemünkkel nem láthatjuk, fülünkkel nem hallhatjuk, de bizony még rendesen elgondolni sem tudjuk. Ráadásul a nagy elsötétedés óta, amit felvilágosodásnak nevezünk, és ami a földi egyház hatalmi összeesküvéssé züllésének indokával polgári jognak tekintette az emberek gépesített, tömeges lefejezését – Istent közmegegyezéssel nem létezőnek nyilvánították. Azóta maradinak számít, aki nem így gondolkodik, s haladónak, aki igen. A 20. századi európai költészet szinte már másról se szól, mint arról, hogy valami nagyon hiányzik, és rajtunk embereken semmi nem segít, mert úgyis meg kell halni. Isten tehát ebben a mi világkorszakunkban valóban olyan, mintha „távoli országba” utazott volna – a legtöbbeknek nincs jelen. Ilyen a korszellem, mindnyájan ebbe a légkörbe születünk bele, s ezt a dolgot sulykolja a tudománytól a költészeten át a médiáig minden. Kivételes és szerencsés ember, aki terrorjuktól függetleníteni képes magát.

De ne gondoljuk, hogy a bibliai időkben ez ismeretlen volt – különben nem szólna a jézusi példázat úgy Istenről, mint távoli országba utazott nemes úrról. Az ő messzi volta örök emberi élmény, sőt, elkerülhetetlen sors, mert valahányan a Paradicsomon kívül születtünk, s küzdelmes életünk mindenkor ott is zajlik. Ne vessük meg azokat, akik még csak ennyit tudnak őróla! Szegény, kisemmizett társaink ők, akik maguknak is legfeljebb annyit róhatnak fel, hogy nem keresték őt eddig igazán és egész szívükkel.

Ámde a példázatbeli nemes úr, aki királyi méltóságot szerezni utazott el – s ez sem mellékes, mert a történelem végső beteljesedésére, Isten királyságára utal – hagy nekik fejenként egy-egy kiló színaranyat, azzal a felszólítással, hogy kereskedjenek vele. Szokták mondani, hogy mindig az első millió a kérdéses, a többi már jön magától. Hát ezek a szolgák fejenként 12 milliót kapnak – igazán nem lehet okuk a panaszra! Gazdájuk még azt is megmondja, mit tegyenek, amíg ő oda van – szóval az orientációs mínusz esete sem forog fenn. Csak éppen hozzá kellene fogni, és el kellene kezdeni.

Ez viszont egy „új világ” megteremtésének nehézségét jelenti. Mondják, hogy jelenlegi Univerzumunk előtt ott kellett legyenek valahol az un. univerzális állandók, éspedig ezred-számjegyig pontosan meghatározva, s azoktól lett aztán éppen ilyen a világunk, amilyen. Senki nem tudja, miért annyi a fénysebesség, amennyi, vagy miért pont annyi a proton és az elektron tömegaránya – de senki nem tud rajtuk változtatni sem. Ahol pedig törvény van, ott törvényadónak is lennie kell, valljuk mi, hívő emberek – aki eldönti, mekkorák legyenek azok a szent számok – hát ezért nehéz embernek is lenni! Mert a mi dolgunk, hogy hetven, vagy ha feljebb, nyolcvan esztendőnk (Zsolt 90,10) „szent számait” magunknak meghatározzuk, más szóval hitbeli döntéseinket naponta meghozzuk – és aztán annak megfelelően cselekedjünk is. Az egész olyan feladat, mint naponta egy “új világ” teremtése: nehéz és súlyos dolog – vagy, ami ugyanaz, egészen könnyű. Csak éppen meg kell csinálni! És ez az, ami már jelentős: a megvalósítás. Mert beszélni, elveket hangoztatni, az általában megy mindenkinek – de engedelmesnek maradni halálig, mégpedig a keresztfának haláláig (Fil 2,8) – az már más ügy! Megfeszülni, azt már nem. Én is akarok élni – hányszor halljuk ezt, és hányszor hangoztatjuk vagy legalábbis gondoljuk magunk is…

És itt bezárul a kör, a szó legszorosabb értelmében – innen ugyanis minden körben jár, mint a körhinta. Nehéz leszállni róla, hiszen érdekes és olyan szédítő is! Pedig a megvalósítás éppen abban áll, hogy hozzáfogok és csinálom – s nem érdekel, mi mennyire és hogyan nehéz.

Hát ezt a pillanatot festi meg a szentíró a képpel, hogy kaptál egy kiló színaranyat, ember! Mit akarsz még? Tíz kilót, százat? Máté evangéliumában hatvanat kap minden szolga – de teljesen mindegy. Aki el akarja játszani, elásni vagy kendőbe kötni, az úgyis azt teszi majd – nem lehet rajta segíteni! Kosztolányi írta egyszer morfinista unokatestvérének, aki tehetséges művész volt, mint ő maga is, hogy „mostanában javasolom neked a ráeszmél, felismer, rádöbben igék ízének kóstolgatását…” – de az nem akarta ezeket az igéket kóstolgatni. Hamarosan fiatalon bele is pusztult abba, amiben volt – pedig inkább hatvan kiló aranyat kapott, mintsem egyet – ám ez őt sajnos nem nagyon foglalkoztatta.

Mindegy a mennyiség – hiszen Lukácsnál egy kiló, Máténál hatvan – mindnyájan színaranyat kaptunk! Úgy hívják, életidő. Út, amit végig kell járnunk. S ez Urunk ajándékozó szeretetéből színarany – de ő egészen ránk bízta, mit kezdünk vele.

Volt a Jézus idejében egy közmondás: „Akinek van, annak adnak is, akinek pedig nincs, attól még azt is elveszik, amije van.” Ez afféle világkorholó mondás volt, hogy milyen csúnyák az emberek – de az evangélisták idézték, éspedig nem is akárhogyan: mint örök világtörvényt! Aki nem forgatja, nem használja a lehetőségeit, az kifut belőlük – így kell ezt a közmondást fordítanunk. Jézus erről így szól: „Nékem cselekednem kell annak dolgait, aki elküldött engem, amíg nappal van: mert eljő az éjszaka, amikor senki sem munkálkodhat.” (Ján 9,4) Ne várjuk hát meg az éjszakát – úgyis eljön az magától! Becsüljük meg a mai napot, minden percét és minden óráját. Fordítsuk az időt arra, amire kaptuk – van hozzá legkevesebb egy kiló színaranyunk!

És a szorongás, az aggódás sem mentség. Féltél? Tudtad, hogy én könyörtelen ember vagyok, s behajtom azt is, amit nem fektettem be? A saját szavaid alapján ítéllek meg, gonosz szolga – vegyétek el tőle az egy mínát, és adjátok annak, akinek tíz van!

Persze, sikoltozhatunk mi a példázatbeli szolgákkal együtt, hogy „Uram, annak már tíz mínája van!”– de attól még ez a dolog így működik. És nem csak a kapzsi, anyagias világban működik így, hanem Isten országában is: aki nem forgatja, nem használja a színaranyat, amit kapott, az előbb-utóbb elveszti azt. Az arany itt a lehetőséget jelenti. Az pedig mindig van még egy, ha valamelyik a sok közül elveszne – legfeljebb az már egy másik. Csak az „éjszaka” az, amikor senki nem munkálkodhat – vagyis az, amikor meghalunk. Addig mindig van “aranyunk” – nézzünk meg egy átlagos hajnalt, vagy napnyugtát. Ki meri azt mondani, hogy nem aranyból van – ha netán szürke is volna? S hogy alátámasszuk színelméletinek igazán nem nevezhető eszmélődésünket, fontoljunk meg itt egy még meghökkentőbb, ám valóban költői metaforát: „Szürke minden elmélet, barátom! Csak az élet aranyfája zöld!” (Goethe: Faust)

Ezek után világos, hogy a köznapi ember szokásos gondolatainak, lapos igazságainak és dühödt életvágyának nincs keresnivalója ezen a szinten. Itt egy másik világról, az isteni emberről, az ég felhőivel, felülről érkező Emberfiáról van szó. (Dán 7,13-14) Bár a példázat nem említi Jézust név szerint – mi már tudjuk, hogy az egész Szentírás minden betűje róla szól, hozzá vezet. (Ján 1,46) Márpedig „aki nékem szolgál, engem kövessen” (Jn 12,26), és nem is akárhogyan, hanem „tagadja meg magát, és vegye fel az ő keresztjét”. (Mt 16,24)

Ez nem kevesebbet jelent, mint hogy régen rossz, ha saját magunkból, érzéseinkből és gondolatainkból indulunk ki. Az ilyen kiindulás csak téves eredményhez vezethet. Nem mi vagyunk az Alfa, és vigyázat, nem mi vagyunk az Ómega sem! (Jel 1,8) Az ember ne vegye túl komolyan saját magát, mert ő csak egy változandó, önellentmondásos lény, törékeny sajka a tengeren, semmi több. Viszont sem a tenger, sem a sajka nem magától és nem véletlenül van ott: egy nagy-nagy Szeretet el akarja juttatni azt a sajkát valahová! Hová? Ő tudja hová, ez biztos – sőt mi is tudhatjuk, ha jól figyelünk őrá.

Pedig elment, “távoli országba utazott” a mi Urunk. Meglehet, így van. De hagyott nekünk addig is egy fazék színaranyat – le ne becsüljük! Mint mondtuk, mai árfolyamon ez az egyetlen mína 12 millió forintos indulás a „vállalkozásunkhoz” – kezdjünk bele! És ha elakadtunk, kezdjünk bele újra. És megint újra. Mert a mi kis megteremtendő univerzumocskánk „szent számait” nekünk kell hitbeli igenjeinkkel megterveznünk, vagy ha kell, „újraterveznünk” – s aztán napról napra megvalósítani cselekedeteinkkel. És ha a megvalósítás útján járunk kiderül, hogy mi valójában csak igent mondtunk mindarra, amit ő már réges-rég, a világ teremtése előtt elgondolt felőlünk. Milyen jó, hogy így van..!

„Vezess engem útadon:
Magad légy az út,
Melyen lelkem a halálból
életre jut!” (468. dics. 4.v.)

Ámen.

Imádság

Uram, legyél újra te magad az Alfa és az Omega, a kezdet és a vég életemben – s akkor nem marad semmi félnivalóm! Ámen.